Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával készített interjút a Magyar Nemzet a nemrég megjelent kötete, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár kapcsán. A főigazgató úgy látja, hogy szerencsés az, akinek a szülőföldje és hazája egy országhatáron belül található. Szerencsétlen az, akinek se szülőföldje, se hazája, csak országa van. Demeter szerint az együvé tartozás érzetét az anyanyelvi kultúra meg tudja tartani. Az interjúban azt is leszögezte: amikor a szabadságról beszélünk, akkor közösségekről beszélünk.
A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár címmel jelent meg Demeter Szilárd legújabb kötete, aki elmondta, hogy ez a kötet azoknak szól, akik értik, mi a haza, illetve azoknak, akik nem értik, mekkora jelentésmezeje és megtartóereje is van ennek az avíttnak tűnő fogalomnak.
Az eszmélésem óta, legyen az a 16-17 éves kor, tehát mintegy harminc éve ezeken a kulcsfogalmakon gondolkodom, egyben élem is ezeket. Jelentős része a töprengéseknek arról szólt, hogy az az ország, amiben születtem, nem a hazám; és amit én magyar hazaként szeretek, az valahol távol van; az az ország, amiben éltem életem első évtizedeit, nem a hazám, pedig a szülőföldemen vagyok.
A szülőföld-ország-haza hármas átalakulásait, egymásba fonódásait mutatja meg ez a könyv – teszi hozzá. Demeter szerint
szerencsés az, akinek a szülőföldje és hazája egy országhatáron belül található. Szerencsétlen az, akinek se szülőföldje, se hazája, csak országa van.
Miért fontos a közös nyelv?
Arra a kérdésre, miért nehéz ezt értelmezni, Demeter azt mondja, hogy a magyar–magyar párbeszédben sem könnyű ezt megértetni.
Nekünk, erdélyi magyaroknak van egy tipikus egzisztenciális tapasztalatunk erről: előfordulhat, hogy egy családon belül a nagymama és az unoka már nem értik egymást. Az unoka már románul beszél, a nagymama meg csak magyarul.
Demeter emlékeztetett: a Ceausescu-rendszerben élve megértettük, hogy a magyar anyanyelvi kultúrában élni nem természetes állapot, hanem napi választás kérdése. Hiszen nagyon könnyű átlépni a másik kultúrába, asszimilálódni. Olykor a szülők döntenek így, mondván, ezáltal jobban tud egy fiatal érvényesülni a román munkaerőpiacon.
Így azonban elvesztettünk egy magyart – ezt éreztük is a bőrünkön. És az, ami most Nyugat-Európában történik, részben az iszlám térhódításával, részben a woke-őrület miatt, azt az európai vagy nyugati identitást kezdi ki, amit ezelőtt nagyjából tíz évvel magától értetődőnek gondoltunk. Még csak a riasztó jeleket lehet látni, de azért könnyen előfordulhat, hogy a magyar nagymama és a magyar unoka hamarosan már nem értik meg egymást a kulturális kódok szétválása miatt.
Mi a helyzet Európában?
Demeter Szilárd szerint
egyes skandináv országokban már nyelvcsere is történt, ott például a tudomány nyelve már az angol.
Ez itt még nem fenyeget, inkább afelé haladunk, hogy nem lesznek érvényes világmagyarázataink. Egy idős professzortól hallottam, hogy a kortárs magyar líra kilencven százaléka ötlettelen, gondolattalan és nyelvben szegény. Ez a jelenség pedig a világ megértése elől zár el bennünket, kiszolgáltatottá tesz."
Pedig az együvé tartozás érzetét az anyanyelvi kultúra meg tudja tartani.
"Mégis kérdés számomra, hogy nemzettársként tudunk-e gondolni azokra, akik a valamikori Magyar Királyság területén születtek? Eddig a nemzetpolitika ebbe az irányba haladt, de most ezt újra és újra el kell mondani."
Hogyan őrizzük meg önmagunkat?
Az igazgató szerint a kulcsszó a közösség. Gyakran idézi:
A szabadsághoz minimum két ember kell, egyedül az ember nem lehet szabad, legfeljebb magányos.
Hozzátette: ezt miniszterelnök úr mondta az egyik beszédében és megragadt bennem, mert lényeglátó mondat.
Amikor tehát a szabadságról beszélünk, akkor közösségekről beszélünk.
Kölcseytől Bibóig mindenki konszenzuálisan azt gondolta a magyar eszmetörténetben, hogy az általunk megélhető közösség a nemzethatárig terjed. Ezen túlmenően túl általánossá válik, egyre kevesebb a közös kód.
Magyarként nem nagyon érezhetem felelősnek magam Lipót belga császár kongói rémtetteiért, bár ő is európai, keresztény és fehér bőrű, mint én. Én nem érzem a felelősséget aziránt, amit ő gyarmatosítóként Afrikában tett. De a mai fősodratú média kódexe szerint bűnös vagyok. Ami pedig a határokat illeti: beszélünk határon túli magyarokról, ami közigazgatási szempontból igaz, ám kulturális szempontból nincs erre a kifejezésre okunk. Mégis a jelenlegi kartográfiai országhatár mentális határrá merevedett a közbeszédben: határon túli színház, határon túli irodalom és a többi. Milyen határon van túl egy székelyudvarhelyi költő vagy egy szabadkai színész?
A teljes interjú ITT olvasható el!