Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Slobodan Milošević: igaza van!” – üvöltik a felajzott hazafiak, már túl az oly nagyon vágyott háborún, Pest eleste után, a Szerb Vajdaság kikiáltásán is túl. És azután, hogy a főszereplők előbb magyaroknak kiáltották ki magukat, majd rögtön utána inkább mégis szerbeknek, új kokárdát rendeltek maguknak, és mocskos „magyarónoknak” kiáltották ki a magyarokat támogatókat.
A szabadkai Urbán Andrástól semmi sem áll távolabb, mint az óvatos utalgatás, az áthallásos összekacsintás a közönséggel. Akár saját társulatával (a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházzal), akár újvidéki magyarokkal, akár – mint most – szerb színészekkel dolgozik, mindig úgy rendez, ahogy Magyarországon a színházban csak a fehér hollók. Nyersen, nyíltan, szókimondóan, vagy ahogy a nyers, nyílt szókimondástól rettegők szoktak fogalmazni: provokatívan.
Nem csoda, hogy az 1800-as évek közepén íródott szerb nemzeti klasszikus, Jovan Sterija Popović Hazafiak című műve pontosan úgy fest a kezei alatt, mintha tegnapelőtt írta volna egy merész kortársunk. És ez nemcsak az olyan betoldások miatt van így, mint a fenti, amikor a fegyvert lóbáló militaristák felsorolják számtalan jelenkori szerb politikus nevét, és nem is csak a kortárs jelmezek vagy a mai fegyverarzenál miatt.
Hanem mert Urbánt egyáltalán nem érdekli, hogy a szöveg „eredetileg” 1849-ben játszódik: attól még nem akar sem panoptikumot, sem múltba révedős tisztelgést vinni a színpadra. Mert – jól látszik – úgy gondolja, korántsem megoldott, átgondolt és kibeszélt kérdés százötven évvel később sem, hogy
mit is jelent a nemzeti érzelem, mire jó az, és hová vezet.
Befolyásolja-e vajon más is a nemzeti identitást, mint a tiszta szív tiszta szava? Nem jár-e feltétlenül kirekesztéssel a nacionalizmus? Megoldható-e vérontás nélkül egy nemzetállam kialakítása? Egyáltalán van-e létjogosultsága a nemzetállamoknak Európában?
Popović darabját szokták fanyar vígjátéknak is nevezni, de Urbán felfogásában inkább éjsötét humorú tragédiának tűnik. Mert a szerző és a rendező közösen meglehetősen ironikussá teszik a szereplők lelkes mondatát, miszerint
a nemzeti büszkeség a világ legszebb ajándéka”.
A ritmusában ugyan néhol döcögő, egyes jeleneteiben túlbeszélt-túljátszott, formavilágában és eszköztárában mégis célratörően lecsupaszított és szikár előadás sokkal inkább azt mutatja meg, hogy ez a gyönyörű ajándék jellemzően inkább népirtáshoz, háborúhoz vezet, a háborúnak pedig a vérontáson kívül olyan kötelező velejárói is vannak, mint az épp arra járó asszonyok megerőszakolása.
De Urbán Hazafiak-ja arról is szól, hogy ez az egész kérdéskör bonyolultabb azoknál a jelszavaknál, amelyeket a szereplők lelkesen a magukévá tesznek. És bonyolultabb, mint az előadás aljasan fülbemászó, a balkáni zenét a katonazenével keverő mozgalmi indulói vérről és háborúról. Popović abszurdba hajlóan ironikus, mégis kellemetlenül realista sorait az egyszerre viselt, kétféle kokárdáról, a folyamatos, reálpolitikai megfontolásból végrehajtott köpönyegforgatásról Urbán színészei még igazibbá, és így még kínosabbá teszik. Pontosabban nem a jelenetek kínosak, hanem a szembenézés velük.
A szembenézés azzal, hogy
a nemzeti alapú melldöngetés mennyivel több kérdést vet fel annál, mint hogy valaki szereti-e a hazáját vagy sem.
És azzal, hogy a politikusok – mert az előadás szereplői egyszerre jelképezik a könnyen feltüzelhető népet és az őket bujtogató államvezetőket is – mi mindenre használhatják fel ezt az életveszélyes, gyúlékony fogalmat: a hazafiságot.
Ha feltétlenül többlettartalommal akarjuk megtölteni azt a fogalmat, amit minden országban a Nemzeti Színház név képvisel, akkor talán az a legjobb, ha minél több ilyen előadás kerül benne színpadra. A Szerb Nemzeti Színházban, láthattuk, keresik az ilyen – a nemzeti sorskérdéseket bátor, kortárs és a vitától sem visszariadó módon vizsgáló – bemutatókat. És most, a MITEM fesztiválra való meghívás miatt került egy ilyen előadás a budapesti Nemzeti Színház színpadára is.
