Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Néhány hete jelent meg az egyik legnagyobb francia író, a Goncourt-díjas Pierre Lemaitre legújabb regénye. Csend és düh, ez a címe, és előző, tavaly megjelent, szintén remekműhöz közeli alkotásának, a Nagy világnak a folytatása. A családról, az áruláshoz, a hitről szóló regénybe - a politikai korrektség miatt - ismét beleszőtt a gendervilágnak megfelelő epizódot.
A Nagy világban kezdődött, és a Düh és csendben folytatott, a két kötetet nézve közel 1200 oldalas mű egy trilógia első két része és az úgynevezett dicsőséges éveket dolgozza fel. A második világháborút követő harminc évet nevezték így Franciaországban, amikor elkezdtek egyre jobban élni az emberek. Bejrúti francia család, a szülők otthon maradnak, a négy gyerek viszont otthagyja otthonát. Hárman Párizsba mennek, a negyedik - legkisebb fiú - Indokínába, mégpedig katonának. Ő az, akit mindenfajta dramaturgiai funkció nélkül homoszexuálisnak mutat Pierre Lemaitre. Nem véletlenül: így teljesen szabadon beszélhet a francia baloldalt is átszövő, borzalmas korrupcióról regényfolyamában.
Pierre Lemaitre egyik korábbi regényénél egészen más trükkhöz folyamodott. Ott a mű keletkezéstörténetéről fantáziált minden bizonnyal. A könyv hősnője ugyanis nem egyszerűen szadista, hanem annál is több: ahogy korábban írtunk róla, a hősnő a francia ellenállás tagja, de (történelmi) igazsága tudatában úgy vallatja (és aztán öli meg) a nácikat, hogy letépi a heréjüket, órákon át hagyja őket saját vérükben fetrengeni, de kollaboránsnak vélt francia ellenségeivel sem kíméletesebb. És aztán negyven évvel később egykori parancsnoka beszervezi - bérgyilkosnak. Mert hogy az ellenállás hős parancsnokából tömeggyilkos lett, és szüksége van egy kegyetlen bérgyilkosnőre. Aki szintén a francia becsületrend tulajdonosa.
Hogy ne támadják, Pierre Lemaitre bejelentette, hogy váratlanul megtalálta 1985-ben írt legelső krimijét, amit csodák csodája, nem küldött el soha semmilyen kiadónak.
Mégis, hogy lehetséges, hogy később írt krimijei bűnügyi ponyvák, viszont legelső krimije, amit egyetlen kiadónak sem küldött el, azaz élete első műve, az viszont nagyszerű írás, egy érett és művelt irodalmár sorai, a bűnügyi regényeken jóval túlmutató, drámai látomás mind a második világháborúról, mind az oly' békésnek hazudott, mitterrand-i nyolcvanas évekről?
Nem az a logikus magyarázat, hogy Pierre Lemaitre nem 1985-ben írta a Tengerikígyó című nagyszerű krimijét, hanem most, a már érett művész?
Nem tudjuk, hogy így van-e, és azt sem tudjuk, hogy ez nem irodalmi játék, hiszen a francia irodalomban más, hasonló esetek azért előfordultak. (Romain Gary például egy idő után Emile Ajar álnéven írt könyveket, így kaphatott a francia irodalomban egyedüliként két Goncourt-díjat is, mert az Előttem az élet című regényét már mint Ajar írta.)
De azért elgondolkodtató, hogy egy író a mai nyugat-európai világban politikailag inkorrektnek számító könyvet ír, ezután feltehetően úgy védekezik, hogy azt állítja, nem most, hanem politikailag éretlen fiatalként, nagyon régen írta.
A francia történelem hősei a francia társadalom legkegyetlenebb és legerkölcstelenebb tagjai, erről szól a könyv. Nem véletlen: a regény pozitív szereplője, az orosz származású nyomozó plátói szerelmének kedvenc filmje az Árnyékhadsereg. Azt mondja, már négyszer látta. Éppen ezt a filmet. Természetesen nem véletlenül. Az Árnyékhadsereg egy 1969-ben készült remekmű, és először beszélt filmen a francia kommunista ellenállás bűneiről: gyáva, áruló emberekről. A 25 éven át hősnek tartott kommunistákról.
De Hervé Le Tellier, egy szintén Goncourt-díjas író is biztosra ment: tényleg nagyszerű Anomália című könyvében teljesen értelmetlenül beletett egy genderrészletet, hogy az egyébként a baloldal felé különösebb gesztust nem tevő írása szeretetteljes fogadtatást kapjon. A Minden boldog család című, megható és szomorú regényében is ez a módszer.
Még abszurdabb megoldást választott a most Goncourt-díjat kapott írónő, Brigitte Giraud. A szeretetről, a halálról szóló, kétségtelenül felkavaró regényét - 20 év után sem tudja elfelejteni motorbalesetben meghalt férjét - szemléletében, értékrendjében nehéz lenne a baloldalhoz kötni. Giraud úgy oldja meg, hogy a teljesen apolitikus, a család szentségében hívő művét elfogadtassa a nyugat-európai kulturális életet uraló, egyre jobban radikalizálódó baloldallal, hogy a regény közepén, egyetlen sorban leírja: ő baloldali.
Vagyis, Michel Houellebecq-en kívül, aki még egy nyugodtabb korszakban lett világhírű és világsikerű, kevés jelentős francia írónak nincs tartanivalója a baloldali szellemi terrortól.
És persze van, aki maga a szellemi terror. És a jutalom sem marad el. A kínosan közepes írónő, az antiszemita és kommunista Annie Ernaux néhány hónapja Nobel-díjat kapott.