Gyere ki és haljál meg, mint egy férfi! – Tarantino a Thália Színházban járt

Vajon mi baj lehet abból, ha összezárunk egy rakás szerencsétlen, pitiáner bűnözőt egy motelszobába uszkve négy óra hosszára. A rutinos színház- – és film- – fogyasztó rögtön rávágja: semmi jó. Így volt ez a Bűnözőzsenik (r. Zayzon Zsolt) című darabban is, amelynek február végén volt az ősbemutatója a Thália Színház Télikertjében. Vélemény.

Rolly, édesapa és játékszereket árul. Izgő-mozgó, rezgő, kicsi-nagy, kemény és szőrös játékszereket.

Felnőtteknek.

A biznisz azonban anyagilag nem kielégítő számára, ezért fiával, Stevie-vel karöltve néhanapján törvényesnek nem mondható, fusi munkákat is elvállal.

A páros aktuális megbízatása egyszerű, mint az egyszer egy: fel kell gyújtaniuk egy éttermet. Amennyiben abszolválják a követelményeket, leég az étterem, kielégítették volna a megbízót, a közvetítőt, sőt, saját magukat is boldoggá tehették volna. Csakhogy – és itt jön a lényeg – az étkezde tragédiáját, történetünk kezdetén, nem jelzi se sziréna, se méretes füstfelhő. A problémát tetézi, hogy hőseink némiképp átírták a feladatot a saját erkölcsi normáik szerint: ugyebár, az étterem felgyújtásával emberek haltak volna meg, s az ilyesfajta erőszak nagyon távol áll Rollytól, ezért megkímélték az épületet és a vendégeket a forró lángoktól, helyette inkább elrabolták a szakácsot. 

Persze, aztán kiderül, hogy a szakács sem egy átlagos séf, hanem a megbízójuk lánya, aki tizenéves kora óta mindig lelép valami pasival, az édesapja pedig rendszerint szabotálja a felszabadulásának lehetőségét. Mindennek tetejébe az étterem, amit az apa-fiú párosnak fel kellett volna gyújtania, a leányzó biznisze volt - direkt az apja heccelése miatt üzemeltette.

Szó szót követett, aztán végre-valahára megérkezett a füstfelhő és a szirénák koncertje, csak hát éppenséggel nem – csak – ott, ahol kellett volna: égett a lány és a megbízó, az édesapa étterme is. A történet nem zárult happy enddel: mindenki meghalt – kivéve, aki nem. De erről később.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

A Bűnözőzsenik (írta: George F. Walker; rendezte: Zayzon Zsolt) karaktereire nem lehet panasz: mindegyik jól megírt, jól felépített, elemezhető. Rendelkeztek egyéni tragédiákkal és a darab ideje alatt fejlődni is tudtak. Megjelenítenek fontos társadalmi kérdéseket is, mint például a szülői felelősség vagy a generációs különbségek.

Különösen érdekes és kiemelendő volt az apa-fiú (Rolly-Stevie) kapcsolat. A kettejük viszonya bántalmazó kapcsolat volt, a legrosszabb fajtából. Rorry „a maga módján” szerette a gyermekét, de rendkívül erőszakos ember látszatát keltette, ebből adódóan állandóan terrorizálta a fiát. A tinédzser a nehéz környezet miatt súlyosan sérült lelkileg, dadogott, kényszeres viselkedést tanúsított és szorult helyzetben bevizelt. A darab egésze alatt nem tudott kitörni apja zsarnoksága alól.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

A színmű tárgyalta a nők emancipációját is, amelyre a mű szerint a férfiak puhánysága miatt volt szükség – Shirley, a bűnözők feje játszi könnyedséggel utasította maga mögé határozottságával a férfiakat. Két lábon állt a földön, a gyenge és bizonytalan férfiak között ő a nagybetűs, az igazi férfi. Shirley karakterét árnyalja személyének kettőssége: a kemény, férfias fellépés álarc csupán, kiderült, hogy nem minden megy neki olyan jól, mint ahogyan azt sejteti.

A történet szépen építkezik, a figyelmet az első pillanattól kezdve megragadja és folyamatosan fenn is tartja.

Érdemes néhány szót szólni a befejezésről – a Bűnözőzsenik ugyanis többféle befejezést tudhat magáénak. Úgy érződött, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy melyik véget preferálják a mű kapcsán, így a közönségre hagyatkoztak – döntsék el ők, hogy melyik befejezést viszik magukkal. Összesen négy finálét kapott a történteknek, E Sorok Írója számára a legütősebb lezárás a szorongó fiúcska kitörése volt: megembereli magát és győz, a történet végén egyedül ő marad életben.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

A Bűnözőzsenik egy sötét humorú és véres vígjáték. A lezüllött amerikai motel, a lecsúszott kisember, aki lop, csal, hazudik – mindet rosszul – az erőszakos hangulat, a gengszteri miliő, a zene, a filmes főcím, a darab fejezetekre tagoltsága és a szakácslány sárga, fekete csíkos pulóvere is Quentin Tarantino stílusát idézte meg színházi keretek között. E Sorok Írója szerint nem is rosszul. Olyan érzés volt, mintha egy Tarantino filmet néznék.

Manapság igen nagy népszerűségnek örvend a színházi perspektíva kiszélesítése. Előszeretettel használnak kamerákat, tipikusan filmes megoldásokat a színpadon, de az összetett modern tánckoreográfiák is gyakran megjelennek. A Bűnözőzsenik is igyekezett helyenként filmes hatást kelteni (például a vászonra kivetített filmes főcím), amely kettős érzéseket váltott ki belőlem. Egyrészről értékeltem az alkotók találékonyságát, igyekeztek feldobni a darabot és erősíteni a Tarantino-stílust, másrészről viszont nem értettem, hogy miért akarunk filmet csinálni egy színházban? Ha filmet szeretnék látni, moziba megyek.

E sorok íróját örömmel tölti el a tudat, hogy az alkotók igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni egy színjátékból, de a legjobban mégis a klasszikus értelemben vett színházi produkciók okoznak boldogságot.