Akár a mennykő is beüthet - a Blur a Szigeten

2013.08.10. 11:00

Először játszott Magyarországon a Blur, amely az idei fesztivál legnépszerűbb koncertjét játszotta a Nagyszínpadon. Megérte a várakozás, vagy erről is lekéstünk vajon? 

További fotók a koncertről a képre kattintva! Összes képünk a szigetről itt.Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Jó másfél évtizedes adósságot tudott le a Sziget azzal, hogy végre elrángatta a Nagyszínpadra az egyetlen olyan jelentős, brit gitárzenekart a kilencvenes évekből, amely még eddig nem játszott a fesztiválon. Az Oasis, a Radiohead, a Suede, a Pulp már mind megvoltak, tavaly a rendes felállású Stone Rosest is sikerült bepótolni, tényleg már csak a Blur hiányzott. Az együttes ügyesen bekkelte ki a kétezres éveket, tudva jól, hogy mindig a kettővel ezelőtti évtizedre irányul a nosztalgia, és várható volt, hogy előbb vagy utóbb ránk is sor kerül. Ráadásul idén úgy alakult, hogy a Blur volt az egyedüli olyan headliner a Szigeten, amely tényleg főműsoridőben lépne fel egy magát vezető európai fesztiválként hirdető rendezvény fő színpadán. (Oké, David Guetta aktuális, meg népszerű is, de egyrészt évente jár hozzánk, másrészt meg azért ne csináljunk már Krisztusból bohócot!)

Ezek után egyáltalán nem volt meglepetés, hogy a Blurre valóban megtelt a Nagyszínpad előtti tér, nyoma sem volt a széles folyosóknak és a szellősen ácsorgó embereknek – jóval többen voltak kíváncsiak Damon Albarnékra, mint Nick Cave-re, a Biffy Clyróról nem is beszélve. És tekintve, hogy egy rendkívül sikeres, és egyszersmind elismert zenekarról van szó, ez nem is meglepő. Ráadásul még nem is túl öregek: Albarnhoz még azok a lányok is feleségül mennének, akik már a Gorillazban hallották először, Alex James a rövidnadrágjában is kortalanul jó pasi, Graham Coxonnak meg lehet, hogy tokája van, de messziről ugyanazt a magának való szobatudós figurát hozza, mint húsz éve. A dobos Dave Rowntree már más tészta, de ő annak idején is a hidegvérű angol úr szerepét játszotta, és ebben a rárakódó évtizedek sem hátráltatják. Nem is kellett nagyon messze állni a színpadtól, hogy fiataloknak tűnjenek.

További fotók a koncertről a képre kattintva! Összes képünk a szigetről itt.Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Szándékosan nem néztem setlisteket, úgyhogy a koncert előtt azt is el tudtam volna képzelni, hogy kimarad pár nagy sláger, míg az együttes kései időszaka indokolatlanul nagy súllyal esik majd latba. Szerencsére Albarn már megbékélt a múltjával, úgyhogy nagyjából mindent megkaptunk, egyedül a Popscene maradt ki a sztenderdek közül. Mindössze annyi volt így a probléma, hogy a nagy lendülettel induló koncert túlságosan is hamar behúzta a kéziféket a Girls & Boys és az első lemezről egyedüliként eljátszott, eksztatikus There's No Other Way után. Az önmagában nem baj, hogy nem csak kislemezdalokat játszik egy zenekar, viszont a Caramel például egyszerűen nem ide való: lassú is, bonyolult is egy fesztiválhoz. Utána azért sikerült újra felpörgetni a hangulatot, még ha voltak is kisebb-nagyobb pontatlanságok, mint a Coffee & TV-t bizonytalanul kezdő Coxoné.

A sláger fogalma persze elég tág, de amikor azt írom itt, hogy „sláger", akkor tényleg olyan számokról beszélek, amelyeket csak az nem ismer, aki a kilencvenes éveket pólyában vagy egy dobozban töltötte – ráadásul ezek nemcsak jók, de mindegyik teljesen más: new wave-diszkó (Girls & Boys), együtténeklős focihimnusz (Parklife), kvintesszenciális angol pop (Country House), zúzós grunge-paródia (Song 2), gospeles szerelmes dal (Tender) és visszafogott, rádióbarát gitárpop (Coffee & TV). Mutasson már valaki olyan zenekart az elmúlt húsz évből, amely ekkora és ilyen jó slágereket írt volna, ennyire különböző stílusokban – nem lesz könnyű. Ráadásul sikerült is ezeket jól előadni, amiben egy láthatatlan billentyűs, egy fúvósszekció és négy fekete vokalista segítette a zenekart, bár utóbbiakat gyakran nem is lehetett hallani.

További fotók a koncertről a képre kattintva! Összes képünk a szigetről itt.Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Aztán kifejezetten jó volt látni, hogy Damon Albarn milyen felszabadultan viselkedik: vízzel locsolta Rowntree-t, táblákat olvasott fel a közönségből, vagy éppen látványosan örült a vihart jelző első széllökéseknek. Mindez természetesnek is tűnt, márpedig az ő pedigréjével simán lehetne egy nagyképű pozőr is (a Gorillaz ugyebár még a Blurnél is sikeresebb volt), mégis azon kevés popsztár közé tartozik, akivel szívesen sörözne az ember. Még úgy is, hogy farmerdzsekit viselt a negyven fokban. Az meg kifejezetten szép gesztus volt Coxon felé, hogy az utolsó lemezről (amelyen gyakorlatilag nem szerepel) csak egy számot játszottak el – mondjuk a Think Tank nem is rendes Blur-album, hiszen a zenekar lényege mégiscsak az Albarn dalszerzői és Coxon gitárosi zsenije közötti egyensúly, és utóbbi távollétében ez az egyensúly bizony csúnyán megbillent.

Péntek este ebből azonban semmi sem látszott: a Blur játszott nagy és hangos slágereket, melankolikus, csendesebb dalokat és nehezebben besorolható számokat egyaránt, és a legtöbb nagyon is jól állt neki. Az egyetlen új dal, az Under the Westway alapján pedig még a folytatás sem elképzelhetetlen, ami azért lenne különösen jó dolog, mert Albarnék már bizonyították, hogy megértik a modern Nagy-Britanniát, képesek megújulni, és persze iszonyú tehetségesek is: az utánuk következő, vezető brit zenekaroknál ebből a háromból valamelyik mindig hiányzik. Nem is volt kifejezőbb kép annál az indonéz fiúnál, aki az ízig-vérig angol Country House refrénjét énekelve került a kivetítőre – a Blur régóta túl van már a sokszor elátkozott britpopos éveken, és releváns zenekar maradt a mai napig. Úgyhogy amikor a kicsit lassabban előadott For Tomorrow és az esztrádos mivoltát élőben is megőrző The Universal nosztalgikus hangulatát kíméletlenül legyilkolta a záró Song 2, már eszembe se jutott, hogy bármikor közénk csaphat a kénköves istennyila, csak simán összeállt a kirakós. A