Az István, a király azzal szembesít, kit fogadunk be

2015.08.15. 19:17

Harminckét év után, augusztus 19-én az István a király visszatér a városligeti Királydombra, de ezúttal az összes korábbihoz képest új formában. Novák Péter rendezése a rockoperát oratóriumszerűen állítja színpadra, egyfajta koncertszínházként, ahol nem a mozgalmas táncbetétek hozzák a hangulatot, hanem maga az eredeti mű: zene és szöveg.

  • Novák Péter koncertszínházat csinál az István, a királyból.
  • De nem maszkos kultúrhéroszok énekelnek majd a színpadon koturnuszban.
  • Állandóan fölmerül az aktualizálás kérdése, de Novák számára az időtlensége miatt aktuális.
  • Két Magyarország van, de Novák ezt adottságnak tartja, amivel meg kell tanulni együtt élni. 
  • Az István, a király azzal szembesít, kit fogadunk be és vajon minket befogadnak-e.

 

A mostani bemutató helyszíne újra a Királydomb lesz, még mielőtt a Liget Budapest múzeumfejlesztései miatt elbontják. Stílusos búcsúztató.

Együtt nőttem föl a darabbal, ha a táncos előéletemet is belevesszük, legalább a nyolcadik interpretációjához van szorosabb közöm. Nekem ez egyfajta megérkezés, nagy ötletnek tartom, hogy újra itt játsszuk a rockoperát. Viszont szerencsés, hogy színpadi műfajt váltunk, semmiképpen sem szeretném az 1983-as előadással való összehasonlítgatást. Persze úgyis ez lesz.

Sokszor történelmi tablóként értelmezték és voltak kortárs olvasatokFotó: Szabó Gábor - Origo

Megfordult a játszóhely és a nézőtér viszonya: akkor a dombon folyt a játék, most a színpad lent van, és a nézőtér fut föl a dombra.

Én azt a színházat szeretem, amiben a közönség partner, és igen, most a publikum került a fő helyre! Az oratorikus forma rendkívül szikár és letisztult, nagyon izgalmas nézői aspektust ösztönöz: visz magával a történet, halljuk a slágerekké nemesedett dalokat, de ez a szikárság teret hagy az érzelmek mellett a rációnak, a nagyobb összefüggések végiggondolásának is. Ősi színházi forma, az ókori görög színház funkciójához hasonló, ami persze nem azt jelenti, hogy maszkos kultúrhéroszok koturnuszban énekelnek majd a színpadon.

Egy kifejezésmódot keresek, ami ennek a legősibb dramatikus formának sajátja. Az István a király édesapámnak, Novák Ferencnek és utána sok más remek koreográfusnak köszönhetően korábban lebilincselő tömegjeleneteitől volt azonosítható. A tömegszerűség, ha nem is a megszokott módon, itt is megjelenik: az előadásban egy 18 fős kórus is szerepel, és lesz egy táncos főszereplő, őket azért megmozgatom a színpadon. De tiszteletben tartottam azt a szerzői kérést – sőt kifejezetten fantáziát láttam benne –, hogy 32 év után először a zene és a szöveg kapjon főszerepet. Így most a „nép” maga a nép!

A korábbi rendezésekhez képest mi lesz a főtéma?

Mindegyik előadásnak megvoltak a maga erényei. Sokszor történelmi tablóként értelmezték és voltak kortárs olvasatok. Alföldi Róbert 2013-as rendezése nagy port kavart, és ez jó, egy előadás váltson ki érzelmeket, akár indulatokat. Már a legelső, 1983-as előadás hihetetlenül progresszívnak számított a maga idejében, a közönség akkor találkozott először ezzel a fajta színházzal. A népzene, a rock, a néptánc, a szcenika, a színpadi elemek ott, a szemünk láttára találkoztak. Akkor 13 éves kissrácként is láttam, hogy ez valami óriási erő, holott még nem tudtuk, mi a világzene, mi a multikulti.

A kétpólusú világkép a témája, ami időről időre visszatér a magyar történelemben, mint a visszhangFotó: Szabó Gábor - Origo

Állandóan fölmerül az aktualizálás kérdése, de nekem a darab éppen az időtlensége miatt aktuális. A megosztottságérzés István kora óta kísért minket. A história valójában időn kívüli, mert miközben látszólag egy történelmi korról beszél – arról a konszenzussal elfogadott kezdőpontról, mikor a keresztény magyar állam megszületett –, valójában az István és Koppány konfliktusát meghatározó, kétpólusú világkép a témája, ami időről időre visszatér a magyar történelemben, mint a visszhang.

Azóta is két Magyarország van?

Igen, de én ezt adottságnak tartom, amivel meg kell tanulni együtt élni. Ha tetszik, ha nem, rajtunk múlik, hogy ebből átok lesz, vagy lehetőség. Attól függetlenül, hogy a történelmi drámának mi a végkifejlete, hogy milyen áldozatok árán születik meg a feudális rend és a nemzetállam, meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy ezzel a kettősséggel dolgunk van. Nagyon fontos, hogy a sajátságainkat adottságként fogjuk fel.

Ugyanakkor a produkció nem véleményez, nem ítélkezik, tegye meg azt a közönség! Erre szoktam mondani: ha már jegyet vesz, dolgozzon meg a pénzéért, mindenki hozza meg maga a döntéseit, és számoljon el a lelkiismeretével. Mindenesetre felhívjuk a figyelmet arra a lehetőségre, ami ebben a kétpólusú helyzetben rejlik.

A magyar történelem kevés nagy pillanata mindig akkor következett be, amikor az oldalak konszenzusra jutottakFotó: Szabó Gábor - Origo

A magánvéleményem az, hogy a magyar történelem kevés nagy pillanata mindig akkor következett be, amikor az oldalak konszenzusra jutottak. Minden más esetben, a világhelyzet vagy a külső túlerő dacára is, valójában abba buktunk bele, hogy nem próbáltuk összeegyeztetni a különböző értékrendszereinket.

A kétfelé szakadás nem sorscsapás, hanem karakter?

Semmiképpen sem: ez maga a sors – lehet tiltakozni, de ezer év tapasztalata elég meggyőző –, viszont a végzetet magunk alakítjuk belőle. Sokat dolgozom fogyatékkal élő gyerekekkel, tőlük tanultam, hogy nem csak együtt kell élni a betegségükkel, de együtt is lehet élni azzal. A lehetőség mindenben benne van.

Az a kultúrkör, amiből én jöttem – a folklór, a néptánc – itt, a Kárpát-medencében hihetetlenül sokszínű kincs, sok nemzetiségből, sok helyről származó embercsoportok közösen összeadott értéke. Ehhez képest mit nevezünk egységnek és mit különbözőségnek? Erre tanít a népzenénk, a néptáncaink, ez az életünk. Ilyenek vagyunk, ezt tudomásul kell vennünk, ezzel kell – és lehet – együtt élnünk.

Mi a darab titka?

A jó témaválasztás, a két szerző mérhetetlen tehetsége, a jó erők találkozása – a szövegkönyvet író Boldizsár Miklósról se feledkezzünk meg –, és az, hogy édesapám révén a folklórkultúra, a tánc-invenció elementáris ereje beépült a közös alkotómunkába. Márta István hangszerelése, hogy tovább soroljam a szerencsés konstelláció elemeit. Az István a király immáron kollektív tudatunk része, betéve fújjuk, bár olykor nem is tudjuk, miről énekelünk.

Ez a darab 32 éve segít abban, hogy világnézetre, pártállásra való tekintet nélkül összejöjjünkFotó: Szabó Gábor - Origo

A 2013-as Alföldi-féle rendezést sokan szidták, de senki nem figyelt fel arra, hogy Alföldi volt az első rendező, aki elvégezte a részletes szövegelemzés alapvető szakmai munkáját, akkor derült ki ismét, hogy nem csupán a dalok kitűnőek, a helyzetek is.

Több énekes újra itt lesz az 1983-as bemutatóból. Hogyan alakult ki a szereposztás?

A produkciós iroda és a szerzők kértek föl, kész szereposztással, amit én boldogan elfogadtam, mert izgalmasnak tartom a különböző generációk összehozását. Úgyhogy most ezen a színpadon a gyerekkorom hősei azokkal a fiatalokkal együtt lépnek föl, akik mostanában bizonyították, hogy önmagában még egy kereskedelmi televíziós tehetségkutató verseny sem átok, hanem lehetőség. Ebből közöset csinálni nekem kifejezetten jól esik. A rockoperának kivételesen erős a közösség- és társadalomformáló ereje. Olyan kevés a közös pillanat! Ez a darab 32 éve segít abban, hogy világnézetre, pártállásra való tekintet nélkül összejöjjünk. Hál' istennek vannak közös mítoszok.

Különlegesnek ígérkezik az előadás látványvilága: fiatal, diploma előtt álló képzőművészek alkotásai kerülnek a színpad hatalmas LED-falaira. Honnan jött az ötlet?

Tavaly a Papp László Sportarénában megrendezett Beatünnepre fiatal zenekarok jöttek együtt játszani az Illés együttessel. Most ezt a gondolatot vittük tovább. A Képzőművészeti Egyetem hallgatói dolgoznak a produkcióban. Az előadásban így a képzőművészet a zenével, az énekkel és a mozgással egyenértékű elemként jelenik meg. Az általuk választott technika, és az a gondolatvilág, amit hozzátesznek a darabhoz, kitűnően szolgálja a koncertszínházi formát.

Kit fogadunk be és vajon minket befogadnak-eFotó: Szabó Gábor - Origo

Öröm rendezni az Istvánt? Elsodorja az élmény?

Persze. Akkor is nagyon élveztem, amikor táncosként az utolsó sorban ugráltam. És most, hogy a kórusban a világ különböző oktatási intézményeiből kerültek össze fiatal, leendő operaénekesek – őket is azzal a szándékkal vontuk be, mint a fiatal képzőművészeket, hogy több generáció találkozzon össze itt –, minden nap tapasztalom, milyen meghatározó élmény ez nekik is a pályájuk legelején.

Több mint három évtized után egy lecsupaszított előadást fogunk látni. Ezzel az a szándéka, hogy tisztán adja át a következő generációknak?

Nem hinném. Kívülállóként kerültem a színház világába, magát a színházat szeretem, mindig közösségi élményként élem meg. Csak akkor vállalhatok rendezést, ha az első pillanatban megérzem, hogy megragad az élménye. Nem gondolkodom hosszabb távú összefüggésekben, a jelen pillanat izgat.

Vajon mit mond a mai tizen- és huszonéveseknek az István a király?

Én a szembesítő színházban hiszek. Bízom benne, hogy ha az előadás elcsípi őket, meghallják azokat a kérdéseket, amiket a legfontosabbnak tartok: hogy ki van kint és ki van bent, ki van otthon és ki jön ide, kit fogadunk be és vajon minket befogadnak-e.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK