Egy idős, világhírű karmester egy alkalommal annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ha egy néző előadás közben köhögés vagy tüsszentés ingerét érzi, mindenképpen fojtsa vissza, nyelje le, csináljon, amit tud vagy akar, de ne zavarja az előadást oda nem illő hangokkal. Valóban, igen kellemetlen, ha éppen a leglíraibb és logikusan leghalkabb részeknél egy óriási tüsszentés vagy sorozatos hurutos köhögés vegyül a zenébe. Ami persze pech, hiszen nincs az a köhögés, amely egy nyolcvantagú zenekart el tud nyomni, ha éppen fortissimóban játszanak. A karmester dühe a köhögők ellen annak a gondolatnak a bizonyítéka, hogy a zenei előadás élvezetéhez elengedhetetlen a minél tökéletesebb elmerülés a zenében, és ennek feltétele, hogy a közönség elfeledkezzen a külvilágról, sőt a legtökéletesebb, ha önmagáról is elfeledkezik, ahogy mondják, „belefeledkezik" a zenébe. Na ezt teszi tönkre szerinte egy tüsszentés. 

Egy ismerősöm pedig azt mesélte, hogy egy alkalommal külföldön nézte meg Shakespeare Julius Ceasar című színdarabját. Az egyik legfontosabb jelenetnél, Antonius „Temetni jöttem" monológjánál (amit egyébként Ralph Fiennes adott elő) egy bóbiskoló néző hatalmas horkantással ébredt, lerombolva a hatást és kizökkentve a szerencsétlen, egyébként világhírű színészt. A helyzet amúgy kissé abszurd volt: a fáradt néző a legnagyobb csatazaj és üvöltözés közben szenderedett el, majd éppen azért ébredt fel, mert a drámai monológ előtt a nagy színésznek sikerült tökéletes csendet teremtenie, mindenki lélegzetét visszafojtva várta, mi következik.

A köhögők és tüsszögők a brechti elidegenítő effektust testesítik meg, csakhogy a fonákjáról. Az epikus színház elméletének – és gyakorlati megvalósításának – kidolgozásakor Brecht célja az volt, hogy a néző semmiképpen se élje bele magát az előadásba, ne azonosuljon a szereplőkkel, és még véletlenül se feledkezzen el magáról. Miért? Mert akkor nem tudja kritikával nézni, ami a szeme előtt játszódik, nem gondolkozik el rajta. A kommunista Brecht szerint a színház célja nevelni a nézőt, társadalmi öntudatra ébreszteni és társadalmi kritikára késztetni. Ezért dolgozta ki a sokak által ismert elidegenítő effektusokat, amelyek szerinte kizökkentik – nem az időt, hanem a nézőt a műélvezetből, az érzelmi azonosulásból, utat engedve az értelem munkájának.

Nemzeti Színház, A kaukázusi krétakörForrás: Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Elgondolásainak zsenialitását és ellentmondásait számtalan színháztörténész és alkotó el- és felismerte. Brecht forradalmi újítóként megkerülhetetlen, amúgy pedig ő maga mondta, miután megnézte Giorgio Strehler A kaukázusi krétakör-rendezését, amelyet, bár mindenben szembement a szerző elgondolásaival, mégis csodálatosnak talált, hogy egyszer minden elmélet megdől. Az epikus színház elmélete talán ott dől meg, hogy egy olyan előadáson, amely a nézőt megrázza, beszippantja, vagyis működik a katarzis, igenis sokat és sokáig gondolkodik majd, csak éppen később. Nem ott, azonnal, a nézőtéren. Brecht elvárása valószínűleg teljesíthetetlen és talán káros is, mert ha – maradjunk A kaukázusi krétakörnél – a tejárus és Gruse párbeszéde azon nyomban mély gondolatokra késztet a kapitalista piacgazdaság működéséről vagy az emberi mohóságról, jól lemaradok a következő jelenetekről.

A Strehler-anekdotát egy interjúban olvastam, amelyet Avtandil Varszimasvili grúz rendező adott annak kapcsán, hogy megrendezte A kaukázusi krétakört a Nemzeti Színházban. Varszimasvili éppúgy nem törekedett autentikusan brechti előadásra, ahogyan Strehler sem. Sőt, bevallottan egy érzelmes: az érzelmeket megmutató és felkeltő rendezés volt a célja. Tökéletesen sikerült.

Nemzeti Színház, A kaukázusi krétakörForrás: Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Varázslatos előadást láthatunk, egészen rendkívüli színészi teljesítményekkel. Trill Zsolt Azdak bíró szerepében megint csak megmutatta, hogy olyan intenzitású játékra képes, mint a mai magyar színpadokon talán senki. A fiatalok, Katona Kinga Gruseként és a jegyesét játszó Bordás Roland mintha nem is pár éve végeztek volna Vidnyánszky Attila kaposvári egyetemén, olyan természetességgel és erővel alakítják ezeket a nehéz szerepeket. Szűcs Nellinek vagy Kristán Attilának pedig egy-egy mondat vagy gesztus is elég egy karakter tökéletes megteremtéséhez.

Varszimasvili mintha a tanmeséből áthúzta volna a „tan"-t, és megtartotta a mesét. Előadása először is rendkívül látványos, másodsorban és ettől elválaszthatatlanul pedig – szép. Márpedig manapság a szépség megjelenése a színházban már önmagában érzelmeket kelt. Az első felvonásban például szinte egy egész év elvonul a szemünk előtt. A polgárháborús Grúziában a kormányzó gyerekével menekülő Grusére hó hull kavarogva, később a szereplők színes esernyővel táncolnak a láthatatlan tavaszi esőben, majd óriási műanyag virágokat dobálnak le egy emelvényről, színpompás mezőt varázsolva a színpadra.

Nemzeti Színház, A kaukázusi krétakörForrás: Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

A látványvilág másik összetevője a mozgalmasság: a szereplők sok mindent mozgással fejeznek ki, például azt, ahogy az idő telik. És persze érzelmeket is: Katona Kinga egy kortárs táncdrámát idéző mozdulatsort ismételgetve érzékelteti a menekülés kínjait, Trill Zsolt pedig a „Bolond vagyok" felkiáltások után kezd vitustáncba – amikor a világ abszurditásától elnémul az ember, a gesztusok beszélnek a szavak helyett. Máskor viszont egyetlen mondat köré épül egy egész mozdulatsor, amitől egészen új értelmet nyer, többnyire a benne rejlő komikumot hozza felszínre. Mert Varszimasvili rendezésében rengeteg humor is van, néha egészen váratlan helyeken – ahogy egyébként Brecht darabjában is, csak nem mindig veszik észre.

Nemzeti Színház, A kaukázusi krétakörForrás: Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Zsolt Eori-Szabo

A díszlet és kellékek tekintetében amúgy egy másik nagy színházi zseni, Peter Brook juthat eszünkbe, mert ezt a sokszor lélegzetelállító látványvilágot nagyon kevés kellék és díszletelem teremti meg. A legendás nádpálcához hasonlóan egy fából készült sámliból is mennyi minden lesz: Gruse azzal üti le az egyik üldözőjét, Azdakot kis híján felakasztják rajta, míg végül bírói székké nemesül. Néhány bőrönd, esernyők, egy kondér, egy (törvény)könyv, két lapát, és egy alacsony, a kisszékhez hasonlóan multifunkcionális ágy, és persze egy kendőbe bugyolált csomag: a gyerek – nagyjából ennyi az egész, mégis bőven elég az igazi színházi élmény megteremtéséhez.

Nemzeti Színház, A kaukázusi krétakörForrás: Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Zsolt Eori-Szabo

A színpad nagy része valóban üres, a hátsó harmadát egy fémszerkezet foglalja el, falécekből tákolt tolóajtókkal, kétoldalt lépcsőkkel és rajta az említett híddal. A színészek ezeken jönnek-mennek, másznak, ugrálnak, függeszkednek és táncolnak. Az ajtók tologatásával pedig további két tér nyílik meg a színpad mélyén: a távolabbi egy templom vagy kápolna, hátsó falán időtől megviselt, talán Szűz Máriát vagy egy szentet ábrázoló freskóval. Itt mondja el utolsó mondatát a jóságról Azdak, mielőtt örökre eltűnik a grúz kisvárosból (és véget ér az előadás).

A proszcéniumban pedig három téglalap alakú mélyedés bontja meg a síkot – időnként. Néha valaki onnan bukkan fel, vagy éppen ott süllyed el a szemünk előtt, de többnyire sírgödörként funkcionálnak, hiszen a (polgár)háborúnak kevés nyertese és rengeteg áldozata van. Kezdve a kormányzóval, akinek a gyerekével Gruse menekül, majd oda kerül persze a bíró is, aki kivégzi a kormányzót – így kerülhet arra a bizonyos székre Azdak.

A cikk folytatódik, lapozzon!