A férfi, aki egyik napról a másikra fiatalabb lett

Egy magyar úr kulturális kalandjai március 9-től március 16-ig, amelyből kiderül, hogy az első részben megismert Zsombolyai találkozik-e egy csinos lánnyal és hová mennek randevúzni. Programajánló, novellába csomagolva (azaz az ismertetett kulturális események valósak, a köréjük épített történet nagy részben a fantázia szüleménye).

„Ott kezdtem – mesélte –, ahol majd te végzed” – motyogta hétfő reggel kissé gondterhelten Zsombolyai. Nézte magát a borotválkozótükörben, számba vette ősz hajszálait, homloka ráncait, aztán rájött, ennek semmi értelme. Erős akarattal jobb kedvre derült. Megrándította a vállát, hiszen csak most kezdett élni, úgy igazán, és végeredményben az ötven is csak egy szám, alulról sok, fentről kevés, neki épp elég, hogy ne pánikoljon.

Csak semmi pánik – mormolta Zsombolyai egész nap magának, de a Városligetbe kellett mennie, hogy tényleg megnyugodjon. A természet lágy öle, már ha egy városi parkot természetnek és lágy ölnek lehet nevezni, de Zsombolyai nem ezen morfondírozott, hanem Beethoven vidéki sétáiról filozofálgatott mély belső monológban, a vidéki sétákról és a VI. szimfóniáról, amit neveznek Pastorale-nak is, merthogy a pasztorál az a békés vidéki hangulatot megidéző ének és zenés mű, és mit ad Isten, pont ezt a rendhagyó szimfóniát adja elő este a MÜPA színpadán a legendás Zubin Mehta vezényletével a West-Eastern Divan Orchestra. Sőt. Az F- után C-dúrra vált a Daniel Barenboim által negyedszázaddal ezelőtt alapított zenekar, mi több a „Nagy” C-dúrra, mert Beethoven hatodikja után Schubert kilencedikje következik, és Zsombolyai már ott tartott a nagy gondolatszövésben, hogy bár egy generáció választotta el a két komponistát egymástól, Schubert csupán egy évvel élte túl Beethovent, akinek örökségét részben tovább víve lett a bécsi klasszika utolsó mesteréből a romantika kapuját páros lábbal berúgó tragikus hős.

Na, a Schubert 31 évesen halt meg, én meg már ötven vagyok és nem lettem még a saját életem hőse sem – kezdte volna újra a pánikot Zsombolyai kedd reggel, de inkább múzeumba ment, hogy kicsit elszakadjon önmagától. A Magyar Nemzeti Múzeumban áhitattal bámulta a Somló-hegyen (úgyis, mint Isten itt felejtett kalapja) nemrég felfedezett bronzkori nyakéket, és csinos nők kecsesen ívelt nyakára képzelte, átröpülve évezredeket a történelemben, amelynek során sem az ékszer, sem az azt viselő nők nem öregedtek, és úgy érezte, ő sem akar megöregedni, dolga van még, nem is kevés.

Egy újabb gondolattal visszaröpült az előző hétre, a Super Trouper diszkóba, és most már igenis találkozott egy csinos lánnyal.  

A lányom lehetne – horkant fel Zsombolyaiban az életkora és az azzal járó morális tudat, miközben Ildikó (így hívták a lányt) telefonszámát elmentette a mobiljába, de reménykedett egy újabb csodában (hiszen már ez a fél hétnyi időutazás is valóságos csoda volt, mert Zsombolyai a jelenben is megtalálta a lány telefonszámát, ahogy a nyakék előtt állva ellenőrizte a mobiljában).

Zsombolyai erkölcsi aggályokkal indult tovább. Vitték bánattal átszőtt aggályai egyik múzeumból a másikba, mígnem csütörtök este a Nemzeti Színházban Hobó József Attila-estjén megvilágosodott. „Légy, ami lennél: férfi.” Rohant a ruhatárba, kapkodva nyúlt a telefonjáért, sietve hívta a nőt, érezte ahogy közel két évtized kiszakad a mellkasából, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor a villamos ablakában meglátta homályos tükörképét, ráncok és ősz hajszálak nélkül.

Zsombolyai megfiatalodott, de nem úgy, mint az előző héten, szívben-lélekben. Hanem fizikailag és a személyi okmányai által hitelesítve: 1993. 03. 16. Még három napig harmincegy.

Voltam-e középkorú egyáltalán, vagy csak úgy éreztem, elsuhant velem az idő, megcsalt, akár egy cudar szerető – tűnődött ez a megfiatalodott, épp csak harmincas férfi, miközben, kissé remegő szívvel, Ildikóra várt egy körúti mozi előtt, hogy együtt nézzék meg a norvég Dag Johan Haugerud Szerelem című korhatáros romantikus drámáját. 

Szerelem
Fotó: Vertigo Média

Utána Zsombolyai vacsorázni vitte Ildikót, aztán haza, és együtt is töltötték az egész hétvégét, megosztották egymással a nemzeti ünnepet és annak megannyi kulturális programját. A Vagyok, aki vagyok képzőművészeti tárlat címével Zsombolyai minden szempontból azonosulni tudott, és örült, hogy Ildikót még a Budai 2. Honvédzászlóalj hagyományörző csapatának bemutatója is érdekli, csak fogják egymás kezét, váljanak hősökké, ketten az egész világ ellen, most és mindörökké – vagy csak egyetlen hosszú hétvégére, amit a Magyar Színházban Hamvas Béla és A bor filozófiája zár, aztán elköszönnek egymástól, jövő héten tán újra kezdik.

„Végülis ketten maradnak. Isten és a bor” – ismételgette magának Zsombolyai vasárnap este, ahogy felbontott egy palack vöröset, és eszébe jutott a születésnapja. A harminckettedik, tessék Schubertet máris túléltem és jutott nekem romantikából is – gondolta, majd a fürdőszobába ment és megállt a borotválkozótükör előtt. „Ott kezdtem – mesélte –, ahol majd te végzed” – motyogta magának. Nézte magát, számba vette ősz hajszálait, homloka ráncait, és úgy kellett győzködnie ötvenéves tükörképét, hogy e fordított metamorfózis okán legalább pánikolhatna egy kicsit, de csak megrándította a vállát, hiszen most kezdett élni igazán.

Zsombolyai Huba

(a folytatásból egyebek mellett az is kiderül, tovább fiatalodik-e, vagy megöregszik Zsombolyai)