Varga Miklós egyszer nem akarta elénekelni az Európát: „A közönség majdnem meglincselt”

Hetven év az életből, ötven a színpadon. Varga Miklós jubileumi életműkoncerttel ünnepel november 21-én az Erkel Színházban, előtte pedig a Dinoszauruszok éjszakáján lép fel október 10-én. Az énekessel többek között az Európa című dalról, az István, a királyról, legendás rockzenekarokról, nagy szerepeiről és arról beszélgettünk, meddig érdemes színpadon maradni.

Varga Miklós Máté Péter-díjas énekes, színész, rockzenész, érdemes művész pályája ötven éve alatt egyaránt megfordult rockzenei és színházi pódiumon is. Az Origónak adott interjúban erről is szó volt.

Varga Miklós ötven éve van színpadon (Fotó: Szabó Adél)

Varga Miklós az életműkoncertre készül

Origo: A Dinoszauruszok éjszakáján a Prognózis, a P. Mobil és az ős-P. Box is színpadra áll. Mit szól a „dinoszaurusz” elnevezéshez? 

Varga Miklós: Az elnevezés nyilván arra utal, hogy olyan arcok állnak színpadra, akik évtizedek óta meghatározói a magyar rockzenének. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak a „raptoroknak” kell megjelenniük: számítunk a fiatalabb korosztályra is, azokra, akiket érdekel a rockzene és fogékonyak rá. Olyan összejövetel ez, ahol régi nagy bandák állnak össze, függetlenül attól, hogy folyamatosan koncertező zenekarról vagy alkalmi társulásról van szó. Ráadásul úgy látom, ezek a zenekarok most főnixmadárként ismét életre keltek. Én 1980 és 1982 között voltam a P. Boxban alapító tagként. Azóta is játszom a saját koncertjeimen a legelső P. Box-lemez egyik dalát, a Másnak szól a dalt. A zenekarok az évtizedek során jelentősen átalakultak. Középiskolás kamaszként még rajongóként jártam a Metro Klubba P. Mobil-koncertekre, abból a felállásból ma már csak Schuster Lóránt van a zenekarban. Voltak tagcserék, és sajnos vannak, akik már az égi zenekarban játszanak. A Prognózisból Jankai Bélával a mai napig keresztezzük egymás útját, olykor közös felvételek kapcsán is.

Origo: Miben volt más a magyar rock világa akkor, amikor elindult?

V.M.: Amennyivel könnyebb volt nekünk, annyival nehezebb is. Könnyebb, mert nem volt ekkora felhozatal, nem volt ennyi feltörekvő előadó. Bár ez ma éppen a rockzenére kevésbé igaz, nagyon kevés igazán jó új rockzenekart ismerek. Nekünk viszont meg kellett küzdenünk az akkori rendszerrel, amelynek nem igazán tetszett ez a műfaj. Nemhogy nem támogatták, de sokszor megpróbáltak keresztbe is tenni neki. Erről Schuster Lóránt valószínűleg rengeteget tudna mesélni.

Origo: November 21-én jön az életműkoncertje: Varga Miklós 70 / 50 éve a pályán címmel. Melyik számmal nehezebb megbarátkozni? Hogyan lehet ekkora pályából egyetlen estére műsort válogatni?

V.M.: A hetvennel sokkal nehezebben barátkozom, de azt gondolom, egy idő után már nem szabad számolni az éveket. 

Nekem mindig Clint Eastwood jut eszembe, akit kilencven felett megkérdeztek, hogyan bírja még mindig ezt a tempót. Azt mondta, reggel, amikor felkel, nem engedi be az öregembert a házába. Szerintem ezzel sok mindent elmondott.

Nekünk ráadásul szerencsénk van, mert a rockzene valamilyen módon konzervál is bennünket. A műsor összeállítása viszont nagyon nehéz volt. Már körülbelül húsz évvel ezelőtt megpróbáltam összeszámolni azokat a kiadványokat, amelyekben közreműködtem, és százötvennél elakadtam. És ez húsz éve volt! Nemcsak szólólemezekről beszélünk, hanem vendégszereplésekről, rockoperákról, musicalekről is. Ezért bizonyos korszakokból egyfajta egyveleget készítettünk: egyetlen dal hosszába négy-öt szám részlete is bekerül, hogy legalább emlékeztetőként megszólaljanak. Sok vendégem is lesz, olyan előadók, akikkel a pályám során valamilyen módon összekapcsolódtunk. Többek között Nagy Feró, Pataky Attila, Vikidál Gyula, Kalapács József, Rudán Joe, Tóth Renáta, Nyerges Attila, Takáts Tamás és Keresztes Ildikó is színpadra lép, valamint a gyermekeim is. Feke Pál pedig nemcsak szerepel, hanem a koncert megrendezésében, a színpadtechnika és a látvány kialakításában is részt vesz. 

Origo: Van egy dal és egy szerep, amely szinte megkerülhetetlen, ha Varga Miklós pályájáról beszélünk: az Európa és az István, a király. Gondolom, ezeket az életműkoncertből sem lehet kihagyni.

V.M.: A pályám nagyon hosszú ideje két sínen fut. Az egyik a zenés színház, amelynek a zászlóshajója az István, a király, hiszen ez hozott be ebbe a világba. A másik a hagyományos rockszínpad, amelynek meghatározó dala az Európa. Ezeket akkor sem hagyhatnám ki, ha akarnám. 

Az Európa nagy sikere után egy időben zavart, hogy engem szinte kizárólag ezzel az egy dallal azonosítanak, miközben vannak saját szerzeményeim, amelyeket még jobbnak is tartok. Egyszer megpróbáltam azt a szemtelenséget, hogy egy koncerten nem játszottam el. A közönség majdnem meglincselt. 

Akkor rájöttem: nincs ezen semmi szégyellnivaló. Örülni kell annak, hogy az embernek van egy olyan dala, amely évtizedeken keresztül meghatározza a pályáját. Ma is fantasztikus számomra, hogy a koncertjeimen hat-hét éves gyerekek is éneklik. Olyanok, akiknek még a szüleik sem éltek, amikor ez a dal megszületett.

Origo: Az István, a király esetében mikor érezte először, hogy valami rendkívüli részese lett?

V.M.: Az ősbemutatón még csak István énekhangja voltam. Stúdióban kellett felénekelnem a dalokat, mert az előadás playbacktechnikával ment, és akkor még senki sem sejtette, mekkora siker lesz belőle. Zöldfülű énekes voltam, kevés tapasztalattal, színészi ösztön nélkül. Koltay Gábor akkor nem ismert, ezért nem merte rám bízni a színpadi szerepet. A sors fintora, hogy később nemcsak Istvánt játszhattam el az ő rendezésében, hanem szinte valamennyi zenés darabjában főszerepet kaptam. 

Hét évvel később, amikor a Szegedi Szabadtéri Játékokon először álltam színpadra Istvánként, az már meghatározó élmény volt. Később Sevillától Csíksomlyóig sok helyen átélhettem azt a pillanatot, amikor a végén megkoronáznak, és felcsendül a Himnusz. Ilyenkor egy pillanatra tényleg Szent Istvánnak éreztem magam. 

Ezt az élményt semmi nem tudja pótolni.

Origo: István mellett Petőfi, Dózsa, János vitéz és Jézus is megtalálta. Mit adtak Önnek ezek a nagy, szimbolikus szerepek?

V.M.: Nem vagyok végzett színész. Amit megtanultam, azt a színházi közegben, a színészkollégáktól tanultam. A szerepek pedig óhatatlanul formálják az embert. Amikor megjelenítünk egy történelmi személyiséget, beleviszünk valamit a saját életünkből és tulajdonságainkból, de ez fordítva is működik: ha elmélyülünk egy szerepben, annak személyisége is hat ránk. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi történelmi és nemzeti hőst játszhattam el. Egyszer szóvá tettem Koltay Gábornak, hogy nagyon sok szép szerepet bízott rám, de ezek szinte mind pozitív figurák, nagy hősök. Mondtam neki, hogy szeretném egyszer kipróbálni magam negatív szerepben is. Így kaptam meg később Oswald szerepét a J.F.K., Kennedyről szóló rockoperában, majd az Egri csillagokban Jumurdzsákot is eljátszhattam. Nagy kihívás volt, és nagyon élveztem.

Origo: Ötven év színpad után mi az, amit ezért a pályáért fel kellett adnia? Hogyan lehetett összeegyeztetni a koncerteket, az utazásokat és a színházat a családdal?

V.M.: Ebből a szempontból szerencsés alkat vagyok. Sok előadóművész életében a pálya intenzitása rányomja a bélyegét a családi viszonyokra, hiszen rengeteg a fellépés, a hétvégi elfoglaltság. Amikor a feleségemmel elhatároztuk, hogy gyermekeket vállalunk, én azt is eldöntöttem, hogy nem akarok kimaradni az életük fontos pillanataiból. Ha ehhez háttérbe kellett volna szorítani a pályámat, megtettem volna. Sikerült úgy felnőniük, hogy nemcsak fényképről látták az apjukat. Ott voltam, amikor először felálltak, amikor beszélni kezdtek, azoknál a pillanatoknál, amelyek egyszeriek és megismételhetetlenek. A feleségem is ebből a világból jön, korábban táncos volt, televíziós műsorokban is dolgozott, jazzbalettet oktat már régóta. A gyermekeim pedig szintén ezt a pályát választották. Mindketten tanulnak színészetet a Színművészeti Egyetemen, játszottak már főszerepeket, önálló albumaik jelentek meg. Nagyon büszke vagyok rájuk, és arra, hogy a szakma is elismeri a munkájukat.

Origo: Ötven év után maradt még beteljesítetlen szakmai álma? 

V.M.: Az életkorral a lehetőségek nyilván szűkülnek, a zenés színházi irodalomban sincs végtelen számú jelentős szerep egy bizonyos kor fölött. Nincsenek olyan elvárásaim, hogy ezt vagy azt még mindenképpen meg kellene csinálnom. Teszem a dolgomat, és ameddig szükség van rám, csinálom. Addig érdemes színpadon maradni, ameddig az ember fizikailag bírja. Nem szabad megvárni azt a pillanatot, amikor a produkció már a szánalom szintjét üti meg. Én szerencsésnek tartom magam, mert a közönség visszajelzéseiből azt érzem, hogy a hangom nem változott jelentősen az elmúlt évtizedekben.

 Sokféle kitüntetést és szakmai elismerést kaptam, mégis mindig azt mondom: a legnagyobb elismerés a közönség szeretete, ez a legnagyobb hajtóerő.