Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huSzázkilencven éve vált valósággá a magyar Nemzeti Színház gondolata, huszonöt éve pedig megnyitotta kapuit a Duna-parti Nemzeti. A kettős jubileumot ünneplő évad első nagy találkozása szeptember 19-én, a színház nyílt napján lesz. Ennek apropóján Blaskó Péter színművésszel beszélgettünk a Nemzeti Színházhoz fűződő kapcsolatáról, meghatározó szerepeiről, az idő múlásáról és arról, miért kell a sokadik előadást is úgy játszani, mintha az lenne az első.
Blaskó Péter, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész szerint a gálával záruló nyílt nap mára a Nemzeti Színház hagyományává vált. Az évadkezdés időszakában lehetőséget teremtenek arra, hogy a nézők beléphessenek az épület olyan tereibe is, amelyek máskor rejtve maradnak előttük. Ilyenkor a művészekkel nem szerepben, hanem civil emberként találkozhatnak, amelyből rendszerint oldott, közvetlen beszélgetések születnek. A közönség így a színház mindennapi működését is más oldalról ismerheti meg. A színészek mesélhetnek egy-egy előadásról, felidézhetik személyes emlékeiket, a nézők pedig közelebb kerülhetnek azokhoz, akiket addig csak a színpadon láttak.
Blaskó Péter pályája a Nemzetihez kapcsolódik
Akik pedig valamelyik előadást még nem látták, egy ilyen találkozás hatására kedvet kaphatnak hozzá. A készülő produkciókból is ízelítőt kap a közönség, hiszen a próbákba is bepillanthat.
Nagyon sokan érdeklődnek, hiszen ez egy furcsa betekintés a kulcslyukon keresztül a színpad mögé és a színház hétköznapi életébe. Mi is szeretjük, mert egy másfajta találkozás, mint amikor szerepen keresztül találkozunk a nézőkkel
– mondta a színművész.
Blaskó Péter számára a Nemzeti nem csupán jelenlegi társulatát jelenti: pályája kezdetétől személyes története van az intézménnyel. Amikor elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1970-ben, azonnal az akkori, Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház tagja lett. Úgy emlékszik, egészen más volt akkor a színházi világ, nagyobb társadalmi figyelem irányult a színházművészetre, mint napjainkban. Ma szerinte sok minden elvonja ezt a figyelmet. A társadalmi és kulturális élet felgyorsult, a színháznak pedig ebben a sokféle ingerrel teli világban kell megtalálnia a helyét. Egyvalami azonban számára nem változott:
Akkor is az volt és most is nagy kitüntetés a Nemzeti Színház tagjának lenni.
Megosztotta lapunkkal, hogy fiatal színészként olyan társulatba került, amelynek tagjai között ott volt Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Agárdi Gábor és Bessenyei Ferenc. Fantasztikus élményként emlékszik arra, hogy pályakezdőként ennek a közösségnek lehetett a része. Abban az időben a Nemzetihez kerülés egyfajta szakmai csúcsot jelentett. A fiatal színészek gyakran vidéki társulatoknál szerezték meg első tapasztalataikat, sokuk számára a Nemzeti az ország első színháza, csak távoli cél volt. Hogy ez a fajta színházi hierarchia ma is létezik-e, azt Blaskó Péter nem akarja megítélni. Túl sokat változott körülötte a szakma és a világ. Abban azonban biztos, hogy a Nemzeti különleges intézmény maradt.
Ez egy egyedülálló nemzeti intézmény, aminek ha valaki a részese, akkor büszke lehet rá. Azt a fajta hagyományt, ami ennek az épületnek a lelke, a genius locija jelent, azt őrizzük meg minél tovább, adjuk át a jövőnek, a fiataloknak, hiszen ez a nemzet temploma. Becsüljük meg, legyünk ehhez hűségesek, és adjuk a legjobb képességeinket hozzá!
– jelentette ki.
Négy-öt szerep egy színész életében
A hosszú pálya során Blaskó Péter számtalan jelentős szerepet játszott, de úgy gondolja, egy színész életében néhány igazán meghatározó alakítás adódik. Ezzel kapcsolatban Törőcsik Mari gondolatát idézte fel, aki gyakran mondta: „egy színészi pályán talán négy-öt olyan szerep van, amelyben valami szinte megismételhetetlen történik”. Szerinte is vannak alakítások, amelyek később elválaszthatatlanná válnak a művésztől. Ilyen volt Sinkovits Imre Mózese, Darvas Iván alakítása Az őrült naplójában vagy Latinovits Zoltán szerepe a Tótékban. Saját pályájáról két ilyen élményt tud megnevezni. Miskolcon Ibsen Peer Gyntjében játszott, és úgy érzi, abban az alakításban olyat sikerült megfogalmaznia, ami még saját maga számára is meglepetést jelentett. Hasonlóan meghatározó maradt számára A Revizor Polgármesterének szerepe a Katona József Színházban. A produkcióval a világ számos pontjára eljutottak, az alakítás pedig pályájának egyik kiemelkedő állomásává vált. Az évtizedek azonban nemcsak tapasztalatot adnak.
Blaskó Péter szerint a színészi hivatás egyik különös sajátossága, hogy maga az ember a munkaeszköz: „A leglényegesebb változás a kor előrehaladta. Az a furcsa a színészi létben, hogy a mi munkaeszközünk fogyóeszköz: az idegrendszerünk, a fizikumunk, a koncentrációnk. Ezek mind a kor előrehaladtával sérülnek.”
„Minden nézőnek az aznapi előadás a premier”
A sokadik előadás Blaskó Péter számára sem azt jelenti, hogy rutinból előveszi a már bevált megoldásokat. „Minden nézőnek az aznapi előadás a premier, akkor látja először. Tehát nincs összehasonlítási alapja, hogy tegnap jobb voltam. Aki becsülettel járja végig ezt a pályát, annak a hatvanadik vagy a nyolcvanadik előadásra is olyan felkészültséggel kell érkeznie, mintha először játszaná a szerepet.”
Pályája alatt színészgenerációk váltották egymást, és az évtizedek során maga a színház is sokat változott. Erről nemrég egy fiatal kollégájával folytatott beszélgetés adott számára fontos felismerést. Mesélt neki arról a Nemzetiről, amelyben fiatalon színészóriások voltak a kollégái. A fiatal színész érdeklődve hallgatta, majd azt mondta: „Péter, mindez a Te élményed és emléked, számomra viszont ez a Nemzeti Színház jelenti a valóságot, amelyben most dolgozom.” Blaskó Péter úgy véli, ezt az idősebb színésznek tudomásul kell vennie. A világ változik, és vele együtt változik a színház is. „Nem szeretem ezt a mondást, de persze alkalmazza az ember: bezzeg az én időmben! De ez ma már egy Boomer kifejezés.”
A nyílt nap egyik fontos célja a fiatalok megszólítása is.
Blaskó Péter szerint azok a középiskolások, akik már egy színházi programban szeretnék kipróbálni magukat, mint például az Ádámok és Évák vagy más diákok által színpadra kerülő produkciók, ők valamennyien „meg vannak fertőzve” a színházzal. Már kopogtatnak azon a bizonyos kapun, amit ki kell nyitni előttük.
Be kell jönni és csinálni, csinálni. A színészet egyik alapja, hogy ezt gyakorlatban lehet csak megtanulni.
A fiataloknak a színpadon kell megtapasztalniuk, mit jelent a jelenlétük, képesek-e lekötni a közönség figyelmét, van-e bennük elegendő szuggesztivitás ahhoz, hogy átadják, amit gondolnak. Mert valamit gondolni és azt a színpadon mások számára is érzékelhetővé tenni két különböző dolog. Az induláshoz mindenekelőtt az érdeklődés megfelelő „hőfoka” kell – véli. A szakmai részletek később következnek, ezek elsajátításában pedig tanárok és tapasztaltabb kollégák segíthetik a fiatalokat. A legfontosabb, hogy találkozzanak a színházzal, próbálgassák magukat, megérezzék az ízét. Közülük kerülhetnek ki a jövő színészei.
És hogy egy ilyen hosszú pálya után maradt-e még szerepálma? Blaskó Péter válasza egyszerre szól a színész vágyairól és az idő elfogadásáról. A szerepálmokat szerinte ma már össze kell egyeztetnie azzal a kérdéssel: „Tudom-e még?” Ahogyan az Ők tudják, mi a szerelem című előadás is megfogalmazza: a lélek nem öregszik, tovább vágyakozik, miközben a test ereje idővel fogy. Az évtizedek alatt arra is rájött, hogy nem feltétlenül az a legjobb szerep, amelyre maga a színész vágyik.
Az a jó, hogyha az emberrel terveznek. Jön egy rendező, és azt mondja: Péter, neked ezt és ezt el kellene játszanod. Az egészen más, ha nem én vágyom rá, hanem velem akarnak valamit létrehozni.
