Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.hu1985-ben készült a magyar filmgyártás egyik legszatirikusabb, mégis legbájosabban valóságszagú alkotása. Szomjas György Falfúró című filmje a lakótelepi létet és a nyolcvanas évek végnapjait egyszerre idézi meg groteszk humorral és melankolikus emberábrázolással. Negyven év távlatából újra felhangzik a fúrógép zúgása – és benne egy korszak hangja.
Az 1985-ben Budapesten, a Zuglóban található Füredi utcai lakótelepen, a kőbányai Gyakorló utcában, Újpalotán és Újpesten forgatott, de csak 1986 áprilisában bemutatott és a lakótelepek világát "univerzálisan" megjelenítő Falfúró izgalmas szatíra, egyben kordokumentum a szocializmus végéről, a paneldzsungelek szemszögéből. Szomjas György a Kádár-korszak végén forgatott filmje valóságos látnoki szocioportré: az 1980-as évek közepének szocialista hanyatlását ábrázolva tulajdonképpen a jelenről is mesél, a lakótelepek életéről, a családi és társadalmi értelemben való együttélés bonyodalmairól, illetve arról a jellegzetesen magyar virtusról, amelynek lényege az ügyeskedés és a kiskapuk keresése.
A történet főhőse, Géza (Bán János) csendesen él feleségével (Szirtes Ági) és két gyerekükkel egy panellakásban. Egy reggel meglát egy rendkívül csinos nőt (Szatler Renáta) a szomszéd lakásban, és rájön, hogy az élete túl csendes, ezért még aznap ráborítja az asztalt a főnökére, majd addig ötletel a barátjával, Gyulával (Ujlaki Dénes) a kocsmában, míg rá nem jön: maszekolni fog, fúrógépes vállalkozó lesz, aki házról házra jár a lakótelepen, és lyukakat fúr az emberek falába: képeknek, polcoknak, karnisoknak. E furcsán egyszerű és egyhangú tevékenység mögött persze Szomjas filmjében egy mélyen elidegenedett világ sejlik fel, ahol a szocialista rendszer már recseg-ropog, de a változás még csak a levegőben vibrál – másrészt viszont a falfúrás a szex metaforájává is válik, Géza ugyanis egy idő után közelebbi kapcsolatba kerül a csinos szomszédnővel is... Sőt. A lakótelepen terjed a pletyka, miszerint a környéken a gyesen lévő anyukák titkos bordélyt működtetnek.
"Volt egy fényképalbum. Abban voltak lefényképezve a lányok meztelenül, persze csak nyaktól lefelé, hogy a fejük nem látszott. És ha valaki bement a presszóba, mondott egy számot, hogy hány cukorral kéri a kávét, és ezzel jelezte, hogy hány száz forintot szán a dologra. És akkor azokat a fényképeket megnézhette, vagyis abból a kategóriából választhatott" – hallhatjuk a filmben a történetet, amihez eleve egy, az 1980-as években népszerű (azóta pedig lakótelepi városi legendává vált), de soha nem bizonyított szóbeszéd szolgáltatta Szomjasénak az alapot.
Falfúró: a lakótelep, mint mikrokozmosz
A Falfúró nem kifejezetten akciódús film, de nem is klasszikus vígjáték. Inkább groteszk, mégis dokumentarista látlelet, amelybe Szomjas György jellegzetes iróniával és emberséggel csomagolta a társadalomkritikát. Az alkotás hőse maga is egyfajta „lyuk az egészben”: ott van, de még sincs sehol, nem válik hőssé, csak éppolyan mozgó kellékké a panelrengetegben, mint az Andorai Péter alakította komikusan sunyi gondnok.
Szomjas filmjének egyik nagy erénye, hogy nem prédikál, csak ábrázol, igaz, sajátos, a valóságot elemeltségében is hitelesen megjelenítő módon. A lakótelep szűk terei – lépcsőházak, konyhák, félig berendezett nappalik – mind-mind egy-egy külön világ. A különböző emberek, akikkel Géza találkozik mind hordoznak valamit a korból (ott van példának okáért a Gáspár Sándor vezette, az áramot lecsapó, majd nyugodtan reggeliző brigád). Szomjas György érzékenyen bánik ezzel a miliővel: a kézikamerás jelenetek, a félig amatőrnek/improvizáltnak (és épp ezért dokumentaristán hitelesnek) tűnő párbeszédek, a háttérzajokban is ismerős élethelyzetek mind azt szolgálják, hogy a néző maga is úgy érezze: ott van a fúró mögött, egyik lakásból a másikba csoszog, cipeli a gépet, figyeli a mások életének töredékeit.
A Falfúró valahol a dokumentumfilm és a burleszk határán egyensúlyoz. A jelenetek sokszor repetitívek, de éppen ez a monotónia hozza elő a mélyebb rétegeket. A fúrás, mint cselekedet, allegóriává válik: minden egyes lyuk egy darabka belátás az emberi sorsok falán – és mindez szöges ellentétben áll a gazdagréti lakótelepi életet naiv optimizmussal ábrázoló tévésorozat, az 1987-ben indult Szomszédok világával.
Szomjas filmjében nincs klasszikus drámai ív vagy katarzis, de vannak idézhető, kínrímes szállóigék (főleg Ujlaki Dénes karakterének köszönhetően), például ez: "ott a lyuk, sajnáljuk". A Falfúró ugyanis ma ezt üzeni a lakótelepi szocializmusról: ez volt az élet: lyukak a falban, lyukak a sorsokban, lyukak a lelkekben, lyukak az emlékezetben.
Negyven év telt el a film bemutatója óta, és a lakótelepi élet továbbra is része a kollektív magyar tapasztalatnak, a Falfúró pedig egyike azon ritka filmeknek, amelyek nem a nagy történésekre, hanem a látszólag jelentéktelen részletekre fókuszálnak. Ettől is lesz időtálló alkotás, amelyet kisebb kultikus státusz övez, főleg az underground és alternatív filmes közegben, és ezért mutat túl önmagán: nem csak egy korszak látlelete, de emlékműve is annak az időnek, amikor a legkisebb lyuk is mély nyomot hagyott.
