Stanley Kubrick Thackeray 1844-es, Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai címűregényéből egy olyan világot teremtett, amelyben minden mozdulat, minden tekintet és minden gyertya suhanása jelentést hordoz (operatőr: John Alcott). A film gyakran tűnik úgy, mintha egy kiállítóteremben járnánk: a gondosan megkomponált totálok, a lassú zoomok és a precíz beállítások mind a korszak festészetét idézik. Ezek a képek nem díszletek – a társadalmi rend dermedt, rituális működését jelenítik meg.

A film legendás technikai újítása, hogy belső jelenetei valódi gyertyafénnyel készültek, speciálisan átalakított, extrém fényerős objektívekkel. Az eredmény egy soha meg nem ismételt, vibráló atmoszféra: olyan, mintha a néző is ott ülne az arisztokrata szalonok csendjében, vagy a vörös katonazubbonyok között.
Barry Lyndon: egy befele forduló kalandfilm
A történet középpontjában Redmond Barry (Ryan O'Neal) áll, az ír kalandor, aki mindenáron úriemberré akar válni. Felemelkedése kártyákon, párbajokon, házasságon és jó adag szerencsén át vezet, de a film sosem romantizálja: Barry céltalan, sodródó figura, akit hol a vágy, hol a hiúság, hol a puszta túlélés hajt előre. Bukása épp emiatt törvényszerű – és különösen fájdalmas.

A narrátor rideg, tárgyilagos kommentárja folyamatosan távolságot tart a címszereplőtől. Ez a kivonatolt, szinte történészi hangnem teszi Barry Lyndont valóban kubrickivá: nem egy ember drámáját látjuk, hanem egy korszak működését, amelyben az ambíció mindig eltorzul, a hatalom gyarló, a szépség pedig múló.
A film premierjekor vegyes fogadtatást kapott lassúsága és visszafogottsága miatt, de mára Kubrick egyik legérettebb, legmélyebb műveként tartják számon. Nem harsány, nem látványos, nem heroikus – mégis grandiózus. A gyertyalángok mögött ott izzik az emberi sorsok egyenlősége, a történelem közönye és a szépség fájdalmas törékenysége.
Barry Lyndon az a film, amely nem csak a szemnek, hanem a türelemnek és a léleknek is kihívás. És talán éppen ettől válik időtlen remekművé.