Jó most brit zenekarnak lenni - a Citizens! a Quartnak

Citizens! interjú, sziget 2012
Vágólapra másolva!
Az öttagú brit Citizens! délutáni koncertje után a billentyűs Lawrence Diamond és a basszgitáros Martyn Richmond nyilatkozott a Quartnak. Elmondták, hogy mit köszönhetnek a Franz Ferdinandnak, kinek vannak a legkúlabb cipői a világon, és az is kiderült, hogy vicces kedvű fiúkról van szó.
Vágólapra másolva!

Nem zavart titeket, hogy kora délután, hőségben kellett színpadra állnotok?

Martyn (a képen jobboldalt): Nem nagyon, és szerencsére úgy tűnt, hogy a közönséget sem, viszont voltak különféle technikai problémáink, de semmi extrára nem kell gondolni, csak a szokásos unalmas dolgok: valami eltört, másvalami nem szólt, ilyesmik. Ilyenek mindig vannak, és most azért sikerült ezen túltenni magunkat.

Lawrence: A meleghez meg már hozzászoktunk, játszottunk kánikulában Franciaországban és Szerbiában is, épp eleget didergünk az esős Londonban.

Fotó: Mudra László [origo]

Ahonnét most gyakorlatilag az olimpia elől menekültetek el.

Lawrence: Igen, de észrevehető, hogy amióta kitettük onnét a lábunkat, Nagy-Britannia egyetlen aranyérmet sem nyert. Szerintünk ez nem véletlen.

Martyn: Viszont ti, magyarok az olimpia alapján nagyon is sportosak vagytok, kicsit szégyelltük is magunkat, amikor tegnap este a Duna-parton a kocogók között cigiztünk. [nevet]

Több rangos fesztiválon is felléptetek a nyáron, pedig alig jelent meg csak az első lemezetek.

Lawrence: Igen, és még mindig nagyon örülünk annak, hogy ilyen sokan jönnek el a koncertjeinkre. A lemezünket Skóciában vettük fel, mindentől elzárva, ahol csak mi voltunk és Alex Kapranos (Franz Ferdinand), aki a producerünk volt. Nem is volt alkalmunk kikérni senki más véleményét. Aztán eljövünk Budapestre, ahol minden számunknak kívülről tudják a szövegét, és ez egy nagyon jó érzés.

Fotó: Mudra László [origo]

Mennyiben lenne más a lemez szerintetek, ha Alex Kapranos nem szól bele semmibe?

Martyn: Nagyon más lenne, mert Alex nemcsak jó dalszerző, hanem jól ismeri a zeneipart, és főként ért a stúdiózáshoz.

Lawrence: Az összes ötletünkben bátorított bennünket, nem csak felvettük a számokat, hanem mindent meg kellett indokolni, hogy miért pont így akarjuk csinálni. Szigorú szabályok is voltak: nem szabadott egy bizonyos zenei korszakot megidézni egy számban sem - mondjuk csak a Joy Divisiont vagy a Beatles, hanem a dobhangzás lehet a Joy Divisioné, a gitár a Led Zeppeliné és mondjuk a basszus a Rootsé. Igyekeztünk egyesíteni a sokféle hatást, ami bennünket ért. Az is fontos volt, hogy ne az azonnali siker lebegjen a szemünk előtt, mert könnyen valami dobgépes, műanyag és lélektelen zenénél köthettünk volna ki, és ebben is fontos hatása volt Alexnek.

Hogy sikerült rávennetek őt minderre?

Lawrence: Stalkerként követtük, ránk is hívta a rendőrséget!

Martyn: Minden nap a háza előtt ültünk, kezünkben a demóinkkal, és amikor nagyon esett már az eső, akkor megesett rajtunk a szíve és behívott beszélgetni. [nevet]

Amikor az első két Franz Ferdinand-lemez megjelent, akkor könnyebb dolguk volt, sok hasonló zenekar is volt a színen. Hatással volt rátok is az a korszak?

Martyn: A Franz Ferdinand valóban hatott ránk, de a többi zenekar abból a vonalból egyáltalán nem, és még azt is nagyon kerültük, hogy hasonlítsunk a Franz Ferdinandre. Inkább popzenét hallgattunk akkoriban is, mint például Kanye West, vagy kísérleti popzenét, mint a Flaming Lips, ők sokkal inkább hatással voltak ránk. Egyébként meg nem érdekel bennünket, hogy épp mi van a slágerlistán, főleg nem akarnánk azokat utánozni, akik épp sikeresek.

Mit gondoltok arról, hogy sokan az NME-vel kapcsolják össze a zenekart?

Lawrence: Régen hetente megvettem a New Musical Expresst, minden szerdán rohantam az újságoshoz vagy tíz éven keresztül. Szóval, ha ők jó dolgokat mondanak rólunk, azzal semmi bajom sincs, de legalább ilyen fontos, hogy a Falkland-szigeteki rádióból is kerestek már bennünket, és azt is fontosnak tartjuk, ha egy tizenöt éves yorkshire-i srác ír rólunk a blogjába, amit csak húsz haverja olvas.

Fotó: Mudra László [origo]

Csaknem mindegyik kritika megemlíti veletek kapcsolatban David Bowie vagy a T. Rex nevét, jogosnak érzitek ezt?

Lawrence: Amikor megjelent a legelső számunk, senkinek sem mondtuk, hogy kik alkotják a zenekart, és nagyon érdekes hasonlatokat találtunk. Ahogy kiderült, hogy Alex lesz a producerünk, hirtelen olyanok lettünk, mint a Franz Ferdinand, és ezek a dolgok sokszor így születnek.

Martyn: Sokan azt hitték az első számunk után, hogy nálunk egy lány énekel, és ezért a Cocteau Twinshez hasonlítottak bennünket, és amikor megtudták, hogy Tomnak hívják az énekesünket, akkor jött Bowie. Szóval ennek nincs jelentősége, noha természetesen szeretjük Bowie-t és a T. Rexet is.

Mennyire szerencsés szerintetek most gitárzenekarként megjelenni a színen?

Martyn: Ez most egy nagyon jó időszak az új brit zenekarok számára. Amikor elkezdtük pár éve, akkor inkább csak trendek után kullogó zenekarok voltak, amelyek eléggé untattak bennünket, most viszont sokkal többféle hatásból építkeznek az újak. Így például a Django Django, a Kindness vagy a Trailer Trash Tracys is elég hasonlóan gondolkoznak, mint mi, noha zeneileg teljesen mások. Szóval most épp elég jó a londoni zenei élet.

Egy francia kiadó, a Kitsune szerződtetett benneteket, oda hogy kerültetek?

Lawrence: Nekünk eléggé imponált, hogy egy francia kiadó érdeklődik irántunk, és London elég klausztrofób hatással tud lenni ránk, jó volt átmenni Párizsba. Gildas Loaec, a kiadó vezetője ráadásul hihetetlen arc: neki vannak a legmenőbb cipői a világon, és amikor először találkoztunk vele, akkor felmerült a kérdés, hogy most akkor mi vagyunk-e a rocksztárok vagy ő, annyira cool stílusa van.

Mik a Citizens! tervei a nyári turné után?

Lawrence: Világuralom! A tervünk az, hogy meghódítsuk Európát, aztán Dél- és Észak-Amerikát, majd Ázsiát. Öt év múlva pedig már a Super Bowlon szeretnénk játszani. [nevet] De addig is, minél többet szeretnénk koncertezni.

Martyn: Minél többet és minél nagyobb helyeken, ez elég addiktív tud lenni. Az első koncertünkön öt ember volt a nézőtéren, most itt Budapesten mondjuk ezer, és szeretnénk még tovább haladni ezen az úton, amíg lehet.