A férfi tragédiája

Egy magyar úr kulturális kalandjai március 23-tól március 29-ig, amelyből kiderül, mi az ifjabb és idősebb Zsombolyai nagy bánata. Programajánló, novellába csomagolva (azaz az ismertetett kulturális események valósak, a köréjük épített történet nagy részben a fantázia szüleménye).

Nagy bánatom van – kezdte ifjabb Zsombolyai, az idősebbnek 18 éves fia, nem is az apja szemébe nézve, hanem csak úgy, a földön keresve tekintetével a vigasznyújtó megértést. Na, még ennek is baja van, mintha nem lenne elég a sajátom – villant át Zsombolyain, de azért csak leült a fia mellé a konyhaszékre, két kezébe fogta a gőzölgő kávés bögrét és hallgatott, ősz halántékú mély bölcsességgel. Vasárnap még minden felhőtlennek tűnt, amennyire csak egy negyvenes férfi élete felhőtlen lehet, ott dobolt a lelkében a taiko dobok ritmusa, szerelemre hívta, erre hétfőre újabb nyolc évet repült előre az időben, vitte előre fausti átka, elporladt a röpke pillanatra megszerzett boldogság.

Ahogy a vasárnap esti brit film (The End) címe előre jelezte: itt a vég.

Ildikó elment. Egy hosszú, könnyáztatta búcsúlevelet hagyott a párnán, amiből Zsombolyai csak annyit értett meg, hogy a nő kiszeretett belőle (mit tesz nyolc év egyetlen éjszaka alatt!), hiányzik belőle az állhatatosság, anyaként is, mert... – aztán a levél a múló idővel együtt elporladt Zsombolyai keze között, magára hagyva bánattal, gyerekkel, okokkal és okozatokkal és egy telefonszámmal, ami az előfizető kérésére nem kapcsolható.

Ketten maradtunk a fiúval – gondolta először Zsombolyai, de a gyerekszobából szokatlan neszeket hallott, egy másik fiú (úgy tízéves forma) meg egy kislány (lehetett vagy 7) párnacsatázott pizsamában. Zsombolyai rögtön felismerte őket, tudta, hogy ezek is az övéi, csak a születésük pillanata veszett a vele gonosz játékot űző idő ködébe. Mit tehetett volna?! Megmosdatta, megreggeliztette és iskolába vitte őket (ezen sem tépelődött sokat, pontosan tudta, hová kell őket vinni), aztán hazament, kávét főzött magának és épp belesüppedt volna a szerelmi bánatba, amikor ifjabb Zsombolyai Huba megszólította egy másik bánattal.

Az van – szólalt meg végre ifjabb Zsombolyai –, hogy a Lilla már nem szeret engem…

Ki az ördög az a Lilla – kérdezte magától idősebb Zsombolyai, aztán rájött, végül is mindegy, a fia szerette ezt az „ismeretlen” lányt, aki megsebezte, ahogy őt is megsebezte Ildikó. Kellemetlen sorsközösség, de „szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét” – apa és fia utóbbin morfondírozott hétfő este a MÜPA filmklubjában Jankovics Marcell monumentális Madách-rajzfilmje, Az ember tragédiája vetítése közben.

Az ember tragédiája
Fotó: Mozinet

Kedden a kicsiket is elvitték az ifjú tehetség, Boros Mihály zongoraestjére a Bartók Emlékházba, ahol Bartók Béla – és a korszakos magyar zseni stílusára nagy hatást gyakorló – Brahms és Bach műveire oldották magukban a bút.

„Reményt, reményt, ne bánatot” – visszhangzottak Madách sorai még szerdán is Zsombolyaiban, ezért nagyfiával újfent a MÜPÁ-ba vándorolt, ezúttal Daniló Pérez (zongora), John Patitucci (bőgő), Brian Blade (dob), valamint a „vendégművész” Ravi Coltrane (szaxofon) koncertjére, ahol a 2023-ban meghalt jazzlegenda Wayne Shorter feledhetetlen szerzeményeit hallgatták – és jobb kedvre derültek.

„Te boldog vagy, de hogy feledlek én?” – kérdezte csütörtökön, még mindig Madáchot citálva, Zsombolyai a ki tudja hol kószáló Ildikótól, aztán moziba ment, megnézte Andrea Arnold új felnövéstörténetét, a Bird-öt (a jazzista ifjabb Zsombolyai is ment volna, de mikor rájött, a film nem Charlie Parkerről szól, inkább otthon maradt).

„Emelkedjél, Ádám, ne légy levert; midőn látod, kegyembe veszlek újra” – mormolta péntek reggel Zsombolyai, és tisztességgel megtartotta a böjtöt, de nem kevés bűntudattal a lelkében bízta a szomszéd lányra kiskorú gyermekeit, hogy a Magyar Zene Házában a Warhaus kamarapopjára szabadon engedhesse mi szívét megfacsarta.

Szombat reggelre Zsombolyai egész kiegyensúlyozottá, már majdnem boldoggá vált. Elnézte játszadozó gyerekeit, osztozott nagyfia örömében, hogy Lilla mégis szereti a fiút – s csak kicsit fájt neki, hogy az ifjú szerelmesek aznapra épp japán programot terveznek a Füvészkertben (hiszen alig egy hete szólaltak meg Zsombolyai szívében a taiko dobok), s azt sem bánta, hogy a kicsik az iskolával Hajdúszoboszlóra buszoznak a LEGO-kiállításra, mert ő felkerekedett, elzarándokolt a Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhelyre és a Szent-László forrásnál mélyen magába szállt.

„Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel lelked kitisztul menten a salaktól” – már megint ez a Madách, mormogta szombat este Zsombolyai, miután lefektette a két kisebbet és még haza várva a nagyobbat lassan elszámolt magával, Ildikóval (veszteség) és a gyerekekkel (jutalom), hitével és egész hetével, és csak ekkor döbbent rá: hétfőtől szombatig megtorpant az idő. Nem lett fiatalabb, de öregedni is csak annyit öregedett, amennyit hat nap alatt szokás. Talán megtört az átok, csak le kellett mondanom a szerelemről – gondolta.

Már legalább két órája aludt, amikor ifjabb Zsombolyai vasárnap hajnalban megérkezett. Minden rendben, csak szerelmes – szólalt meg mellette az ágyban egy ismerős női hang. Álom, vagy valóság, Zsombolyait egyáltalán nem érdekelte. Elmerült benne. „Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!”

Zsombolyai Huba

(a folytatásból egyebek mellett az is kiderül végre: ki is valójában Zsombolyai Huba)