Ötven éve őrült meg Jack Nicholson

1975 őszén mutatták be Milos Forman Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo’s Nest) című filmjét, amely mára filmtörténeti klasszikussá vált. És persze, 50 éve ez a film hozta el Jack Nicholson számára az első Oscar-díjat.

Ken Kesey 1962-es, Száll a kakukk fészkére című regényében saját, veteránkórházi tapasztalatait írta meg, óriási sikerrel – az azonnali bestsellerre már a megjelenés évében lecsaptak a filmesek: a feltörekvő Jack Nicholson elől végül Kirk Douglas orozta el, aki először színdarabot, Broadway-produkciót akart csinálni, majd több mint 10 éven át ült a filmjogokon, amikor végül átadta a fiának. Michael Douglas pedig producerként a cseh "menekült" rendezőt, Milos Formant kérte fel, a főszerepet pedig az akkor már a Szelíd motorosok, az Öt könnyű darab, Az utolsó szolgálat és a Kínai negyed című filmekkel kevesebb mint öt év alatt sztárrá lett Jack Nicholson (akit mind a négy filmért Oscarra jelölték) kapta meg. 

Száll a kakukk fészkére (Jack Nicholson - fotó: United Artists)

Nicholson felejthetetlen alakítást nyújt Patrick McMurphy szerepében, a börtönbüntetés elől az elmegyógyintézetbe „menekülő” férfiként, aki szabadságvágyával, vitalitásával és lázadó szellemével felforgatja a kórház steril világát. A merev szabályok és a nővér (a hidegen manipulatív Ratched nővér, Louise Fletcher Oscar-díjas alakításában) uralma alatt élő betegek lassan újra felfedezik saját személyiségüket – legalábbis addig, amíg a rendszer vissza nem vág. 

Száll a kakukk fészkére: Jack Nicholson Oscar-díjat kapott felejthetetlen alakításáért

A film hatása elementáris. Forman rendezése visszafogott, mégis fojtogató: nem harsány eszközökkel, hanem finom részletekkel mutatja meg, hogyan őröl fel a hatalom bárkit, aki kilóg a sorból. Nicholson játéka egyszerre bolondos, karizmatikus és szívszorító – figurája a szabadság utolsó lobbanása egy zárt világban.

A Száll a kakukk fészkére mindössze a második film volt, amely elnyerte az „öt nagy Oscar-díjat” (és az azóta eltelt 50 évben is csak A bárányok hallgatnak tudta megismételni a bravúrt): a legjobb film (a később a Tőzsdecápákkal színészként is Oscar-díjas Michael Douglas vehette át, producerként, Saul Zaentz társaságában), rendező, férfi főszereplő, női főszereplő és adaptált forgatókönyv (Bo Goldman, Lawrence Hauben) díját. A film kultikus státusza azóta is töretlen, és ma is érvényes kérdéseket tesz fel: mi számít őrületnek? Ki a valódi beteg – az, aki nem illeszkedik be, vagy az, aki kritikátlanul elfogad egy embertelen rendszert?

Ami pedig a főszereplőt illeti, ötven év távlatából is világos: az örök lázadó Jack Nicholson itt vált a filmrajongók számára halhatatlanná.