Almási Éva egyetlen dolgot sajnál az életében

2016.03.25. 16:45

Miért nem lett országgyűlési képviselő Almási Éva, és mivel járt, ha nemet mondott a hatalomnak? Mit tudott a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról idején a kábítószerekről? Miért hagyta abba a piálást, hol találkozott a férjével éjjel fél háromkor, és mitől fél a dédunokája miatt? A nemzet színészével nem csak a színházról beszélgettünk.

  • Mindig is szabadságmániás volt, és viselte is ennek minden következményét. 
  • Soha nem kért szerelmet, de még mindig szeret hódítani. 
  • A mai napig nem tudja egészben megenni a Sport szeletet. 
  • Még kapcsolatban áll Psota Irénnel. 
  • Mit jelent a színházban a bal- és jobboldal? 
Színésznő vagyok, és az is maradokForrás: MTI/Kallos Bea

Régóta nem ad interjúkat, mondja, de most, a Nemzet Színésze kitüntetés után azért mégiscsak illik. Ahogy megérkezik a megbeszélt helyszínre, Almási Éva rögtön szerepet oszt. Rám is, ahogy meglát, de amint mondja, mindig ezt csinálja: azon is el szokott mélázni, melyik politikus kit játszhatna el a színházban. De ő például, teszi hozzá rögtön, soha nem volt politikus, igaz, volt, hogy kérték:

Még nagyon régen történt, az átkosban – így szokták mondani, ugye? Éppen a Sok hűhó semmiért női főszerepét próbáltam, amikor telefonhoz hívtak: címlapot akarnak csinálni velem. Azt mondtam, persze, jöjjenek, épp most van az öltözéses főpróba. „De nem azért.” „Hanem?” Hanem hallották, hogy én országgyűlési képviselő leszek. Mondtam, hogy akkor ne jöjjenek, mert nem aktuális, köszönöm, nagyon megtisztelő, de én színésznő vagyok, és az is maradok. 

De miért kérték, hogy legyen országgyűlési képviselő? 

Miért ne kérték volna? Akkor is, és a rendszerváltás után is voltak színészek a parlamentben. De hozzá kell tennem: soha semmi bajom nem származott abból, hogy nemet mondtam.  Hogy milyen pozitívumokkal járt volna, azt nem tudom. Ne higgye, hogy mártírnak vagy szentnek akarnám beállítani magamat, azért mesélem. Különben sem szeretem, ha az emberek azt mondják, bezzeg az én időmben. Mi az, hogy az én időm? Amikor fiatal voltam? Nem, ez is az én időm. 

Nem lehetett csak úgy oda-vissza repülni – Huszti Péterrel 1969-benForrás: Fortepan/MHSZ

Akkor nem derült ki utólag sem, hogy mondjuk egy nyugati film főszerepét osztották volna önre, ha akkor igent mond?

Én nem tudok róla, de a férjemmel, Balázsovits Lajossal történt ilyen. Őt Luchino Visconti hívta meg Olaszországba, ám akkor nem lehetett csak úgy oda-vissza repülni, ahhoz ott kellett volna lenni. Így is forgatott Liliana Cavanival, de onnan is hazajött egy hónap után, mert ha kint marad, disszidensnek számít. 

Ha engem nem is, a férjemet volt, hogy behívatták: azt mondták, kimehet, de akkor ezt és ezt kell tenni. Nézzen körül, mondja el, ki van ott, ki mit csinál. Nemet mondott – nem is ő ment ki. De a férjem ezt soha nem hangoztatta, és szerintem is el kellene felejteni ezt az egészet. Kéne egy szép új lapot nyitni, és nem azt felhánytorgatni, hogy mi volt. 

De a felhánytorgatás mélyen belénk ivódott szokás, elég csak „az elmúlt nyolc év” című szlogenre gondolni.

Komolyan mondom, ezt soha nem értettem. Igaz, amióta az eszemet tudom, én mindig készültem valamire: először zenésznek, aztán a főiskolai felvételire, később színésznek, majd nagyon-nagyon sokat dolgoztam. Szörnyű, de végigrohantam az életemet.  Mindent vállalok, mindenre azt mondom, így kellett lennie, csak egyetlenegyet sajnálok az életemben: amikor áldott állapotban voltam a kislányommal, hat hónapig dolgoztam, és Edit születése után négy héttel már szabadtéren játszottam. Más ilyenkor még gyerekágyban fekszik. Sajnálom, hogy ezt az időt nem szakítottam ki a gyerekemnek és magamnak. 

Mindig készülnöm kellett – A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásban 1973-banForrás: Vígszínház / Benkő Imre

Ha még egyszer visszamehetnék oda, egy évig babáznék. Ez kimaradt az életemből, mert mindig készülnöm kellett. Mire odaértem a Szegedi Szabadtéri Játékokra, az idegtől már újra a régi súlyomnál voltam.

Edit számon kérte valaha azt az egy évet? 

Soha. De amikor Richárd unokám megszületett, egy évig nem vállalt semmilyen munkát. És nagyon egyetértettem vele.

Nem befolyásolta a döntését, hogy akkor, ha egy nő eltűnt egy évre, esetleg nehezebben kapaszkodhatott volna vissza a pályára, mint egy férfi? 

Ilyesmi eszembe sem jutott, hiszen folyamatosan főszerepeket játszottam. Harmincévesen egyáltalán nem voltam pánikban attól, hogy még nincs gyerekem, harminchárom évesen viszont már nagyon vágytam rá. Férjhez mentem, és mivel Edit egy polgári szellemű angyalka volt felettünk, le is szállt hozzánk. De az eszembe sem jutott, mit fogok, vagy nem fogok játszani. 

Nem hazudok, mert nincs időm rá – Gertrudis szerepében a Bánk bán című tévéfilmben 1985-benForrás: MTI/Baldóczy Csaba

Visszatérve az előző rendszerre: mindig egyértelműnek érezte, hogy a hatalom „kéréseire” minden körülmények között nemet kell mondani?

Nekem nincs jogom erről beszélni, és nem azért, mert ne mernék, vagy bármi titkolnivalóm lenne. Nézze, én már öreg vagyok, mindenről merek beszélni, mert nem tudom, mennyi időm van még, és nem hazudok, nincs is időm rá.

De a férje esete után azért biztosan elgondolkodott azon, ön mit tenne ilyen esetben, nem?

Olyan természetes volt, hogy a férjem nemet mondott, hogy el sem gondolkodtam rajta. Ahogy a férjemnek is természetes volt, amikor nemet mondtam az országgyűlési képviselőségre. Bizonyos dolgok nálunk természetesek voltak. De hát mit mondott volna a férjem? Igent? 

Voltak, akik igent mondtak. 

Velük nem is házasodtam össze. 

Soha nem is érezte, hogy a rendszer miatt nem lehetett még híresebb, vagy hogy esetleg a politika miatt nem forgatott külföldön?

Nem, legalábbis nem vettem észre ilyesmit, annyit dolgoztam. Reggel elmentünk a szinkronba vagy a rádióba, utána próbára, majd megint jött a szinkron vagy a rádió, vagy ha nem, akkor délután forgattunk. Este játszottunk, éjjel pedig visszamentünk forgatni, aztán másnap reggel ugyanez, és ez így ment évekig. Más biztosan gondolkodott ilyesmin, én nem.

Hogyan élte meg, amikor az idő múlásával átvándorolt másokra a reflektorfény?

Ez természetes. Ezen a pályán nem lehet mindig fent lenni, bizony, vannak szakadékok. De ha az embernek van egy egészséges önértékelése, pontosan tudja: ha a topon van, sok mindent túlértékelnek, túl könnyen megbocsátanak neki. Aztán eljön az idő, amikor az embert alulértékelik: ezt ugyanúgy nem szabad elhinni.  És miután azt sem hittem el, amikor felülértékeltek, ez sem bántott. Én egész életemben tudomásul vettem a dolgokat, ami nagyon jó tulajdonság. Illetve nagyon rossz: semmit nem teszek a dolgokért, ahogy ellenük sem. Fatalista vagyok, mindenről azt gondolom, ennek így kellett lennie. 

Nagyon nehéz nem menni az emberek véleményével – a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásban 1973-banForrás: MTI/Benkő Imre

Volt, hogy úgy éreztem, elmentek egy-egy olyan előadás mellett, amit jól sikerültnek tartottam, de ha ilyenkor például Psota Irén megdicsért, az sokkal többet számított minden kritikánál. Nagyon nehéz nem úszni az emberek véleményével, pedig ha pozitív, elszállsz tőle, ha negatív, úgy érzed, megszűnsz. Nekem sem volt ez mindig olyan könnyű, mint ahogy ennyi idő után beszélek róla. 

De megküzdöttem ezzel, és jóban lettem vele, mint ahogy jóban vagyok a külsőmmel is. Nem festem a hajamat sem: egyszer vagyok 73 éves, milyen alapon ne éljem meg?  Azért, mert a világban mindenki fiatal akar lenni? Milyen alapon fogyókúrázzak? A férjemmel például karácsony éjjelén fél háromkor a konyhában, a szaloncukor fölött találkoztunk, el is fogyott mind. 

Viszont azt nem engedte, hogy az interjú közben fotózzák is.

Szerepfotóból olyat választanak, amilyet csak akarnak, akkor is, ha úgy nézek ki rajta, mint Rin Tin Tin, a csodakutya. De a fotózásra a hülyeség határáig hiú vagyok, a férjem családi fotóit is összetépem, ha nem úgy nézek ki rajtuk, ahogy szeretném. De nem a múltra, hanem a jövőre vagyok hiú. Ha majd az unokám gyereke azt kérdezi, „Milyen volt a dédnagymamám?”, mire előkapnak egy újságot, nem akarom, hogy azt mondja: „Ez a csúnya öregasszony? Ezt nem bírom elviselni!”

Vagy kihúzza saját magát, vagy megfulladForrás: MTI/Kallos Bea

Hosszú ideje szabadúszó. Volt, hogy az ezzel járó bizonytalanság miatt mélypontra jutott?

Amikor a szabadúszás mellett döntöttem, tudtam, az ember úszhat szabadon, ám ha fuldoklik, nem jön oda senki, hogy kihúzza a vízből: vagy kihúzza saját magát, vagy megfullad. De ennek fejében mindig olyan szerepeket vállaltam el, amikhez tényleg kedvem volt. 

És mi van, ha kedve lenne, de felkérés nem érkezik?

Soha életemben nem gondoltam ki vagy kértem magamnak szerepet. Kérni nem is nagyon tudok, még a saját családtagjaimtól sem, ami egyébként negatív tulajdonság, mert így ki kell találni, mit szeretnék. Én szerelmes voltam a színészetbe, néha még mindig az vagyok – és szerelmet sem kértem soha. 

Egyszer, hatvanévesen egy villanás erejéig, mint egy transzparens, átfutott előttem a gondolat: eljátszanám Orbánnét a Macskajátékban. Másnap felhívott Szikora János, hogy elvállalnám-e Szolnokon Orbánnét. Ez tényleg olyan, mint a szerelem: ha nyitottá válik rá az ember, behívja, de ha nagyon akarja, nem jön. 

Jó szeánsz, ha sikerül bezárni a kört – Székesfehérváron, 2014-ben a My Fair Lady című musicalbenForrás: MTI/Kallos Bea

Elmúlt a szerelem a színészet iránt?

Nem múlt el, van öregkori szerelem is, nem szégyen az. A közönséggel való kapcsolat mindig izgatott. Jó szeánsz, ha sikerül bezárni ezt a kört: én adok, és érzem, hogy ők visszaadnak. Én szeretek hódítani, képzelje, még ilyen öregen is!  És miután színházról színházra vándorlok, mindig újra meg kell hódítanom a közönséget. Ez engem izgat, és jó érzés, ha sikerül: „jól van, akkor még van erőm”. Szóval az érzés nem múlik el, de ez talán nem is szerelem, inkább vágy.

Anyagi értelemben nem nehéz a szabadúszás több mint húsz éven keresztül?

Gyerekkoromban nagyon szegények voltunk, és én változatlanul egy S-sel és I-vel írom a nevemet, nem két S-sel és Y-nal: ez apukám becses neve. Emlékszem, anyám hogyan tudott egy tojásból kettőt csinálni, hogyan főzte a szaloncukrot, és arra is, mennyire tudtam örülni karácsonykor két narancsnak. Már akkor is édesszájú voltam, a Sport csoki volt az édességek non plus ultrája: zsilettpengével vágtam darabokra, és úgy ettem. A mai napig nem tudom megenni egy darabban, pedig szívesen betolnám. Valahogy tisztelettel bánok a Sport csokival. 

Soha nem féltem a szegénységtőlForrás: MTI/Kallos Bea

De a gyerekkorom szeretetben telt, és az ember az ilyesmire mindig nagyon szívesen emlékszik. Ezért soha nem féltem a szegénységtől. Anyukámnak volt egy balesete, és a klinikai halál állapotába került. Utána azt mondta nekem és a testvéremnek: „Kislányaim, a haláltól nem kell félni.” És én nem félek. Mert az anyám ezt mondta, és ha az embernek egyszer valamit mond az anyja, azt elhiszi. Amikor egyszer úgy éreztem, nehezebb helyzetbe kerültem, anyukám azt mondta: „Éva, te nem fogsz soha éhen halni.” Úgy voltam vele: ja, ha anyu mondta, akkor biztos így lesz. 

Anyának lenni azért is felelősség, mert folyamatosan példát kell mutatni. Csak később veszi észre az ember, melyek azok a fontos mondatok, amiknek még azóta is próbál megfelelni. Anyukám tízéves koromban azt mondta: „Te, ne hadonássz azokkal a nagy lapátkezeiddel!” És én sokáig nem tudtam színpadon használni a kezemet, dugtam jobbra, dugtam balra. Aztán egyszer azt mondta valaki: „Hát a te kezeid külön erőt képviselnek!” És tényleg! Én pedig évtizedekig mindig fogtam valamit, csak hogy eltakarjam. 

A feldarabolt Sport szeletek után tud mit kezdeni a Nemzet Színésze díjjal járó tetemes havi pénzjuttatással?

Őrület, de nekem eszembe sem jutottak az anyagiak, és ezt komolyan mondom. Psota Irén nagyon jó barátom volt. Még fel kell dolgoznom, hogyan tudom továbbvinni az ő művészi és emberi örökségét, amit rám hagyott azzal, hogy elment. Ha az ember fatalista, kapcsolatban áll a sorssal. Én még kapcsolatban állok Irénnel, még nem zártam le a csatornát. Még hadd ne beszéljek erről. Amikor a Nemzeti Színházból felhívtak, hogy diktáljam be emiatt az adataimat, arra is azt mondtam: még hadd ne kelljen. 

Továbbvinni az örökséget – Psota Irén temetésén 2016. március 10-énForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Nem fogok én ülni és megnyugodni! Mindjárt megyek Győrbe játszani, aztán a Karinthy Színházba, aztán jövőre a Rózsavölgyi Szalonba. De talán jobb is így. Most arra vagyok büszke, hogy ezek a nagyra becsült kollégák méltónak találtak arra, hogy maguk közé válasszanak.

Mi az első, ami eszébe jut, ha a mai magyar színházi életre gondol?

Most láttam a Brandot a Nemzeti Színházban. Nagyszerű előadás, nagyon jók a fiatal színészek is. Aztán bejött a Törőcsik, nem csinált semmit, csak leült és beszélt, de engem kirázott a hideg. Az ő játéka megint meggyőzött arról, hogy a színész ereje, karizmája mindennél fontosabb a színházban.

Sokaknak a megosztottság ma a legfontosabb kérdés a hazai színházban.

A színházban van bal- és jobboldal: van bal oldali és jobb oldali járás. Nálam nincs jobbra át vagy balra át, csak a darab és a kollégák. Határozottan így gondolom, és mindig így is csináltam a dolgomat. Nem latolgattam, hogy a jobb színházba így, a balba meg úgy oldalazva megyek be.

Biztosan tényleg van megosztottság. De talán úgy kéne viselkedni, hogy ne legyen. Lehet széthúzni, de abból mi lesz? Szakadt gatya. 

Újdonság a megosztottság a magyar színházban?

Széthúzás mindig volt, csak nem politikailag, hanem stílusok mentén: Katona József Színház kontra Madách Színház. Átéltem én ezt, téma volt, hogy mi a Madáchban lefúrt lábú színészek vagyunk. Engem ugyan nem érdekelt, de nem volt jó, hogy így volt: nem erősítette egyik oldalt sem, inkább mindenkit gyengített. Pedig mi együtt vagyunk egy szakma.

„Lefúrt lábú színészek” – Balázsovits Edit (b2) és Almási Éva (b4), Eszenyi Enikő, Tahi Tóth László (j4) és Telekes Péter (j3), Géczi Zoltán (j) és Molnár Áron (b) a Popfesztivál 40 című előadás próbájánForrás: MTI/Kallos Bea

Én szabadságmániás vagyok, mindig is az voltam, és viseltem is ennek minden ódiumát. Jöttem-mentem, nem érdekelt, hová. Akár évad közben is kiléptem valahonnan, például a Vígszínházból. De eljöttem a Madách Színházból is Kleopátra szerepe elől, és akkor jogosan sértődött meg rám Ádám Ottó. A színházban csak ezt az egyet bánom: hogy eljöttem a Madáchból. Mert ha az embert szeretik, és ő mégis elhagyja azt a helyet vagy embert, azt előbb-utóbb visszakapja az élettől.

Szabadságmániásként, gondolom, nagyon tudott azonosulni a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról hippijeivel.

Igen. Bár igazából nem tudtuk, miről van szó, csak a szabadságmániát éreztük. Fogalmam sem volt, ki az a Mick Jagger, vagy mi az a kábítószer, el sem tudtam képzelni, milyen hatással van, hogyan vagy mit kábít. Szabadságmániásként nem is bírom a függést. Ezért nem iszom, nem azért, mert olyan jó asszony lennék. Rossz asszony vagyok: ha elájulnék, csak nyomjon a számba egy cigit, és feléledek. Két évig piáltam, de amikor függést éreztem, menekültem. 

Csalódott volt, hogy a hippimozgalomból végül nem lett semmi?

Gondoljon bele, hogyan indult a francia forradalom, és mi lett belőle: egymás fejét vagdosták le. Csak a korok változnak, benne az emberek és az emberi tulajdonságok nem. Ez talán az élet körforgása.

A Katona kontra Madách konfliktus, amit említett, tulajdonképpen ma is létezik, csak ma inkább a „kommersz” és a „társadalmilag felelős” színházakról szól. Egykori Madách színházi színészként mit gondol erről?

Feleki Kamill azt mondta, csak jó színház és rossz színház van, és én is ezt vallom. 

A jó színház talán attól is jó színház, hogy beszél az aktuális társadalmi kérdésekről is.

Igen, így van. De ez nem műfaji kérdés. Ha jó a színház, mindenről lehet beszélni. Sőt: mindenről kell is beszélni. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK