Nagy Koppány Zsolt: Nem tehetünk engedményeket

Nagy Koppány Zsolt gyerekkora óta ír. 8 éves volt, amikor első verse megjelent, kisgyerekként édesanyja jegyezte le azokat a szövegeket, amelyeket meg akart tartani. Első novelláskötetét negyedszázada adták ki, s a vendégszövegekkel való posztmodern játék, a szexualitás tabuk nélküli közlése, a nyelvi humor és a csak rá jellemző egyedi stílus azonnal a számontartott írók közé emelte. Legnagyobb sikerét Jozefát úr, avagy a regénykedés című könyvének köszönheti. A regények és novellák mellett előszeretettel ír tárcákat, humoreszkeket és könyvkritikákat, amiképp jelentős a műfordítói munkássága is. Mindezt 2016-ban József Attila-díjjal jutalmazták, idén március 15-én pedig átvehette a Magyarország Babérkoszorúja díjat. Elmondása szerint jelenleg négy könyve van kéziratban. Műveit a székely néplélek megnyilvánulásaiból és a magyar irodalmi humor keverékéből kialakított egyéni hang jellemzi, melyet a mesterséges intelligencia nem lesz képes lemásolni – legalábbis ebben reménykedik a Marosvásárhelyen született 46 éves, nagyszerű író, aki, ha minden jól megy, kész életművet hagy majd maga után, mert tisztában van azzal, mit kell még megírnia, melyek azok a patronok, amelyeket el kell sütnie.

– Egyik esszédben azt írod, hogy az emberek nem tudnak történeteket mesélni, ami igaz, de az is, hogy bajban van, aki a regényeid történetét szeretné röviden összefoglalni.
– Valahányszor nekem kellett összefoglalnom a regényeim lényegét, ijesztően sovány lett a leírás. Van egy régi, az irodalom természetéről megfogalmazott gondolat, mely szerint nem a történet jelenti az irodalmat, hanem a stílus, a kidolgozottság, a „hangszerelés”. Ez az oka annak is, hogy amíg létezik emberi civilizáció, születhetnek új megfogalmazások, miközben új történetek már nincsenek. 

– Mindent megírtak?
– Minden történetet megírtak, a nyelvi megformáltságban viszont végtelen számú lehetőség rejlik.

– Posztmodern írónak tartod magad?
– Volt egy időszak, amikor lenyűgözött a posztmodern.

– Te hogyan definiálod ezt a stílust?
– Mivel a klasszikus posztmodern-értelmezések sem egységesek, inkább egy saját magamra alkalmazott posztmodernt követtem hosszú időn keresztül, aminek az volt a lényege, hogy a nagy történeteket és a nagytörténeteket – itt a teljes irodalmi hagyományt értem – szét kell szerelni és új kontextusban újraalkotni. Ez sajnos elég hamar kimerülő játék, ráadásul egy idő után untatja az olvasót, hiszen aki az irodalom, vagy legalábbis az epikus irodalom felé érdeklődve odafordul, a kezdetektől fogva történetet akar hallani. Nem azt akarja látni, hogy milyen ügyes a szerző, és hogyan forraszt össze egy fél József Attila-sort egy Bohumil Hrabal-fordulattal, hanem történetet akar. Ezt illik felismerni, és egy-két könyvnyi posztmodern kalandozás után továbblépni – vagy inkább visszalépni – a történetmeséléshez. Én is eljutottam a falig ebben a tekintetben. 

– Melyik könyvedben?
– Az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című regényben. Ebben egyebek mellett én magam is szerepelek (Nagy Koppány Tömzsi néven, hízásnak indult, hajdan erős magyarként), és szemérmetlenül elsütöm az összes posztmodern trükköt: hogy a szöveg írja önmagát; hogy a szerző által kreált alteregó, aki egyben szereplője és narrátora is a történetnek, az egész sztorit megcsavarintja még egyszer, és új perspektívából újrameséli, miközben ezeket a minőségeket vendégszövegekkel dúsítva folyton egymásba játssza – persze ez csodás dolog, nagy szellemi kaland, alkotói szempontból rendkívüli élmény. De hadd idézzem Ciorant: „Amikor írunk, gondoljunk az olvasó és a fordító mártíriumára.” Bizony, gondolni kell rájuk, mert bármennyire is rajongtak néhány évtizeden keresztül az olvasók a posztmodern irodalom eredményeiért, végül visszatértek oda, hogy történeteket akarnak. Végső soron ez az epikus irodalom létezésének egyetlen oka és célja.

Nagy Koppány Zsolt fotó: Talán Csaba

– Ráadásul egyre kevesebben vannak azok, akik ismerik ezeket a kódokat, és értik a szöveggel való játékot.
– Ebben a környezetben kell léteznünk, de szerintem így sem tehetünk engedményeket: a kulturális kódokat akkor is bele kell tenni a műbe, ha most éppen olyan időszakot élünk, mikor az olvasók egy része ezeket nem hajlandó felfejteni. 

– Köztudott rólad, hogy füzetben vezeted azoknak a könyveknek a listáját, amelyeket elolvastál. Hány könyvről van szó?
–  Több ezerről, de az is kiderül ezekből a statisztikákból, hogy évről évre kevesebbet olvasok.

– Ez normális: családot alapítottál, gyerekeket nevelsz, kevesebb idő jut olvasásra.
–  Ha komolyan veszem azt a krédót, hogy az irodalom templomában nem teszünk engedményeket, akkor nem normális. Illő tehát megdorgálnom magam, hiszen az olvasás szeretetét (hangozzék bármilyen elcsépelten) otthonról hozom: édesapám, édesanyám is így élte, éli az életét; olvastak, olvastak, nem utaztak, nem költöttek semmi egyébre. A ’70-es, ’80-as évek Romániájában az erdélyi magyar értelmiségi lét nem is nagyon tudott másban megnyilvánulni. Majd’ mindenki olvasott, bőségesen jelentek meg igen jó könyvek, a Kriterion Könyvkiadó módszeresen szállította a magyar és a világirodalmat az erdélyi magyar olvasóközönségnek, nem beszélve a román nyelvre fordított világirodalomról: nem túl jó minőségű papíron és könyvekben, de majdnem minden elérhető volt. Ez utóbbiból mondjuk olvashattam volna többet, de a tömbmagyar Székelyudvarhelyen a román nyelv csak iskolai tantárgyként létezett, és kábé annyira is szerettük – később ez nagy mulasztásnak (és hátránynak) bizonyult. 

– Mivel foglalkoztak a szüleid?
– Elsőgenerációs értelmiségiek. Nagyszüleim falusi emberek voltak, a szüleim tették meg a nagy, elrugaszkodó lépést az értelmiségi lét felé: egyetemre mentek, édesapám orvos, édesanyám tanár lett. 

– Hogy viselték a szüleid, hogy elmegy a fiuk messzire?
– Ha rosszul viselték is, nem mutatták. Édesanyám néha elmondja, milyen önmagán túlmutató jelentősége volt annak, mikor elvonatoztam otthonról, és még sokáig integettem, de Budapest nincs annyira messze, gyakran járok, járunk haza, így könnyebb elviselni a távolságot; nem is emigráció volt ez, csupán arrébb költözés – Nagy-Magyarországon belül. 

– Most meg már határ sincsen.
– Amikor január elején először keltem át úgy a határon, hogy éppen csak lassítani kellett, szinte fel sem tudtam fogni, hogy – fizikailag legalábbis – eltűnt. Jó érzés, hogy átélhettem, sok százezer honfitársam ezt nem érhette meg. 

– A vendégmunkás dalai című kötetedben keserű humorral, de tűpontosan leírod, milyen érzés átkelni a határon, amikor még vegzálják az embert.
– Gondolkodom egy ideje azon, hogy vajon mi marad érvényes A vendégmunkás dalaiból, ha kiveszem belőle a határon való megaláztatásokat és annak az egész vendégmunkás létre kiható vonatkozásait.

– Miért kellene kivenni?
– Igazad van, nem én veszem ki: egyszerűen megszűnik az érvényességük. Egy-két generáció múlva a szöveg harmadát az akkori olvasók – saját tapasztalatok hiányában – nem biztos, hogy érteni és érzékelni fogják, vagy csupán különös, idejétmúlt, dokumentarista leírásként olvassák, pedig ez a szöveg eredetileg – szerzői szándék szerint legalábbis – szépirodalomnak készült. 

– Ebből a könyvből sok fontos információ kiderül rólad.
– Nyilván a határontúlimagyar-frusztrációimról. Egyébként sokat és sokáig küzdöttem a szöveggel; miután 2001-ben áttelepültem Magyarországra, és elsírtam a magam könnyeit benne, zavarni kezdett, hogy az irodalmi közéletben csupán ezzel a könyvvel fognak azonosítani. Küldözgettem a részleteit irodalmi lapoknak, és éreztem, amint éppen rám ég, hogy na, megint egy erdélyi – rosszabb esetben – román gyerek, aki nyafog itt a vendégmunkáslét miatt. Visszanézve elég abszurd és ok nélküli félelemnek tűnik, de a mai napig emlékszem a kínzó érzésre, hogy jaj, soha többé nem írhatok mást, mert belőlem csak ez a vendégmunkás-dolog érdekes, pedig mennyi jó történetem volna még! Kellett bő húsz év, hogy higgadtan visszatérjek hozzá, könyvben is megjelenjen, és az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának, valamint a szöveget illusztráló csodálatos Csillag Istvánnak hála büszkén vállaljam – pláne, hogy talán a legszebb könyvem lett. 

– Tükröt tartott mindannyiunk elé.
– Gondoljunk arra, ahogy erdélyi férfiak ülnek a hajdani Moszkva téren, és várják, hogy a budapesti építésvezetők kimenjenek, és válogassanak közülük aznapra. Mint egy rabszolgapiac. Ez a jelenség megszüntethetetlen feszültségtől terhes, emberi méltóságok csapnak össze, és porladnak el, dühök, frusztrációk sisteregnek. Én angoltanárként kerültem ebbe a rémálomba, ami talán hozzá is adott valamit a meglévő feszültséghez, ráadásul azzal hízelegtem magamnak, hogy én leszek ezeknek az embereknek a szószólója. Azt is megtanultam lassan, hogy egy generáció rámegy az áttelepülésre, és ez a generáció nálunk én vagyok. Mert az országváltást sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet, fojtogatja az embert, még ha csak lassítani kell is a határon. De legalább a gyerekeimnek nem kell már vele törődniük. 

Nagy Koppány Zsolt fotó: Talán Csaba

– Arról, hogy milyen nehéz címmel jelent meg az első köteted. Ennek igencsak provokatív a borítója.
– Nagyon sokat köszönhetek annak a borítónak, egyébként a kitűnő Szentes Zágon keze munkája. A szemérmes erdélyi boltoskisasszonyok más könyvek mögé rejtették, ami kifejezetten jót tett a hírének. A borító az egyik novella alapján készült, különböző meztelen női testrészeket láthatunk egy stilizált szekéren. Nem mellékesen kitetszik belőle, hogy a novellák bő hetven százaléka a szexualitással foglalkozik.

– Ami nem véletlen.
– A Sántha Attila és Orbán János Dénes által megalkotott transzközép mozgalomhoz volt ennek köze. Trianon óta az erdélyi magyar irodalomban létezett egy csak ritkán kimondott, de jól érzékelhető elvárás a szerzők felé, mely szerint csak magasztos dolgokról illik szólni, és az sem árt, ha ezek egyike a megmaradás fontossága. Remekművek születtek a témakörben, ehhez kétség nem fér, de a rendszerváltás után megjelentek a fiatalok, a transzközép mozgalom, és a dolgok rendje szerint reagálniuk kellett a transzilvanizmus eszméire; ők pedig úgy döntöttek, hogy beemelik – egyebek mellett – a szexualitást is az irodalomba, ami addig nem igazán volt jelen.

– Miközben az életünk jelentős részét teszi ki.
– Jelentős és fontos részét. Mi, akik Jánosék indulásához képest pár évvel később érkeztünk ebbe a komfortosan előkészített irodalmi fészekbe, valósággal tobzódtunk a színvonalas szabadosságban – és nemcsak azért, mert folyton ezen járt az eszünk, hanem mert éreztük az egésznek a sziklamorzsoló jelentőségét. És húzódott némi polgárpukkasztó megfontolás is mögötte (miközben persze a szexről való írás önmagában nem érték, mindenkinek fel kell töltenie a maga irodalmi, alkotói puttonyát a saját teremtett világának értékeivel) –, az első könyvem tehát ennek a mámorában íródott: hogy miután végigolvastam az erdélyi magyar irodalom klasszikusait, ahol szinte egy félreérthető mozdulat vagy mondat sincs, végre annyit írhatok a szexről, amennyit akarok. 

– De nemcsak erről van szó az első kötetedben, hanem például a halálról is.
– Mindig foglalkoztatott az elmúlástól való félelem, már persze irodalmi szempontból, mert egyébnek nincs jelentősége, hiszen ezektől mindenki fél, nem irodalmilag is. Egyébként ha nagyon lecsupaszítjuk, a teljes világirodalom is erről a két dologról szól: a szexről és a halálról. 

– Az imént említett transzközép már a kezdetektől összefonódott az Előretolt Helyőrséggel.
– 1995-ben egyszerre jelent meg Fekete Vince, László Noémi, Orbán János Dénes és Sántha Attila verseskötete, onnan számítjuk az Előretolt Helyőrség-könyvek megjelenését; ebből a totális irodalmi szabadságra épülő kolozsvári mozgalomból és könyvsorozatból lett lassan tehetséggondozó iskola ott, majd komoly műhely ott és itt is, amelyik azonban a kezdeti frissességét, lendületét a mai napig megőrizte. 

– Mi az, ami olyan nehéz az életben? Ezt azért kérdezem, mert már az első köteted címe is erről szól: Arról, hogy milyen nehéz.
– Világéletemben szorongtam és aggályoskodtam valamiért, elég biztos út ez a boldogtalanság felé, de az irodalmi hozama nem lebecsülendő, akkor pedig már megéri. Zavar a kopaszságom, a derékfájásom, a veseköveim, a magasságom, de igyekszem ezekről vicces szövegeket írni. 

– Szerencsés vagy, mert kiírhatod magadból.
– Igen, a Jozefát úrban például épp egy magamfajta magasságú szerző szerepel – alighanem én vagyok az –, aki elveri a port a kétméteres, de mamlasz és élhetetlen Jozefát úron a történet segítségével: az én köpönyegemből bújt ki ez a tohonya balfék, én vagyok a gazdája, ura és teremtője… egyszóval alaposan bosszút állok rajta dőre és meggondolatlan magasságáért. 

– Jozefát úr is regényt ír.
– A könyv második felében igen, az első felében viszont csak esetlenül téblábol.

– Ellentétben veled, aki már 8 évesen verset publikáltál. Mi az ars poeticád?
– Nem tudom, ez ars poetica-e, de mindig fontosnak tartottam, hogy ne hátráljak meg, és ne tegyek engedményeket, még akkor se, ha az irodalmi konstelláció esetleg éppen nem kedvező; a megírnivalót mindettől és mindentől függetlenül meg kell írni, a szövegeknek meg kell születniük, és rá kell bízni az olvasókra, vagy inkább saját magukra, hogy érvényesüljenek. Amikor ez maradéktalanul sikerül, megnyugodhat a lélek. 

Nagy Koppány Zsolt fotó: Talán Csaba

– A közönség és a szakma szerint is a Jozefát úr, avagy a regénykedés a legjobb könyved.
– Hozzám is közel áll, de közben mindig azt érzem a legjobbnak, amelyik éppen kéziratban van, és amelyiken lehet még változtatni. Hiszek abban, hogy minden új könyvvel egy kicsit magasabb szintre lép az egyszeri szerző.

– Gondolat kisasszonnyal dolgozott Jozefát úr a regényben, s a kapcsolatuk több mint pikáns volt.
– Az alkotás extázisa hasonlít a szexualitás extázisához: az írás hevében megszületett művekre ugyanúgy rácsodálkozik az ember, mint a szenvedéllyel teli időszakokra később, amikor éppen hétköznapi élethelyzetben kornyadozik.

– Kidolgozottak a szövegeid.
– Fontos, hogy minden mondat a végletekig tökéletesre legyen csiszolva, ez a célom szerkesztőként is. Olykor persze érdemes helyet hagyni az esetlegességnek, mert a nagyon lecsiszolt mondatok tömege fáraszthatja a befogadót. Több könyvemben is szerepel ezért afféle előszó, melyben arra intem az olvasót, hogy egyszerre két-három szövegnél többet semmiképp se olvasson, nehogy megártson.

– Miből fakad ez az udvariasság?
– Személyiség, sőt jellemhiba kérdése: néha túl alázatos vagyok. Mindig amiatt szorongok, nehogy kényelmetlenséget okozzak, igyekszem úgy igazítani a dolgaimat, hogy – akár az én kényelmetlenségem árán is – másnak komfortos legyen a velem vagy a műveimmel töltött idő. Ezekben az előszókban elébe megyek hát az olvasónak, előrágom neki, miként érje el, hogy a legkevésbé fáradjon el, vagy unatkozzon.

– Nagyon tudatos vagy.
– Magam konstruálom a könyveimet, helyezem egymás után a szövegeket, találom ki, mikor, minek és mivel együtt kell és érdemes megjelennie. Tudom, milyen értéket képvisel, amit eddig írtam, és azt is, mi van még bennem, hány patron vár elsütésre, így azzal is tisztában vagyok, hogy ha nem leszek beteg, nem üt el az autó, mi születik még a következő években. Úgy tervezem, hogy kerek, egész életművet hagyok majd hátra, és ebből a szempontból annak, hogy milyen a jelenlegi írói státuszom, megbecsültségem, elismertségem, nincs az írásra kiható jelentősége. 

– Mondod ezt József Attila- és friss Magyarország Babérkoszorúja díjas szerzőként.
– A díj csodálatos dolog, kevés örömhöz fogható a díjazottság érzése, a szakmai elismerés, az előrehaladás; de azt hiszem, azt a programot, amire én teremtettem, hogy ilyen nagy szavakat használjak, minden körülmények között megvalósítanám. Ha megnyerném a lottót, vagy elszegényednék, a hátralevő könyveket akkor is megírnám, mert az élet tényeitől függetlenül ennek a legszentebb programnak le kell futnia. Mikor a könyv kinn van (függetlenül példányszámtól, kritikáktól, éppen aktuális olvasószámtól), megnyugszom, hogy immár éli a saját életét, kipipálhatom, jöhet – és jöjjön! – a következő. Nincs engedmény, nincs megalkuvás; mondhatnám, hogy koncentrált fittyet hányás van két nagy alázatoskodás között.

– Írsz verseket is.
– Epikus verseket, sajnos, melyeknek kevés közük van a szent költészethez, amin akár még sírni is lehet. Áprily Lajos Az irisórai szarvas című versét soha nem tudom meghatódás nélkül végigolvasni, vagyis mivel megtanultam kívülről, végigmondani. Mágikus hatása van, ha éppen fáj valahol, vagy rossz napom van, fejben elszavalom, és meggyógyít. Ugyanez a helyzet Faludy Villon-átköltéseivel; kimegy tőlük az erő a lábamból. Hát ehhez nem mérhető semmiféle próza, ez bizony maga a nettó varázslat. Egyébként legfeljebb tíz költő van, akik ilyen hatással vannak rám: Áprily Lajos, Oravecz Imre, Faludy György, Orbán János Dénes, Térey János, Farkas Árpád, Kányádi Sándor. És persze sok költőtől egy-egy vagy több kedvenc versem – ezekből áll össze a tízig fennmaradó három másik komplex irodalmi személyiség. 

– 8 évesen is jelent meg versed.
– Igen, a Brassói Lapokban; előtte anyunak diktáltam le, mert én még lassan kanyarítottam a betűt. Nagy öröm volt, de valahol természetesnek is tűnt: megírtam – megjelent. Az imént emlegetett programot kellett már akkor is megvalósítani, gondolom. Az jó, ha van életprogramja az embernek; sokakat ismerek, akiknek nincs, csak úgy lógnak bele a létbe, egyik nap telik a másik után… el nem tudom képzelni, hogyan vetnek majd számot az életükkel, mikor eljön az idő. 

– Több helyütt olvasni tőled, hogy megírod a környezetedet, a családodat.
– Mindenki megírja, hiszen azt ismeri leginkább – én talán kicsit konkrétabb vagyok. Van is bajom belőle, de akkor sincs engedmény, magyarázom a sértett embereknek, hogy nem is őket írtam meg, és nem is én: ez csupán a narrátor, aki nem azonos velem, miközben hát persze, hogy azonos. Jól elbeszélgetünk ezekről a mágikus dolgokról, bár a végén többnyire kikapok. 

– Ide tartozik, hogy a varázslat kezd eltűnni a modern ember életéből.
– Pedig együtt létezett az emberiséggel, a művészet biztosította minden korban. Az ünnep és a művészet a legsötétebb időkben is úgy helyezkedett el a hétköznapi életben, hogy minden rendű és rangú ember részesülhessen a rögvalóság fölötti metafizikából. És még ha nem is értették, mi történik velük éppen, ott volt az életükben a szentség. Mostanában kicsit mintha bomlana ez az egység, mintha folyna el a szentség és a művészet a mindennapokból – de persze az is lehet, hogy éppen átalakul, csak annyira közel vagyunk hozzá, hogy nem tudjuk teljes egészében és nagyságában belátni. 

– Ha már itt tartunk, a mesterséges intelligencia képes lesz jó regényt írni valaha is?
– Minden szerzőnek van felismerhető és azonosítható egyéni hangja, miközben eddig akárhány mesterséges intelligencia által létrehozott szöveget olvastam, mind tele volt stílustöréssel… nem is stílustöréssel; inkább zümmögő, ugyanabban a regiszterben mozgó, felismerhetően és nyomasztóan azonos, de szétszálazhatatlan hangon szólalt meg minden egyes mondat. Egyelőre tehát nincs baj; amikor azonban megjelenik az első olyan szöveg, amelyet a mesterséges intelligencia hozott létre, de van saját stílusa, hangja, humora, na, ott fel kell kötni a gatyát. Persze ezt nálam sokkal szellemesebben megírta Stanisław Lem a Kiberiáda című könyvgyönyörűségének Elektrubadúrról, a versírógépről szóló meséjében. 

– Az angoltanár evangéliumában írod, hogy a totális reménytelenség közepette olyan rítusok mentén éled a mindennapjaidat, amitől minden józan ember megőrülne. Mit jelent ez?
– Ezek listák, számolgatások, statisztikák – mindenről, tehát akár arról is, mennyi vizet iszom naponta (bár ez egy veseköves embernél alap). Mindez őrjítő lehet mások számára, és nekem is gyakran Csáth Géza naplói jutnak róla eszembe, ami némi szorongással tölt el. Mégis, a statisztika egyénre alkalmazva csodálatos dolog, életformáló hatása is lehet. És nem ártok vele senkinek, sőt – ha erre vonatkozott a kérdés – boldog és elégedett vagyok a segítségükkel. Annál is inkább, mivel munkahelyemen, az Előretolt Helyőrség Íróakadémián is azzal foglalkozom, amivel a szabadidőmben: szövegekkel, irodalommal, szerkesztéssel, matatással és sertepertéléssel az alkotás szentsége körül. Azért ezt nem sokan mondhatják el magukról. 

– Ez a derű átsüt az írásaidon is. Bár komoly témákról szólnak a regényeid, novelláid, szellemes és sokszor humoros formába öntöd, vagyis igencsak szórakoztató a stílusod.
– Az életben talán kevésbé, de a szövegekben – remélem – tényleg ott van a játék, a szellemesség, a humor. Ez talán a székely néplélek és a magyar irodalmi humor – képviselőit Tamási Árontól Efrájim Kishonig, Mikszáth Kálmántól Rejtő Jenőig, Tersánszky Józsi Jenőtől Karinthy Frigyesig lankadatlanul és lelkesen olvasom – ötvözete és eredménye lehet, melyet remélhetőleg a mesterséges intelligencia sem tud egyelőre lemásolni… már ha nem oktalan vakmerőség ilyet állítani.

Az interjút Csejk Miklós készítette