Vidnyánszky Attila: A Nemzeti Színház a mindenkori magyar nép szolgálója, nem igazodunk múlékony szellemi divatokhoz

Bukarestben mutatta be a Nemzeti Színház társulata áprilisban Katona József klasszikusát, a Bánk bánt, amelyet nagy érdeklődés, meghatott közönség és hosszan tartó, álló taps fogadott. Az előadás Vidnyánszky Attila rendezésében különleges kulturális eseménnyé vált. Ahogy a rendező, a Nemzeti Színház igazgatója mondta: komoly tett volt a bukaresti színház részéről, hogy befogadták a magyar nemzeti drámát. A különleges vendégszereplésről, a külföldi színházakkal való együttműködésekről, a 12. MITEM-ről és a Nemzeti Színház helyzetéről beszélgettünk Vidnyánszky Attilával.

Tavaly ősszel nemzetközi turnéra indult a Nemzeti Színház a Bánk bán című előadással. Óriási siker volt Belgrádban, Plovdivban, Aradon és Isztambulban is. Április 9-én a Bukaresti Nemzeti Színházban mutatták be az előadást – szintén hatalmas sikerrel. Néhány napja azt nyilatkozta, hogy igen komoly tett volt a bukaresti színház részéről, hogy befogadták ezt az előadást. Miért gondolja így?  

Mert a mű nemzeti kérdéseket, a magyarság létének alapkérdéseit boncolgatja, nagyon a mából fogalmazva. Olyan véleményeket és kérdéseket közöl a mű, amelyek megosztók lehetnek. Bukarest is küzd a maga problémáival, forrongásaival. Ezért gondolom nagy tettnek, hogy bemutathattuk a román fővárosban a mi nemzeti drámánkat. Mielőtt befogadták az előadást, megnézték, és utána mondtak igent. 

Nagy öröm volt, mert valóban óriási sikert aratott az előadás.   

Telt ház volt, és a produkció véget nem érő, hatalmas vastapsot kapott. Milyen gondolatok voltak önben, hogy éppen a mi nemzeti drámánk aratott ilyen hihetetlen sikert?  

Nagyon büszke vagyok, hiszen mindenkit lenyűgöztek a színészeink. A nézők egybehangzóan méltatták a színészi játékot, a látványvilágot és az előadás erejét. Különleges környezetben létezünk itthon, Magyarországon. A szakmánk egyhangú ideológiai elkötelezettsége miatt erős magyar, sőt, európai ellenszélben dolgozunk, mióta én vezetem a Nemzeti Színházat. Aki összekapcsolja az életét a színházunkkal, hirtelen alulértékelt lesz, kevesebb filmes lehetőséghez jut és rendre negatív kritikát kap. Amint elmegy a színházból, azonnal sokkal jobb színésszé válik a kritikusok szerint. De ez fordítva is így működik. 

Többen mesélték, hogy otthagyták a Katona József Színházat, és a balliberális újságírók szerint rosszabb színészek lettek, mint azelőtt voltak. Nem szeretnék neveket mondani, mert akkor bánthatják őket. Bukarestben – de a többi turnéállomáson is – rajongtak a színészeinkért, csodálatos kritikákat kaptunk, mindenki a fiatal színészeket dicsérte, és úgy gondolom, joggal. A produkció színházi szempontból nagyon komoly értékelést kapott. Itthon az előadás üzenete eleve kizárta, hogy a balliberális szaksajtó pozitív kritikát írjon a Bánk bánról. Sőt, született a Telexben egy olyan írás, amit a diákjaimnak kötelezővé tettem, hogy elolvassák. Én magam hosszú évek óta nem olvasok kritikákat. Ezt az egyet a munkatársaim unszolására mégis elolvastam, és örülök, hogy szembesülhettem vele. Azonnal mondtam a fiataloknak: olvassák el, mert ez a telexes írás példa arra, hogyan devalválódik a kritika műfaja a propaganda szintjére. Sajnos ez – tisztelet a kivételnek – évtizedek óta így van egész Magyarországon. 

Bukarestben mutatta be a Nemzeti Színház társulata április 9-én Katona József klasszikusát, a Bánk bán, Vidnyánszky Attila rendezésében
Fotó: Florin Ghioca - Origo

A Bánk bán bemutatása után kialakult valamiféle együttműködés a Bukaresti Nemzeti Színházzal?  

Ők már kétszer voltak nálunk, a Nemzeti Színházban – akkor még a korábbi igazgatójuk, Ion Caramitru vezetésével. Sajnos ő azóta eltávozott közülünk. Az új igazgatóval megerősítettük azokat a kezdeményezéseket, amelyeket a korábbi vezetővel már megfogalmaztunk és papírra vetettünk. Az áprilisi bukaresti vendégszereplés nemcsak művészeti, hanem kulturális szempontból is mérföldkő volt: a budapesti és a bukaresti Nemzeti Színház hosszú távú együttműködésről állapodott meg. A partnerség keretében minden évben előadásokat cserélünk, sőt, tervben van egy koprodukció is – felbátorodva a kassai Nemzeti Színházzal való közös produkció, a Rómeó és Júlia sikerén –, gazdagítva ezzel mindkét ország színházi kulturális életét. A bukaresti Nemzeti Színház egyik előadását legközelebb a MITEM–en láthatja a közönség, a Gertrude című produkciót mutatják be Silviu Purcărete rendezésében. De a két nemzeti színház megállapodott abban is, hogy a szakmai képzésekben is együttműködünk. 

Ez már a sokadik ország, amelynek színházával sikerült egy gyümölcsöző kapcsolatot kialakítani úgy, hogy közben mindenki megmarad hiténél, meggyőződésénél, vagyis annak, aki. Pontosan ezért szerettem volna a Bánk bánnal menni Bukarestbe. 

Nézzék meg, kik vagyunk, mit gondolunk a világról és azokról a folyamatokról, amelyek a világban zajlanak. Megmutattuk, hogyan látjuk magunkat, kitárulkoztunk nekik, hogy milyen bánataink, bajaink vannak. Ott volt a Nagy-Magyarország-térkép is Bukarestben. Ha rosszindulatúan közelítettek volna felénk, félre lehetett volna magyarázni. De nem így fogadták az előadást és minket, hanem nyitott, tiszta szívvel. Értették az üzeneteket. Véleményem szerint ez színháztörténeti esemény volt.

Korábban is többször említette, hogy a kultúrán keresztül lehetséges a különböző nemzeteknek közelíteniük egymáshoz. Ön melyik együttműködésre a legbüszkébb?  

Az összesre – hiszen tudatosan építjük a hidakat azokkal az országokkal és színházakkal, ahol van hajlandóság az együttműködésre. Szlovákia felé talán tízszer nyújtottam a kezem, de nem fogadták el. Végül úgy alakult, hogy ők nyújtották felénk a kezüket – igaz, nem Pozsonyból, hanem Kassáról, de végtelenül boldog voltam. Vannak olyan országok – például Csehország és Ausztria –, ahol nehezen találunk partnert, beszélgetőtársat.  

Miért fontos a Nemzeti Színháznak, hogy létrejöjjenek a kapcsolatok más ország színházaival?  

Pontosan a hidak miatt – hogy a kultúrán keresztül a nemzetek közelebb kerülhessenek egymáshoz. A Nemzeti Színház nem pusztán egy színház. Egyrészt a nemzetünk színháza, amelyhez hozzá tartozik a vidék és a külhoni területek is. Itt élünk a környező népekkel, és jó esetben az unokáink is itt élnek majd. Nem lehet, hogy ne legyen kommunikáció a szomszédos országokkal. Nem lehet, hogy ne próbáljunk hidakat építeni, kapcsolódási pontokat találni. Meggyőződésem, hogy Közép–Európában sokkal több dolog köt össze minket, mint ami szétválaszt. Ha a történelmi sérelmek miatt nem hergelik vagy manipulálják a népeket, akkor lehet egymás mellett élni úgy, hogy tiszteljük a másik nemzetet, de megőrizzük saját magunkat annak, akik vagyunk. Ezek a hidak is azt bizonyítják, hogy a kultúra egy kapocs, amely egymás tiszteletére és elfogadására tanít, miközben határozottan és büszkén képviseljük a magyarságunkat.  

Bukarestben mutatta be a Nemzeti Színház társulata április 9-én Katona József klasszikusát, a Bánk bán, Vidnyánszky Attila rendezésében
Fotó: Florin Ghioca - Origo

Április 25–én kezdődött a 12. MITEM. Az idén 18 országból érkeznek társulatok – soha ennyi országból még nem jöttek a fesztiválra, amely Európa egyik legjelentősebb színházi eseménnyé nőtte ki magát. Tizenkét éve gondolta volna, hogy a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó a kontinenst – sőt, ha megnézzük, honnan érkeznek a vendégek, akkor a világ – meghatározó fesztiválja lesz ilyen rövid idő alatt?  

Reménykedtem benne, hogy a világ színházi fesztiváltérképre felkerülhetünk, és meghatározó eseménnyé növi ki magát a MITEM. A stabilitást, a kiszámíthatóságot és a tiszta elveket képviseljük. Nyitottak vagyunk, az érkező társulatokat a legmagasabb szinten szolgáljuk ki – ez a munkatársaim profizmusát dicséri. Ami pedig a lényeg: a MITEM egy szabad fesztivál. Nincs túl sok hasonló színházi fesztivál Európában. Mi nem diktálunk, hogy milyen témákkal foglalkozzanak a társulatok, nem erőszakoskodunk, hogy csak a mi világnézetünkhöz igazodó eladásokat fogadjuk be, és nem nyomunk le senki torkán semmit. Szabadon meg lehet nyilvánulni – bármelyik társulat bármilyen témát boncolgathat az előadásaiban. Nem szólunk bele. Itt csak az előadás színvonala számít.   

Ezzel többen vissza is éltek…  

Igen, a németek, az osztrákok és a litvánok sajnos meglehetősen értelmezhetetlenül és ócskán visszaéltek a fesztivál szabadságával. Amikor szembesítettem őket, hogy vajon én ugyanilyen szabadon tudnék-e megnyilvánulni az ő színházuk színpadán, vagy az engem és minket foglalkoztató témákról szabadon beszélhetnék-e náluk, akkor persze zavarba jöttek. De az európai kulturális elit már csak ilyen. Remélem, ez is változik majd, én már látom, hogy repedeznek a falak…  

Miért érzi így?  

Mondok egy példát. Korábban az Európai Színházi Unió – ahova én soha nem kopogtattam – petíciót fogadott el ellenem, most pedig felkértek, hogy a Nemzeti Színház is legyen tagja az uniónak. Ez már azt mutatja, hogy talán valóban változik az európai kulturális elit. Az, hogy megrendezhettük a Színházi Olimpiát 2023-ban, nagyon fontos volt. Ezelőtt mindenki kalapot emelt. Nem tudom, hogy mikor sikerül Európában hasonló méretű színházi attrakciót létrehozni. Léteznek persze nagy fesztiválok, de olyan, amely egy egész országot átölel, és alakítja az ország kulturális életét, nem sok volt az elmúlt évtizedekben.   

Erre – az olimpiára – a legbüszkébb, ha visszatekint az elmúlt évekre?  

Az elmúlt évtized legnagyobb erényének azt a módszeresen kiépített színházi – pontosabban előadóművészeti – rendszert tekintem, amelyet partnerintézményeinkkel és a kulturális kormányzat támogatásával létrehoztunk. A Déryné Program immár nemcsak a hazai, hanem a határon túli kistelepüléseket és falvakat látja el minőségi magyar színházzal, hanem egy egészen új és innovatív, minden korosztályra kiterjedő hálózat jött létre. A Vitéz László Program az óvodás korú gyermekeinket, a Lázár Ervin Program a fiatalokat, KultUp a középiskolásokat, a Csontváry Program a felsőoktatásban részt vevőket szolgálja ki. De ugyanennek a kultúraeszménynek a megjelenése a Magyar Színházi Társaság által életre hívott Pajtaszínház Program is, aminek hatására több mint száz amatőr társulat jött létre. 

Évente több százezer gyerek és fiatal jut színházhoz úgy, hogy ezzel nem terheljük a családi kasszát és a társulatok is jobban megismerkedhetnek az országgal, ahol élnek. Ez világszinten egyedülálló működési forma, Magyarországon pedig hiánypótló. 

2010 előtt évtizedekig nem merült fel ezeknek a programoknak a létrehozása, legfeljebb szavakban és borús sóhajtások szintjén. Valójában nem történt semmi, a színházi elitünk semmilyen érdemi erőfeszítést nem tett az ellen, hogy például az általános iskolás gyerekeink közel hatvan százaléka színházi, nép- vagy komolyzenei élmény nélkül jön ki az iskolából. Korábban négymillió magyar nem tudott hozzáférni magaskultúrához, a színház a kevesek szórakozása volt, most pedig széleskörű kulturális jelenség. Nyilván nem fogja elismerni ezt a teljesítményt az az elit, ami ezt még csak fel sem ismerte problémaként, nem hogy tett volna ellene. Sok mindenre büszke vagyok tehát, de sok minden kapcsán hiányérzetem van.   

Bukarestben mutatta be a Nemzeti Színház társulata április 9-én Katona József klasszikusát, a Bánk bán, Vidnyánszky Attila rendezésében
Fotó: Florin Ghioca - Origo

Például miben?  

Többször is nyújtom a kezem, és ha rácsapnak, akkor újra megpróbálom, mégsem sikerült például Németország vagy Ausztria felé tartós kapcsolatrendszert kiépíteni – olyan remekül működő együttműködéseket, mint olasz, spanyol, szlovák, román partnereinkkel vagy most éppen egy mongol színházzal. Talán egyszer majd sikerül.   

A 12. MITEM–re viszont Kínából, Japánból, Franciaországból, Mexikóból és Mongóliából is jönnek. Sok színes program várja az érkezőket, de a legkülönlegesebb számomra, hogy a mongolokat elviszik Kassai Lajos lovasíjászhoz. Hogyan jött az ötlet?  

Azt érezzük, hogy a Mongol Nemzeti Színház számára hatalmas esemény lesz a MITEM. A külügyminiszterük is eljön és beszédet mond az előadás előtt. Ők úgy érkeztek ide, hogy meg szeretnének mindent mutatni magukból. Jurtát hoztak, fel is állították, de bemutatnak néhány muzeális kincset is az országukból. Büszkék arra, hogy van közünk egymáshoz, mert ők rokonoknak tekintenek minket. Nagyszabású előadással érkeznek, csaknem száz fővel – korábban már láttam ezt a produkciót, és rendkívül izgalmasnak tartom. Mi megmutatjuk nekik Budapestet, a Parlamentet is megcsodálják majd, és kitaláltuk, hogy elvisszük őket Kassai Lajos lovasíjászhoz, hogy megmutassuk, hol kapcsolódunk össze. Az idei MITEM valóban a kuriozitások fesztiválja lesz, érkeznek Japánból, Kínából és Mexikóból is, de a Solnce Obi–Ugor Népek Színháza is hanti nyelven adja elő az Ének észak gyermekeihez című előadását. 

Az a célunk, hogy a nemzetiségi színházakat összefogjuk. Gondolkodjunk együtt, találjunk közös platformot. Több száz színház létezik a világon, amely küzd, hogy a nemzeti kisebbség nyelve, kultúrája megmaradjon. Magyarország példát tud mutatni azzal kapcsolatban, hogyan kell óvni a nemzeti kisebbségeket – jó példa a Jelenlét fesztivál, de éppen most döntöttünk úgy, hogy indul egy nemzetiségi osztály a Színház– és Filmművészeti Egyetemen, és a határon túli magyar színházak is kapnak támogatást. Sok mindenre büszkék lehetünk. Szeretnénk kitalálni különböző közös programokat, amelyekre akár uniós támogatást is tudnánk szerezni. De ha csak megbeszéljük ügyes–bajos dolgainkat, már az is hatalmas előrelépés.   

Hogyan fogynak a jegyek az idei MITEM-re?  

Soha ilyen jól még nem álltunk – és nemcsak a jegyek fogynak, hanem egyre több bérletet vásárolnak a nézők. Nagyon elégedett vagyok. Már nem sok előadásra lehet jegyet kapni, ami hatalmas szó. Bátran állítottuk össze ugyanis a programot, hiszen itt lesz a Comédie–Française, de az ulánbátori Nemzeti Színház is. Véleményem szerint ez így szép, így izgalmas.   

Korábban – a MITEM előtt – nem volt jellemző, hogy magyar színház megmérettette magát külföldön, vagy akár külföldi színházakat látna vendégül. Hogyan látja, a MITEM mit adott a magyar színházi életnek? Milyen ma a magyar színházak helyzete?  

Külföldi vendégjátékok vagy befogadó gesztusok természetesen korábban is voltak a magyar színházi életben, de ezek alkalmi vagy időleges jelenségek voltak ahhoz az évek munkájával és kormányzati támogatással felépített nemzetközi kapcsolatépítéshez képest, amit az általam vezetett Nemzeti Színház végez. A MITEM jól mutatja, miben rejlik ez a koncepció: arra, hogy minőségi kapcsolat emberek és intézmények között csak akkor épülhet ki, ha minden fél szabadnak érzi magát. Mi ebben a szellemben fogadjuk a külföldi partnereinket, és oda megyünk, ahol hasonló lelkülettel hívnak bennünket. 

Nem akarunk igazodni múlékony szellemi trendekhez, mert ez az önfeladáshoz vezet. Márpedig a Nemzeti Színház a mindenkori magyar nép szolgálója, minden megalkuvás vagy hamiskodás ennek az ügynek a kiárusítása. 

Ezért persze vállalunk konfliktusokat is, de a csatározásoknál sokkal fontosabbak az eredmények: ha magas művészi színvonalon fogalmaz egy–egy társulat, bármit megfogalmazhat a világról. Szerintem ma erre a szellemiségre ki van éhezve Európa, és a magunk lehetőségeivel és eszközeivel mi ennek szeretnénk teret adni. Nagy örömmel tölt el, hogy már többen vannak, akik nyitottak, mint akik elzárkóznak.  

Bukarestben mutatta be a Nemzeti Színház társulata április 9-én Katona József klasszikusát, a Bánk bán, Vidnyánszky Attila rendezésében
Fotó: Florin Ghioca - Origo

A Nemzeti Színház életében a tavalyi év kiemelkedő volt. Minek köszönhető az eredmény?  

A kataklizmák után tavaly a Nemzeti Színház valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtott. 151 ezer nézőnk volt a saját előadásainkon, ami rekordnak számít – egy év alatt ennyi néző soha nem járt a Duna-parti teátrumban. Ezen kívül körülbelül ötvenezer látogató érkezett az egyéb programjainkra. Összesen tehát csaknem kétszázezer ember fordult meg a Nemzeti Színházban. Négyszáz saját előadást mutattunk be, és száz előadással jártunk vidéken. Magas színvonalú, sokszínű, minden réteget megszólító, igazi nemzeti színházat működtetünk. Komoly rendezők érkeztek hozzánk, mint például Silviu Purcărete, Diana Dobreva, Valerij Fokin vagy Jan Fabre – ők tovább emelték a színház színvonalát. 

Kialakult egy törzsközségünk is, akik rendszeresen jönnek és nézik az előadásainkat. Az idén pedig sikerült három olyan nagyszínpadi előadást létrehozni, amelyekre óriási az érdeklődés. Sok fiatal dolgozik a színházban, az SZFE hallgatói is megmutathatták magukat az idén. Jövőre pedig egészen különleges programokkal várjuk a közönséget – de erről majd később tájékoztatjuk a nézőinket. A színház tele van, százszázalékos telt házzal működünk, és örülök, hogy ez jó ideje már így van – rácáfolva az ennek ellentmondó híreszteléseknek és igyekezetnek.   

Érthetetlen, hogy miért híresztelik néhányan ennek ellenkezőjét. Aki ugyanis eljön a színházba, vagy csak jegyet szeretne venni – ami sokszor csaknem lehetetlen, mert már hónapokkal az előadás előtt elkeltek a jegyek –, látja, hogy valóban tele van a ház…  

Ez így van, de nem foglalkozunk azzal, mit híresztelnek róluk. A közönség jön, látja, hogy tele van a színház, és viszi a jó hírünket. Mi értük dolgozunk, számunkra a magyar nézők szeretete a legnagyobb elismerés.