Mítoszfeszt ínyencoperákkal, avagy miért is nem mindig a teltház a lényeg?

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 259. LEVÉL   Drága Néném, akik a levéltitkot megbocsáthatóan sértve bele-belepillognak írásaimba, tudhatják, nem állok hadilábon a kényelmetlen témákkal. Ha Kegyed arra tereli a szót, miért nincs telt ház néhány májusi produkciónkon, arról is szívesen írok, mert hisz oka van annak, önmagán túlmutató oka, és azt sem kell titkosítani. Egyáltalán nem, hisz az élet már csak ilyen szegmentált: kevesebb agysebész kell, mint belgyógyász, a nagycsütörtöki virrasztáson szignifikánsan kevesebben vannak, mint az éjféli misén, nem fogy annyi Tamkó Sirató-kötetből, mint az RTL valamelyik celebjének négere által összecsapottból. A mi világunkban is létezik csilláron is ülő közönség és a kicsi, de igen lelkes, értő csapat. Mindre szükség van, mert mi mindenkit célozuk: mindenkit (is) kell céloznunk!

Éspedig van a Magyar Állami Operaháznak (is) egy ún. alapító okirata. Ebben fekteti le a fenntartó, mit is vár el az intézménytől, amolyan követelménygyűjtemény, ha akarja, itt elolvashatja. Nagy cég vagyunk, igazi „vállalatcsoport”, természetesnek veszem, hogy a mindenkori minisztériumok addig-addig hizlalták a feladatköröket, míg a latin ábécé mind a 26 betűjét el is használták rá. A mai levélben viszont épp csak az első pont, ugye, érti: a legelső érdekes, amely az alaptevékenységek legalapabbját fogalmazza meg. Így szól:

a., az egyetemes opera- és balettművészeti alkotások, nemzeti alapintézménynek megfelelő magas színvonalú bemutatása, repertoáron tartása, fokozott figyelemmel a magyar szerzők műveire;

Ez a mondat nem arról szól, hogy az ABCD-operákat kellene csak játszani, magyarán Aidát, Bohéméletet, Carment, Don Giovannit – az egyetemes operaművészet a legnépszerűbb szerzőknél sokkal bővebb halmazt jelent. Felírom ide, milyen címeket adunk elő a futó évadban:

Bach/Mendelssohn: Máté passió (1)

Händel/Mozart: Messiás (1)

Purcell: Dido és Aeneas (1)

Gluck/Strauss: Íphigeneia a tauridok földjén (1)

Mozart: Idomeneo, Kréta királya, A varázsfuvola, Az álruhás kertészlány (3)

Donizetti: A csengő, Lammermoori Lucia (2)

Verdi: Az álarcosbál, Otello, Traviata, Requiem, Rigoletto, Attila (6)

Erkel: Bánk bán, Hunyadi László (2)

Bizet: Carmen (1)

Offenbach: Hoffmann meséi (1)

Wagner: A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya, Parsifal (5)

J. Strauss: A denevér (1)

Mascagni: Parasztbecsület (1)

Puccini: Tosca, [szkikki] 2.0, Bohémélet, Pillangókisasszony (4)

R. Strauss: Ariadne Naxosban, Elektra, Az árnyék nélküli asszony (3)

Bartók: A kékszakállú herceg vára (1)

Kacsóh: János vitéz, János vitézke (2)

Orff: Carmina burana (1)

Prokofjev: Háború és béke (1)

Ránki: Pomádé király új ruhája (1)

Szőnyi: A makrancos királylány (1)

Szörényi/Gyöngyösi: István, a király (1)

Ez 41 kisebb-nagyobb mű, van közte három dramatikus oratórium is (Máté passió, Messiás, Verdi-Requiem), ha azokat és a három minimális előadói gárdát felvonultató gyermekoperát (Pomádé, János vitézke, Makrancos királylány) leveszem, sőt még a három diákelőadást is (Schicchi, Dido, Csengő), és „egyesítem” terhelés szempontjából a Parasztbecsület és a Kékszakállú egyfelvonásait, akkor is 31 méretes operacímünk marad – mindig mondom pazar a pesti paletta.

A minden tematikus évben szokásos, kissé változó fókuszú, de mindig májusra csoportosított „fesztiválunk” összevár néhány olyan jellemző alkotást, amelynek a révén az intellektualitás iránt fogékony nézők izgalomba jöhetnek. Idén mítosz és történelem a téma, és valóban rengeteg a történelmi vonzatú, de már mitológiává emelt darab kering az opera világának törzs-bolygórendszerében. E hasonlattal élve messze nem a Kuiper-öv vidéke Richard Strauss, Mozart vagy Gluck művészete, bár kétségtelenül nem a belső égitestek némelyikeként azonosítható az a 4+1 alkotás, amelyet 2023 tavaszára tűztünk ki egymás szomszédjául.

A zenei rokonságból is kiindulhatunk: Gluck operareformját utóbb Wagner értékelte sokra, őket, a két reformert pedig Strauss. Nem véletlen tehát, hogy abban a szezonban, amelyben sok év után először játszottunk teljes Ringet – és magyar szereposztással! –, a wagneriánus Strauss átdolgozásában adtuk Gluck operáját, Mozart ritka, mert 50 év után (és csak másodszor elővett!) Idomeneóját pedig újabb Strauss-művek szegélyezik. Az árnyék nélküli asszonyt dirigáló Michael Boder szellemesen fogalmazza meg a nehézséget: Mozartot kell játszani Wagner zenekarral. Valóban, Strauss partitúrájában a Wagnernél wagnerebb, atonalitásig elvitt hangzás váltakozik a mozartinál is néha egyszerűbb, szinte édeskés világgal. Ő a nagy hangszerelő és egyesítő, az igazi „szintetizátor”, nem is haladta meg senki az elmúlt – Strauss elmúlásával elmúlt – háromnegyed évszázadban ezt az all-round zeneszerzőt. Az utolsó nagy operakomponistát, akit ráadásul a görög mitológia szerfelett érdekelt, és persze, halálig hű szerzőtársa, a librettista Hofmannstahl is ugyanígy volt ezzel.

A Tosca főpróbája a Magyar Állami Operaházban Fotó: Csudai Sándor - Origo

Nos, drága Néném, teljesen nyilvánvalóan adta magát már a 2021-es tervezéskor, hogy ez a 2023-as Mítoszfeszt egyfajta rejtett Strauss-fesztivál is, és hogy a 2014-es évforduló után nem vonz, nem is vonzhat annyi nézőt, mint a Traviata vagy a Pillangókisasszony. Ekkor azonban muszáj szemünket az Alapító Okirat idézet „a” pontjára, a legelsőre vetnünk. Attól még Mozart ritkasága, a müncheni megrendelésre született Idomeneo, a barokk opera seria mozarti innovációja egyetemes érték, hogy a budapesti operajátszás csak egy kósza 1979-es rövid liazont bonyolított vele. És az Elektra is, amelyet harmincévente, és az Ariadne is, amelyet átlag ötvenévente vettek elő az ősök, nos ez mind egyetemes érték, és nem tehet arról, hogy a komponista, Richard Strauss valamiféle reakciós szerzőnek kikiáltva a néha tűrt, általában tiltott kategóriába került, és leginkább A rózsalovagban merítette ki és tudta le a magyar operajátszás a nagy bajor szerző életművét. Az árnyék nélküli asszonyt pedig, a főművet mi mutattuk be először Magyarországon, még 2014-ben, megírása után száz esztendővel. Ez ugyancsak sok mindent elmond, és az is, hogy a nagy Kocsis Zoli fáradozott még azon, hogy – egyeztetve a címeket – egyre több Strauss-művet rántsunk ki végre a magyar napfényre.

A mi dolgunk tehát a törzsrepertoár játszása is – lám csak, augusztusig el vannak adva a népszerű nyári címeink előadásai! –, de a zsúfolt klasszikus balettek és a táblás házas István, a király-produkció után itt volt az idő a történelmi mítoszok szofisztikáltabb előadásának. Az öt alkotást (a négy görögöt és a budhista-keresztényt ötödiket) öt igazán eredeti művész tette színpadra: Kovalik Balázs (Elektra, 2007), Anger Ferenc (Ariadne, 2013), Alföldi Róbert (Íphigeneia, 2014) és most Almási-Tóth András az Idomeneót (2023), a ráadás gigaprodukció pedig Szikora Jánosé (Árnyék nélküli, 2014). Egyértelműen rendezői színház mind az öt előadás, ugyanakkor különböző mértékben lengenek ki az „eredeti” jelzővel illetni szokott közegből, és mind nagyon erős. Aki nem a slágeroperákat akarja sokadszor nézni, hanem az igazolt értéket igazolhatatlanul elzáró gyakorlat ellen menne, itt a helye nálunk. És nem baj, ha nincs tele a ház, mert ez is feladat, a művelés is feladat, és minden darab életútja így indul, igazán kivételes helyzetben csak a XIX. század befutott szerzői voltak, ma már az ilyet hírből se ismerik. Néha pedig egészen hosszú út vezet a nézők szívéig: a Cosí fan tutte még mindig nem ért oda…

Van még pár előadás e különleges művekből, amelyek jövőre nem láthatóak. Érdemes élni az ínyencoperák intellektuális és hangzásban, drámában igenis ugyanúgy katartikus lehetőségével – ráadásul a missziós célok teljesülése miatt nagy kedvezményt is adunk most rájuk!

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. május 23.