Élénken él emlékezetemben azaz eset, amikor az akkor 10 éves öcsém kisebb csetepatéba keveredett az egyik osztálytársával. Az összetűzés okára már nem emlékszem, arra viszont igen, ahogy a családunk a nappalinkban szemközt ült a fiúcska szüleivel. A támadó fél felmenői kezüket tördelve feszengtek a bőrkanapén édesapám tekintélyt parancsoló pillantásának tüzében. A feszült hangulatot még a békülés szándékát jelző házi krémes – amely a kerület legkiválóbb cukrászdájából származott és amelyet pontosan az asztal középre helyeztek el megilletődött vendégeink – illata, de pláne látványa, sem tudta enyhíteni. Súlyos csend után az „agresszor” szülei szabadkozni kezdtek, majd a fiúcska is kifejezte sajnálatát, amit mi, megsértett családként a vacillálás látszatát keltve, a fejünket ingatva, nagy nehezen elfogadtuk.
Hasonló helyzettel szembesültek szereplőink az UP Rendezvénytér színpadán is, bár ez esetben a gyermekek közötti csetepaténak két fog is áldozatául esett. A szülők pontosan úgy érezhették magukat, mint ahogyan mi, csak ők a pite fölött üldögéltek.
Az Öldöklés istene című darabban a felmenők által tanúsított udvarias kimértség csak ideig-óráig tartott és hamarost elszabadultak az indulatok. A két család közötti verbális és nézetbéli, sőt társadalmi különbségek gyors eszkalációt követően véres fronttá varázsolták a béke szigetének látszódó polgári lakást.
A másfél órás kamaradarabban négy ember totális megsemmisülésének lehettünk tanúi, miközben persze a gyerekek kibékítésének kérdését nem sikerült megoldaniuk.
Kiderült, hogy a szülők sem jobbak gyerekeiknél – talán még rosszabbak is: a sértett édesapja szabadjára engedte a kislánya hörcsögét, az állatnak mindössze egy bűne volt, túlságosan hangos volt az éjszaka. Természetesen az egyéni tragédiák is hamar a felszínre kerültek, azt sejttették, hogy az anyuka valamikor alkoholproblémákkal küzdhetett. Az agresszor szülei sem voltak különbek, az „úri módi” csak a külcsín, belül ugyanolyan romlottak, mint a vele szemben ülők: az apuka munkamániás – állandóan telefonált – nem figyelt sem a feleségére, sem másra, az anyuka pedig egy masszív jéghegy látszatát keltette, hideg volt és merev.
Az Öldöklés istene az elállatiasodott embert tematizálta. Az indulatok – és némi alkohol – hatására szereplőink ledobták a kimértség álarcát és ott álltak egymás előtt lemeztelenedve. Nem vizuális meztelenség volt ez, hanem a lelkiek tálcán történő csupasz kiterítése. Ez vagyok én! – üvöltötték.
A darab Yasmina Reza által jegyzett Öldöklés istene című díjnyertes műve és Roman Polanski 2011-es, sztárokat felvonultató (Kate Winslet, Jodie Foster) azonos címet viselő filmje alapján adaptálódott. S annak ellenére, hogy a darab rendezője, Bereczki Csilla hű maradt a regényben használt nevekhez, a különbség a mozgóképes és a színpadi változat között ég és föld. Merem állítani: az Öldöklés istene színpadon jobban működik, mint mozgóképen.
Külön kiemelendő, hogy a színészek (Péterfy Bori, Hevér Gábor, Herczeg Adrienn, Pál András) valósággal lubickolnak a szerepükben, igen élvezetes alakításokat nyújtottak, ami a közönség hangos kacajában volt igazán mérhető. Bereczki Csilla rendezése könnyedebb és szórakoztatóbb, mint Polanski műve, remek kikapcsolódást nyújt, ugyanakkor hiányzik belőle a legfontosabb rész: a katarzis élménye. S ami a legszörnyűbb az egészben, hogy a darab mondanivalójából sem viszünk magunkkal semmit a szürke hétköznapokba. Az Öldöklés istene így tehát megmarad a szárba nem szökkenő egyéjszakás kalandok skatulyájában:
egynek elment, jöhet a következő.