Fiatalodtam 10 évet egy hét alatt – íme, a titok!

Egy magyar úr kulturális kalandjai március 17-től március 23-ig, amelyből kiderül, tovább fiatalodik-e Zsombolyai Huba. Programajánló, novellába csomagolva (azaz az ismertetett kulturális események valósak, a köréjük épített történet nagy részben a fantázia szüleménye).

Zsombolyai tegnap harminckét éves lett, de ma reggel már csak huszonhárom. Az idő játszik velem, legközelebb ötvenes családapa leszek, aztán, ki tudja, önfeledt kisfiú – villant át agyán a gondolat, és elképzelte, hogyan zakatol majd gyors- és személyvonatokon, retúrjegyekkel, az idő végtelen vonalán. Reggel még könnyűnek érezte magát, egyáltalán nem zavarta életkora rapszodikus váltakozása. Kora reggel izgalmas kalandnak fogta fel, lehetőségnek, és néhány órával később is legfeljebb az bántotta, hogy a folyamatra nem lehet ráhatása, szabad akarattal nem választhat – példának okáért – 32 és 23 között, nem is kapaszkodhat a számára legkedvesebb születési évbe, így aztán társas kapcsolatai éppoly illékonyak lesznek, mint a neki napról napra kijelölt pont az időtengelyen.

Délután már zavarni kezdte jelenlegi és jövőbéli szerettei kiszolgáltatottsága a saját kiszolgáltatottságában. Tudta például, hogy Ildikót aligha láthatja viszont, ettől komolyan elszomorodott, mert ha szerelmet még nem is érzett a lány iránt, a hátrahagyott hétvége okán már közel állt hozzá, s ki tudja, mit érezhetett a lány – és ki tudja, kit fog még megbántani akaratán kívül, ki tudja, ki léphet be az életébe, s ő kinél kopogtathat a jövőben így, hogy a „hanyas vagy” kérdésre adható mai igaz válasz holnapra hamissá változik.

„Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem”, megoldhatatlan generációelméleti problémává változtam – nyögte hétfő este Zsombolyai Debrecenben a Reverie című kortárs balett előadás közben, és pont oly távol érezte magát mindenkitől, mint amilyen messze a Szíriusz áll a Földtől.

De legalább én vagyok a legfényesebb csillag az éjszakai égbolton – nyugtatta magát másnap (kedden) Dvořák E-dúr vonósszerenádjára az Egyetemi Templomban.

Reverie – Gradient Kortárs Balett
Fotó: Csokonai Nemzeti Színház - Éder Vera 

Szerdára kicsit megkomolyodott. Nem lett épp 32, de már 23 sem maradt, még ifjonti hévvel, 27 évesen rohant Pestre Ildikóhoz. Remegő kézzel csöngetett a társasházba, remegő hangon mondta a lánynak, hogy okvetlenül beszélniük kell, engedje fel, bocsássa meg, amiért két napig nem kereste, vagy ha most el is zavarja, találkozzanak este a MÜPA főbejáratánál, héttől a Pécsi Balett adja elő Dubrovay László Faust, az elkárhozott című táncdrámáját – nézzék meg együtt, és Ildikónak könnyebb lesz a megértés.

Veled tartok – súgta a lány Zsombolyai fülébe az előadás után, és átbeszélgették az egész éjszakát, egymást bátorítva, de kölcsönös izgalommal várva, mit hoz Zsombolyai számára a hajnal. Tartottak tőle, hogy reggel Ildikó óvodába, aztán délután cukrászdába vihet egy szerelmes kisfiút, de épp fordítva történt, Ildikó fiatalodott meg, szerencséjükre mindössze két évet – a lány hálás szívvel hajtotta fejét Zsombolyai mellkasára, így aludtak el csütörtöki kakasszóra, s egymás kezét szorították a friss Oscar-díjas brazil film közben is a moziban, de csak mert számukra más jelentéssel bírt a cím: Én még itt vagyok.

Pénteken Molnár Ferenc Liliomját nézték meg a Nemzeti Színházban, és egyet is tudtak érteni, de maguk számára cáfolni igyekeztek a hozzájuk hasonlóan ifjú rendező, Fejes Szabolcs (az SZFE negyedéves rendező szakos hallgatója) meglátását, miszerint a darab a „felnőni képtelenségről szól” és épp ezért nagyon is aktuális a mai, húszas éveik végén járó fiatalok többsége számára, akik afféle „felnőtt gyerekségben” tartják távol maguktól a felelősséget, mert ők – Ildikó és Zsombolyai – a maguk részéről ugyebár ki vannak szolgáltatva egy fausti átoknak. Esetleg áldásnak – ezt még nem tudhatják biztosan. Csak azt, hogy ők már fel tudnak idézni nem is egy, de száz pillanatot, amikor maradéktalanul boldogok voltak, együtt.

A hétvégére mindketten betöltötték a negyvenet, boldogan készítették a reggelit kiskamasz fiuknak, az ifjabb Zsombolyainak, aki máris kitűnt kortársai közül zenei tehetségével, amelyhez kivételes szorgalom is párosult, mert ifjabb Zsombolyai Joe Morello szintű jazz dobossá kívánt válni. Hármasban mentek tehát szombat este a Zeneakadémiára, hogy meghallgassák a Binder trió Bartók Béla Gyermekeknek című népzenei-oktatási ciklusának jazz interpretációját.

Másnap, azaz vasárnap a reggeli, templom és családi ebéd után a Zsombolyai házaspár hagyta a gyereket gyakorolni, hadd menjen csak a szomszédok idegeire, ők sétálni vágytak, kávéházra, közös énidőre, vagy hogy nevezik a házaspárok egymásra fordított figyelmét manapság az életmódmagazinok – így sodródtak el a Magyar Zene Háza japán napjára, ahol szívük felvehette a taiko dobok ritmusát, és úgy érezték, a Szíriusz közelebb került a Földhöz. Magukban elszámoltak másfél évtizeddel, ami lepergett alig három nap alatt, mégis mintha örökké tartana ez a közös utazás, a kettejüké, térben és időben, oda és vissza, lélektől lélekig.

Zsombolyai Huba

(a folytatásból egyebek mellett kiderül, mi az ifjabb és idősebb Zsombolyai nagy bánata)