Az Aranycsapat tagjai csak a pályán lehettek szabadok

Az Aranycsapat a világ egyik valaha volt legerősebb, legzseniálisabb válogatottja volt. És közben megtört, megfélemlített, látszólag aranyéletet élő, de bármikor letartóztatható, erőszakkal beszervezhető, megalázható játékosokból állt. Volt olyan zseniális csapattag - Hidegkuti Nándor -, aki az ÁVH kényszerrel besorozott tisztje volt. Lóránt Gyulát – a középhátvédet – korábban internálták. Grosics Gyulát, az Aranycsapat kapusát letartóztatta, majd elengedte az „államvédelem”. Szűcs Sándort – egy másik csapattársukat – még a nagy sikerek előtt kivégezték. Voltak, akiket erőszakkal vittek el szeretett klubjukból – például Deák Ferencet, Kocsis Sándort vagy Czibor Zoltánt. Czibort később megzsarolták, és rövid időre besúgó lett. Voltak, akik még időben elmenekültek az országból – például Kubala László, mások pedig hiába voltak világklasszisok, nem volt esélyük bekerülni a nemzeti csapatba. Ez (is) volt az Aranycsapat. Mező Gábor új könyve, az Aranycsapat a terror idején című kötet visszavezet egy szörnyű korszakba, a Rákosi-diktatúrába, korábban már ismert és teljesen ismeretlen történeteket, tragédiákat felidézve. Bár az Aranycsapat klasszisai csak a pályán lehettek szabadok, varázslatos játékukkal hitet, reményt, boldogságot adtak egy sötétségre és félelemre kárhoztatott nemzet számára. Interjú Mező Gáborral. 

– Aranycsapat a terror idején – ez a címe a legújabb könyvének. Az Aranycsapatról mindenkinek az jut először eszébe, hogy a világ egyik valaha volt legjobb válogatottja volt, talán a legjobb, amelyik nem nyert világbajnoki aranyat. A játékosok ünnepelt sztárok voltak, sikeres, boldog emberek. A könyvből azonban egészen más derül ki…
– Amikor megemlítettem, hogy írok egy könyvet az Aranycsapatról, a legtöbben örömmel fogadták, de természetesen volt néhány fanyalgó hozzászólás is: már megint egy könyv ugyanezekről… Persze, több kötet megjelent már a legendás együttesről, sok-sok világklasszisról pedig születtek már új, így a ’90 előtt megjelent műveknél jóval hitelesebb, szabadabban megírt, remek életrajzi könyvek. Puskás Ferencről meg aztán tényleg nagyon sokat tudunk. De a többi játékosról azért jóval kevesebbet. Arról pedig a legtöbben szinte semmit sem tudnak, hogy az Aranycsapat milyen világban lett ilyen rendkívül sikeres. Mielőtt megírtam a könyvet, alapos kutatást végeztem, és magam is megdöbbentem azon, hogy mennyire nehéz sorsuk volt a játékosoknak. A részleteket ismeri az ember, de amikor a sok mozaik összeáll egyetlen festménnyé, az bizony elborzasztó tud lenni. Mintha Bosch festette volna. Egyiküket – a világklasszis Lóránt Gyulát – például internálták, mert több társával együtt el akarta hagyni Magyarországot, akkor, amikor már igazán sötétté vált a diktatúra. Felmerülhet a kérdés egy fiatalban, hogy miért akartak egyáltalán elmenni, és miért nem hagyták, hogy elmenjen? És ezzel egy újabb, még sötétebb történethez, egy valódi tragédiához érkezünk: az újpesti Szűcs Sándor kivégzéséhez. Ő szintén el akarta hagyni az országot, ezért kivégezték. Aljas az egész ügy. És szövevényes. Szűcs szerelembe esett Kovács Erzsi énekesnővel. Mind a kettőjüknek volt már családja. Ezt a kapcsolatot igen rossz szemmel nézték, már csak a kommunista erkölcs miatt is, amit persze a vezetők nagy része egyáltalán nem tartott be. Annál inkább hangoztatták. Szűcsöt először csak fenyegették, piszkálgatták, majd elkezdték elszívni a levegőt, hogy úgy érezze: el kell hagynia az országot. Egy magát embercsempésznek álcázó ÁVH-s ügynök rávette, hogy vigyen magával fegyvert is, amikor elszökik. Honnan volt fegyvere? Mert a hátvéd papíron rendőr volt, miután az Újpest csapata a belügynek, a rendőrségnek jutott. Persze csapda volt az egész, az ÁVH szervezte, elkapták őket, és Szűcsöt kivégezték – azzal az indokkal, hogy fegyver volt nála, rendőrként akarta elhagyni az országot. A többi labdarúgónak, a világklasszisoknak is üzentek ezzel: bárki így járhat, aki külföldre vágyik. Az a belügyes Csáki Sándor is kulcsszerepet játszott az ügyben, aki ekkor az Újpest rettegett vezetője volt, a hetvenes években pedig már az MLSZ menedzserirodáját vezette. Ők, de leginkább ő döntötte el, hogy ki mehet ki egy nyugati csapathoz. De vissza Szűcs kivégzéséhez. Előtte még többen el tudtak menekülni, például az a Kubala László, aki a Barcelona legendája lett, Lórántékat pedig ugye elkapták, de kellett egy igazán súlyos ítélet. Rákosiék pontosan tudták, hogy mit tanulnak meg abból a magyarok, ha megkapják ezt az egyértelmű üzenetet: ha egy imádott csillagnak sem jár kegyelem, akkor mire is számíthat az átlagember? És persze Puskáséknak sem volt kedvük ezután „próbálkozni”. Az ügy egyébként azért igazán aljas, mert Szűcs a diktatúra szempontjából „feláldozható” volt. Lóránt kellett az Aranycsapatba, Szűcs valószínűleg már nem – harmadik, negyedik számú középhátvéd volt –, így Sebes Gusztávék, a kommunista vezetők is „lemondhattak” róla.

– Az Aranycsapat tagjairól mit tudhatunk meg, ha elolvassuk a könyvet? 
– Czibor Zoltán személyes kedvencem. Tragikus, hogy pont őt szervezték be ügynöknek – persze, nem jószántából lett besúgó. A történetét Koós Levente történész írta meg egy remek tanulmányban. Valamivel megzsarolták, de hogy pontosan mivel, azt nagyon nehéz kutatni. Voltak jelentései, de zömmel olyanok, amelyeket több forrásból is megtudhatott az ÁVH. De Czibor nem csak emiatt volt érdekes. Olvasott, politizáló személyiség volt, aki nem igazán szívelte a kommunistákat. Persze pontosan az ilyen karakterekre utaztak. A rezsimnek mindenhol megvoltak az emberei. Ahogyan minden csoportba, minden fontosabbnak vélt baráti társaságba, munkahelyre, úgy természetesen a klubokba is beépültek. Sőt, egymást is megfigyelték az ügynökök. Felfoghatatlanul megrontott világ volt ez, és bár a Kádár-diktatúra már máshogy nyomta el a társadalmat, a fertő megmaradt. Nagy vihart kavart, amikor még régen kiderült, hogy a Fradi legendája, Novák Dezső is ügynök volt. Ez akkoriban vált nyilvánossá, amikor Varga Zoltán – a magyar labdarúgás egyik valaha volt legtehetségesebb, legzseniálisabb futballistája – kikérte a róla szóló dossziékat. Rájött, hogy a „Nemere” fedőnevű ügynök Novák Dezső. Az ember könnyen leegyszerűsítheti a képletet: Varga Zoltán az áldozat, Novák Dezső a bűnös. Később azonban rádöbbentem – Vörös Csaba kutató–újságíróval beszélgetve –, hogy bár az általam is igen nagyra tartott Varga tisztán áldozat volt, Novák Dezső egyszerre volt bűnös és áldozat. Az ő története is elképesztő. Sokszoros válogatottként egy nyugati autót – egy Opelt – szeretett volna vásárolni. Ahogyan Rákosiék, úgy Kádárék is engedték a jobb sportolóknak, futballistáknak, művészeknek, hogy ezt-azt becsempésszenek, megvegyenek. Igen ám, csak ez nem volt leírva. Így akit akartak, azt egyszerűen kiemelték, lebuktatták, megfenyegették. Novák Dezső választhatott: „valutázás”, „üzletelgetés” miatt mehetett a börtönbe vagy aláír. Egy híres operaénekest, Járay Józsefet – akiről szintén írok, és cseppet sem mellékesen magyar zsidókat mentett a második világháború alatt – börtönbe zártak a kommunisták, hogy ezzel is üzenjenek. Például Nováknak. Érdemes elgondolkodni, hogy vajon mi melyik utat választanánk? A börtönt – vagyis a kettévágott életet, a karrier végét, a család teljes összeomlását –, vagy azt, hogy ügynökök leszünk? Én nem tudom őszintén azt mondani, hogy felvállaltam volna a börtönt. 

Mező Gábor - Fotó: Origo

– Térjünk vissza a futballra: beszélt a Rákosi-korszak erőszakos megfélemlítéséről. Ez folytatódott a Kádár-rendszerben is?
– Persze. A módszerek változtak - jórészt ötvenhatnak, a magyarok szabadságvágyának, bátorságának köszönhetően. A Rákosi-diktatúrára a primitív, buta propaganda és a nyílt, felvállalt erőszak volt a jellemző. Fogták és elvették az egyesületek neveit, színeit, identitását. Az MTK-ból például egy időre az ÁVH csapata lett. Hiába jelezte több politikus, hogy ez nem a legjobb ötlet – hiszen az erőszakszervezet felső vezetésében, illetve a diktatúra irányítói között is magas volt a zsidó származású magyarok aránya, az MTK pedig hagyományosan zsidó gyökerű klub volt, így ez igen áthallásos, kontraproduktív lépésnek tűnt akkoriban –, Rákosiék már régen egy párhuzamos valóságban éltek, nem érdekelte őket semmi sem. Péter Gáborék megkapták az MTK-t. A Ferencváros sem járt jobban, sőt. Szétkapkodták a világklasszis csatársort, és mehettek más klubokba. Czibor és Kocsis végül az én kedvenc csapatomba, a Honvédbe, ami önmagában is erős lehetett volna Bozsikkal és Puskással. Így meg lett belőle egy szupercsapat, több olyan világklasszissal, aki nem is akart ott futballozni. Ötvenhat után aztán a Honvédot ejtette a hatalom hosszabb időkre, nem mellékesen azért, mert Kádár János személyesen is utálta az akkor már régen megbukott Farkas Mihályt. A Fradi rákosista szétverése még nyílt, látható lépés, üzenet volt. A Kádár-rendszerben már kevésbé volt jellemző a nyílt erőszak (volt az is), inkább a megfigyelés, a bomlasztás, az egymásnak ugrasztás, a lejáratás volt a jellemző. A nagyobb klubokra természetesen nagyon odafigyeltek. A Fradi volt azért az „állatorvosi ló”. 

– Miért? 
– Minden nagyobb csapattól féltek, de a Ferencváros hagyományosan a legnépszerűbb magyar klub, ráadásul jobboldalinak számított, német gyökerekkel. Egy Vasastól nyilván kevésbé tartottak, mégiscsak Kádár János kedvencéről volt szó. De mindenhová ügynököket építettek be, mindenki tudta, hogy besúgók vannak közöttük, de azt sokszor nem, hogy pontosan kicsoda. Félelmetes volt: egymást is gyanúsították. Persze csak óvatosan. De képzeljük el, hogy milyen lehetett egy olyan csapatban játszani, egy olyan közösségben alkotni, beszélgetni, ahol ezen kellett gondolkodni. És ez már Rákosi idején is így volt. Ezért is jutottam arra a következtetésre, hogy ezek a játékosok csak a pályán lehettek szabadok, ahol tényleg csak futballozhattak, és mindenkinek megmutatkozott a valódi tudása, értéke. 

– A csapattagok sem beszélhették meg egymással a gyanújukat? 
– Óvatosan talán. Könnyen el tudom képzelni, hogy például Czibor megbeszélte azokkal, akikben megbízott, hogy megzsarolták és beszervezték. De lehet, hogy nem, hiszen tartani kellett attól, hogy ezt a másik lejelenti, őt meg viszik mondjuk az ÁVH-ra. Borzalmas az egész. 

Mező Gábor - Fotó: Origo

– Kutatásai során volt olyan történet, ami meghatotta? 
– Igen, például Szusza Ferenc története. Ő nem került be az Aranycsapatba – és hogy miért, az is rendkívül érdekes. Volt egy magyar–szovjet mérkőzés a Szovjetunióban. Este a játékosok iszogattak a hotelszobában, és kidobtak az ablakon egy pezsgősüveget. Az üveg majdnem eltalált egy szovjet katonatisztet. Óriási botrány lett. De ki vigye el a balhét? Szusza lett végül a bűnbak, ő vállalta. Sokan mondták, gondolták, hogy ezzel vágta el magát. És mit mondott ő? Később, amikor megkérdezték tőle, hogy vajon emiatt nem kerülhetett-e be az Aranycsapatba – holott Európa egyik legjobb középcsatára volt –, azt mondta, hogy nem, hanem azért, mert Hidegkuti egyszerűen jobb, ügyesebb passzjátékos volt, és rajta kívül ott volt ő, meg ő is. Szóval nem volt helye. Ezen nagyon meghatódtam. Szusza kiváló focista, az Újpest legendája, panaszkodhatott volna, de nem. Kell ehhez egyfajta emberi nagyság, önismeret. De az biztos, hogy rosszul festett „káderlapján” a Szovjetunióban megtörtént eset. 

– Kik nem kerültek még be az Aranycsapatba – annak ellenére, hogy klasszisok voltak? 
– Például Deák Ferenc, a gólkirály, az egyik csodacsatár. Igaz, neki addigra már megtörték a karrierjét. Őt a Fradiból az Újpesthez vitték át erőszakkal. A Ferencvárosnál ezért árulónak tartották. Pedig nem volt az. A nagyközönség nem tudta, nem tudhatta, hogy Deák egy alkalommal a Fradi-indulót énekelte Siófokon, amiért az ott pihengető ÁVH-sok vegzálni kezdték, ő pedig jól megverte őket. Ezért minimum börtön járt volna, de neki „felajánlották”, hogy menjen át az Újpesthez, és akkor nem zárják börtönbe. Ő pedig ezt választotta. A szurkolók csak annyit láttak, hogy átigazolt, ezért áruló. Nem tudták, hogy mi volt a háttérben. És úgy kellett élnie, hogy el sem mondhatta… Ráadásul az Újpestnek ott volt Szusza, semmi szükségük nem volt még egy világklasszis középcsatárra. Még logika sem volt az egészben. 

– Korábban említette, hogy a Kádár-rendszerben a bomlasztás, megfigyelés mellett kedvezményeket is kaptak a játékosok. Mik voltak ezek pontosan? 
– Persze, voltak kedvezmények már Rákosiék alatt is. Kivételezett életet élhettek, de milyen áron? Úgy egészítették ki a fizetésüket, hogy ha akartak, akkor csempésztek. Ezt elnézte nekik a hatalom – bár nem volt természetesen leírva. Aztán, ahogyan mondtam, ha valakitől akartak valamit, kiemelték, és elővették a csempész-ügyeit. Persze, nem muszáj csempészni, de tegyük csak fel a kérdést: mi van akkor, ha nem hozok be néhány órát az elvtársaknak? Nem lehet, hogy a következő meccsen valamiért már nem kerülök be a csapatba? És felmerül egy fontosabb kérdés: erkölcsileg milyen hatással volt ez az egész a játékosokra? Vagy a kamuállások? Persze, nem mindenki vett részt a csempészésben, de nagyon nehéz lehetett ez a dilemma. Amikor megkérdezi magától az Aranycsapat játékosa: az ország egyik leghíresebb embere vagyok, százezrek néznek, kedvelnek… és nem lehet egy jó órám? Vagy a feleség rákérdez, miért nem járunk rendes autóban? 

Mező Gábor - Fotó: Origo

– A legendás angol-magyar meccs a hatalom számára mit jelentett? 
– Sztálin halála után egy rövid időre úgy-ahogy enyhült a rendszer, engedélyezték az angol-magyar mérkőzést is. Óriási feszültség lehetett a játékosokban: mi történik, ha kikap a magyar válogatott? Mit érezhettek a politikusok? És mit érezhettek a játékosok? Ha vereséget szenvednek, vajon milyen büntetés vár rájuk? Végül óriási győzelem lett, és ez nagy megkönnyebbülés volt mindenkinek. Rákosiék számára bizonyossá vált: erre a csapatra lehet és érdemes is építeni. 

– A játékosoknak pedig hatalmas tisztelet, megbecsülés, rajongás járt…
– Így igaz. A diktatúra talán legfényesebb „arca” az Aranycsapat lett. De az ’54-es döntőbeli vereség után komoly lázadás, rendbontás kezdődött Budapesten, amiben több nagy szurkolótábor is részt vett. Ettől megijedt a hatalom. Vissza is fordulhat ez a nagy rajongás, ha az együttes vereséget szenved (ahogyan a legfontosabb meccsen megtörtént), akkor az összes korábbi fájdalom, félelem, elkeseredettség is feltörhet. Megtörtént. Aztán jött ötvenhat. Kádár János a megtorlás után „arculatot váltott”, és a diktatúra kicsit hátrébb lépett a futball mögül. Kádár amúgy is gyáva személyiség volt, és nagyon félt a csoportosulásoktól, a fiataloktól, a hangjuktól. A szurkolók pedig jellemzően fiatalok, ráadásul még „csoportosulnak”, és meglehetősen hangosak is. Sőt, a Himnuszt is éneklik, és akad köztük sok nemzeti érzelmű, és rengeteg kemény, akár verekedni is hajlandó ember. Az a diktatúra már nem igazán volt abban érdekelt, hogy túlságosan erős legyen a magyar futball. Látjuk ennek jeleit, nyomait a különböző intézkedésekben, nyilatkozatokban, az általános hozzáállásban, a sajtóban történő folyamatos lejáratásban. De ez egy másik könyvet, komolyabb kutatást érdemelne. 

Mező Gábor  könyve - Fotó: Origo

– Mit lát majd az olvasó másként, ha elolvassa a könyvet? 
– Látni fogja, hogy milyen világban éltek a nagyszülei, szülei. És az olvasó kap egy sor remek embert, akik ebben a rettenetes rendszerben megpróbáltak futballozni. Sőt, nemcsak próbáltak, hanem a világ legjobbjai voltak. Példaképeket is „kap”, akik a terror ellenére is elképesztően sikeresek lettek, akkor adtak örömöt a magyaroknak, amikor ’44 után, mellett a legsötétebb volt itt a világ. Ha valaki elolvassa a könyvet, megismerheti a Rákosi- és a Kádár-diktatúrák nyomasztó terrorját, és talán különbséget tud tenni a diktatúrának nevezett demokrácia és a valódi diktatúra között. És kap egy üzenetet. Jöhet itt tatár, török, Habsburg, náci, nyilas, szovjet és kommunista: minket nem lehet elpusztítani.