Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Amikor egy könyvmoly CIA-analizáló visszatér ebédről, és kollégái holtan hevernek az irodában — akkor indul a menekülés és a bizonytalanság. A Keselyű három napja nem csak egy krimi: a ’70-es évek paranoia-filmes ikonja, amely a bizalom, a hatalom és az árulás dinamikáján keresztül mutat be egy hidegháborús világot.
A James Grady A Keselyű hat napja című bestselleréből Sidney Pollack rendezésében készült A Keselyű három napja főhőse Joe Turner (Robert Redford emlékezetes alakításáben), egy unalmas külsejű, visszahúzódó CIA-kutató, aki könyveket és újságokat „szkennel” a titkosszolgálati spekulációk miatt. Egy nap, ahogy visszatér az ebédszünetből, heves mészárlás fogadja — kollégái halottak, az iroda kiürült. Turner kénytelen menekülni. Hamar rádöbben, hogy azok, akikben bízott — az ügynökség magas rangú emberei — maguk állnak a támadás mögött.
Menekülés, nyomozás, bujkálás. Megbízhatatlan szövetségesek. Az egész film arról szól, hogy Joe próbál túljárni azok eszén, akik saját ügynöksége nevében akarják eltenni láb alól — és közben kiderül, hogy a hatalom bármikor a saját emberei ellen fordulhat.
A Keselyű három napja: a kém, akit kizavartak a hidegbe
Pollack filmje nem gyors akciókra épít. A feszültség lényege a bizonytalanság: hétköznapi terek válnak csapdává, telefonhívások mögött lappang a veszély, barátnak hitt arcok hordozzák az árulást. A Manhattan utcáin játszódó jelenetek egyszerre hidegek és realisztikusak — a thriller atmoszféráját nem a fegyverek adják, hanem a rezdülések, a tekintetek, a csendek.
Robert Redford alakítása megkerüli a szuperkém-klisét. Turner nem James Bond: nincs terve, nincs fegyvere, nincs szövetségi háttere. Csak az ösztöne marad — és a félelem, amely paradox módon mégis józanabb, mint a körülötte épülő hatalmi logika. Mellette Faye Dunaway visszafogott, törékeny jelenléttel teremti meg azt a minimális emberi kapaszkodót, ami nélkül a film ridegsége elviselhetetlen lenne.
A Keselyű három napja azért működik ma is, mert nem csupán a hidegháborúról szól, hanem a rendszerbe vetett hit törékenységéről. Arról, hogy bármely szervezet — ha kellően nagy, kellően titkos és kellően magabiztos — képes felfalni a saját embereit is. A paranoia itt nem stíluseszköz, hanem a történet belső igazsága.
A film végére Turner választás elé kerül: küzd a nyilvánosságért, vagy elhiszi, hogy a sajtó sem feltétlenül menekülőút. Pollack kíméletlenül hagyja függőben a kérdést — mert a thriller igazi célja nem a lezárás, hanem a gondolat, ami utána ott marad a nézőben.
