Hamupipőke ördöngös magyar módra

Szédületes operettmusicalben dolgozza fel Hamupipőke történetét a Pejtsik Péter − Orbán János Dénes szerzőpáros a Budapesti Operettszínházban. Nemcsak arról van szó, hogy a színházból kilépve az embernek hazáig van dúdolnivalója – nem kevés ugyanis a slágergyanús dal –, hanem arról is, hogy Bozsik Yvette rendezése minden képzeletet felülmúl. A parádés jelmezek, a magukkal ragadó táncok és dalok tökéletes keretet adnak a megfogalmazott mélyebb mondanivalónak, de a játékosság és az abszurd humor számára is elég teret biztosítanak. A látványos effektusok és a legmodernebb LED-falon megjelenő háromdimenziós háttér pedig megfelel minden 21. századi nézői elvárásnak, vagyis a szülők mellett üldögélő fiataloknak is tátva marad a szájuk.

3 nyilvános főpróba és 11 előadás után kijelenthetjük, hogy a Budapesti Operettszínház merész és rendhagyó Hamupipőkéje megmérettetett, és fergetegesen sikeresnek találtatott.

Orbán János Dénes szórakoztató szójátékokkal tarkított vadonatúj librettóval, Pejtsik Péter elképesztően színes zenei világgal, Bozsik Yvette pedig minden idők egyik legigényesebb látványvilágával állítja színpadra Hamupipőke történetét.

fotó: Janus Erika

A szerzők a régi magyar verziókra alapozva magyar kulturális környezetbe helyezték át Hamupipőke jól ismert meséjét. Emiatt az operettmusical egyik különlegessége, hogy hat csángó népdalt is hallhat a közönség – azért épp ezekre esett a választás, mert az árvaság és a szerelem témáját, amely a Hamupipőke két központi gondolata, talán ezek a dalok dolgozzák fel a legszívhezszólóbban. Az egész előadást játékosság jellemzi, ami a zenevilágban is megjelenik: az egyik csángó népdal alatt például latin ritmusok szólnak. 

Ám a magyar környezet nem csak abban nyilvánul meg, hogy magyar népdalok, magyar táncok és magyar népviselet is megjelennek a színpadon. 

A Tündérkirálynő, Firtos is a székely-csángó mitológiából származó mesealak, csodatévő segítője pedig az őt mindvégig elkísérő, sámándobos Táltos. A mindenhol ismert óriás, törpe és sárkány mellett olyan különlegesebb lények is megjelennek a darabban, mint a virkolács vagy a szőrösbüfögő.

fotó: Janus Erika

A hagyományos magyar elemek modern ötletekkel keverednek a színpadon. Berzsenyi Krisztina jelmeztervező ruhái egyaránt ünnepélyes hangulatot sugároznak, amikor népies, illetve amikor a Dior-ruhák stílusát idéző fekete-fehér színekben pompázó ruhakölteményekben jelennek meg a szereplők. Ferenczfy-Kovács Attila díszletei és látványtervei pedig hol súlyos, sötét és nyomasztó kellékekkel érzékeltetik az élet nehézségét, hol pedig éppen ellenkezőleg, a színek és fények kavalkádja igazi partihangulatot varázsol a színpadra. Az nem meglepő, bár igazán látványos, hogy a tündérek és boszorkányok képesek legyőzni a gravitációt – eredeti ötlet azonban, hogy a mostohaanya (Fischl Mónika, Füredi Nikolett, Bordás Barbara) is repül, méghozzá az egyik legszürreálisabb jelenetben, és – nem véletlenül – pokoli körülmények között.

fotó: Janus Erika

A kávézás élményét, ami pedig az emberiség egyik leggyakoribb napi rítusa, Bach Kávékantátája óta nem énekelték meg ilyen stílusosan. 

Egy kávé, egy királyi kávé, / ennyi kell csak kábé, / egy kávé és tiéd az ország, / tiéd az egész világ!

 – okítja fiát, a herceget a király egy megkapóan bohém dalban. Okítani pedig azért kell, mert egy korábbi jelenetben meggyőződhetett a közönség arról, hogy megváltozott a világ: a lányok nem akármilyen hercegre vágynak, hanem olyanra, aki figyelembe veszi az ő igényeiket is. Ha kávét óhajtanak, hát akkor kávét kell vinni nekik, ahogy a király hangsúlyozza: ő is mindig ágyba vitte a kávét a királynéjának, és nem esett le a gyűrű a felséges kezéről.

fotó: Janus Erika

Mesékre kevésbé jellemző az az alkotói döntés, hogy a főbb szereplők háromdimenzióssá válnak, vagyis nem csupán jók vagy rosszak. Ilyen a király (Földes Tamás, Magócs Ottó, Homonnay Zsolt) is, aki egyrészt mindent megtenne azért, hogy kiházasítsa a fiát, és így fennmaradjon a vérvonal, másrészt meg nem igazán képes az empátiára. Amikor azonban szembesül fia önzőségével, épp ő kezdi tanítani a gondoskodó figyelemre, így láthatjuk, hogy még egy végtelenül énközpontú szereplőnek is lehetnek jó pillanatai vagy kapcsolatai.

Az operettmusical kulcsfigurája Firtos, a Tündérkirálynő, aki, mivel Hamupipőke édesanyja meghalt, megjelenésekor anyaszerepbe kerül: feltétel nélküli szeretetével ajándékozza meg a lányt, mi több, kétségbeejtő helyzetében is az élet élvezetére tanítja. A legnagyobb éneklések is a Tündérkirálynő szerepéhez kötődnek, nem véletlen, hogy épp Kiss Diánát, Bojtos Lucát és Süle Dalmát hallhatja a közönség felváltva a hármas szereposztású előadásban, akik mindhárman magasan képzett, kiváló operaénekesek.

fotó: Janus Erika

A Tündérkirálynő repertoárjából két dalt is érdemes kiemelni. Az egyik a Légy te a tavaszom, tündérmesém című, melyben a végtelen vágyakozásról szóló sorok hallhatók: 

némán sikolt, de nem szól a száj, úgy szép a szerelem, ha néha fáj.

A másik dal, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni, egy csárdás, de olyan hangszereléssel és átalakítással, ami nemcsak az énekesnőtől követel páratlan képességeket, de egyszerre adja át a vad tánc életörömét és a szerelem szívbe markoló fájdalmát. Nem hiába utal a cím és a refrén – Legyél a szép híves pataknál – Szenczi Molnár Albert zsoltárára.

Hamupipőke szerepében három olyan fiatal hölgyet látunk, akik még az iskolapadot koptatják, mégis helyt tudnak állni a Budapesti Operettszínház színpadán: Nagy Alma Virág, Árki Lili Katalin és Nagy-Jancsó Júlia mind a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói. A Hamupipőke szerepével járó legnagyobb kihívás a csángó népdalok hiteles előadása lehetett, ezeket a nótákat ugyanis más technikával kell énekelni, mint a szokványos operett- és musicaldalokat. E nehézség ellenére azonban mindhárom művésznő fiatal korát meghazudtoló tehetségről tesz tanúbizonyságot a színpadon, és szem nem marad szárazon, olyan átéléssel éneklik a szívet tépő dalokat.

A herceget alakító Kocsis Dénesen és György-Rózsa Sándoron látszik, hogy nem ma kezdték a szakmát, ezért is dicséretes, hogy ugyanúgy remekel a harmadik szereposztás Hercege, Bartus Berci is, aki a Hamupipőkét alakító lányokkal együtt szintén egyetemi hallgató. Társát, az udvari bohócot alakító Németh Attila és Kiss Zoltán rutinos alakítása mellett a harmadik szereposztásban játszó Antolovics Péter is még diákként lép a színpadra. Mindhárman meggyőzően hozzák a sok mindenben kételkedő, néha kissé cinikus, de igazán aranyszívű shakespeare-i figurát, bár talán ez az a szerep, amely a legtöbb játékot igényli a színészektől.

Úgy tűnik, hogy a gyerekek is megtalálják ebben a darabban a nekik legjobban tetsző szereplőket. 

A hat-nyolc évesek közül sokan Szaffit szeretik a legjobban, Hamupipőke cicáját. 

A Bozsik Yvette Társulat táncművészei, Bujdosó Anna és Hortobágyi Brigitta egészen elképesztő hitelességgel táncolják el egy cica mozdulatait, sőt, a macskákra jellemző személyiségjegyek is visszaköszönnek a kortárs tánc mozdulatsoraiban, amelyet nemcsak Szaffi, hanem Jónás kandúr táncában is élvezhet a közönség Sík Milán, illetve Maurer Milán előadásában.

 A kicsit nagyobbak már inkább a Tündérkirálynőt imádják, a kamaszoknak pedig az udvari bohóc szabadszájú beszólásai jönnek be a legjobban. A felnőtt közönség szívéhez szóló remek ötletnek bizonyult, hogy Bodrogi Gyula hangján szólal meg a több mint tízméteres sárkány. 

Végül pedig azok a szülők is megnyugodhattak, akik csemetéikkel szeretnék minél előbb megszerettetni a balettművészetet, mert két másik Grimm-mese főszereplője is vendégszerepel a színpadon: Csipkerózsika, illetve Hófehérke az ő hercege társaságában csodálatos balettel örvendezteti meg a közönséget. Külön kiemelendő Simon István – nemzetközi hírnevéhez méltó – balettmutatványa.

A darab azonban nemcsak szemet-szívet gyönyörködtető, szórakoztató alkotás, hanem sokkal sötétebb témákat is érint. A családon belüli erőszak természetrajzát is bemutatja: a nárcisztikus személyiségzavarral megátkozott mostohaanya nemcsak a mostohalányát terrorizálja, hanem az egész családot. Rózsától – a lányai lelkes segítségével – elveszi a nevét (így lesz Hamupipőke), a szobáját, a ruháit, a szabadidejét, mintha minden örömöt ki akarna ölni az életéből. A darab elég pontosan rávilágít arra, honnan táplálkozik a mostoha gonoszsága. Ahogy Füredi Nikolett mondja egy interjúban: Gertrúd képtelen a saját érdekein túl bármit is figyelembe venni. Érzések nélkül tapos bele a mostohalánya lelkébe, és ha az érdeke úgy kívánja, a szó szoros értelmében megnyomorítja saját lányait is, mikor úgy gondolja, hogy arra van szükség. Míg a Tündérkirálynő szeretete feltétel nélküli, addig a mostohaanya nagyon is feltételhez köti, persze nem a szeretetét, mert szeretni nem képes, de az anyai figyelmét mindenképpen. Másként szólva: ahhoz, hogy valakit ne nézzen levegőnek, illetve ne bántalmazzon és alázzon meg, úgy kell táncolni, ahogy ő fütyül. Fischl Mónika, Füredi Nikolett és Bordás Barbara alakítása egyaránt káprázatos, mindhárman koloratúrbravúrokkal tarkítják dalaikat.

De nemcsak női, hanem férfi mintából is akad bőven elrettentő példa. A gyakran infantilis, önző király mellett Hamupipőke apjának szerepében (Pálfalvy Attila, Pete Ádám, Altsach Gergely) egy haszontalan papucsférjet ismerhetünk meg. Sok kritika éri azokat a férfiakat, akik nem tudnak vagy nem akarnak eléggé a sarkukra állni – a Budapesti Operettszínház erre is reflektál, és bemutatja egy „apa-baba” öntudatra ébredését. Hamupipőke özvegyen maradt apja sokáig nem akarja tudomásul venni, hogy a lányát bántják: annyira szeretne egy párkapcsolatot, hogy inkább behunyja a szemét a fájdalmas tények előtt, és elfelejti, hogy apaként a legfontosabb feladata a lánya védelmezése lenne. Egy férfi csak úgy tud biztonságot nyújtani a szeretteinek, ha aktívan jelen van az életükben, ha a legfontosabb pillanatokban mellettük áll – aki viszont folyton elutazik, vagy nem veszi észre, ami a szeme előtt zajlik, nem alkalmas erre. Erről szól az apa szürreális látomása is, melynek során vihogó bohócok ébresztik rá, milyen nevetséges, megvetésre méltó figurává vált – és ha ezen változtatni akar, semmi sem mehet tovább úgy, ahogy eddig.

fotó: Janus Erika

Hamupipőke történetének számos olyan feldolgozása és verziója van, ahol a férfiszerepek teljesen mellékesek. Ebben az előadásban azonban a darab alkotói és Bozsik Yvette koreográfus-rendező nagyon is hangsúlyossá tette ezeket, és kiemelte a férfiak jellemfejlődésének szükségességét. A királynak önfegyelmet kell tanulnia, a hercegnek önzetlenséget, Hamupipőke apjának pedig férfias kiállást, vagyis azt, hogy a sarkára állva védje meg a lányát akár az új feleségével szemben is, ha igazságtalanságot és gonoszságot érzékel.

Orbán János Dénes szövegei temérdek játékos kiszólást és beszólást tartalmaznak, amelyek nemcsak más alkotásokra utalnak, de sokszor gyakori emberi hibákat, illetve korunk önzőségét és nehézségeit kritizálják. A darab arra világít rá, hogy szinte mindenkinek ütközik valakivel az éppen aktuális érdeke, ám ha elkezdünk egymásra figyelni, ha megértjük a másik szempontrendszerét, akkor előbb vagy utóbb körvonalazódni kezd egy olyan kompromisszumos megoldás, amely mindenkit boldoggá tehet. Ennek hangsúlyozásában a librettó mellett komoly szerepet kap a Bozsik Yvette koreográfiája által vizuálisan is megjelenített spiritualitás. Pejtsik Péter zenéje pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy legyen az népdal, operettária, csárdás vagy kortárs tánczene, minden egyes hang a lélekhez szól, a közös hang megtalálásához pedig nem árt, ha vannak közös dalaink.

A darab végső üzenete, hogy ha mindenki túl tud lépni az egyéni érdekein, akkor megszülethet végre az a közösség, amelyben talán egy kicsit mindenki jól tudja érezni magát. Nemcsak a Tündérkirálynő tanítja ugyanis az élet élvezetére Hamupipőkét, de a Budapesti Operettszínház legújabb előadása, a Hamupipőke is ezt teszi a nézőkkel – méghozzá hatalmas sikerrel.