Tisztességes zavar Budapestországban - Macklemore & Ryan Lewis a Balaton Soundon

2016.07.07. 17:35

Két évvel a szigetes buli után tért vissza a seattle-i rapper, Macklemore és játszópajtása, Ryan Lewis az általuk egyszerűen csak Budapestnek nevezett országba azért, hogy egy kellemesen eklektikus bulival, sok bohóckodással hozzanak egy tisztességes jelenlétet a Balaton Soundon. Meg mondjuk azért, hogy igazán beröffentsék a bulika kerekét a nagy magyar tenger helyenként mesterségesen homokos partján.

Hatalmas pukkanással robbant a színpadra a leköszönő Obama mellett drogprevenciós kampányokkal időt eltöltő Macklemore. Óriási ováció közepette, ami egyrészt persze szólt neki, másrészt pedig szólt annak a kedves gesztusnak, hogy

a magyar fociválogatott hivatalos mezében izzadt a performansz alatt.

Hogy mennyire szakavatott bőrkergető ott az óceán másik partján és, hogy miért juthatott eszébe ez kedveskedés, arról csak találgatni tudunk. Ami viszont kedves gesztus volt, hogy a Balaton Sound Freddie Mercury-jaként elénekelte nekünk a Soho Party opuszát, az “Éjjel soha nem érhet véget” című megunhatatlant. 

A válogatott mezében lépett fel MacklemoreFotó: Szabó Gábor - Origo

Bár előttük a Punnany tisztességesen megtette a megtehetőt, azért mégis csak az amerikaiak rántották be a népet. Szerdai nap lévén nem volt beláthatatlan a népek tengere, de azért tisztességesen megtelt a Nagyszínpad előtti tér. 

Mondjuk a koncert végig koncert maradt - mármint a maga félplayback módján. Ez alatt arra gondolunk, hogy csak leheletnyit lendülgettek át a show irányába. A kivetítőn tisztességes képeket és videókat láthattunk, de semmi lélegzetelállítót. Meg a kezdeti pukk után a pirotechnikusok is rögtön hátradőlhettek, hiszen a koncerten ettől kezdve már nem sok dolguk akadt. Fogalmazzunk úgy, hogy eléggé tartalékon futott a látvány. Néha egyet-kettőt köptek a lángkürtök, de azt is csak úgy fáradtan, a tisztesség kedvéért. 

Mindamellett a már többször emlegetett “tisztességes” szó az végig megállt a helyét. Azt mondhatnánk, hogyha végig ilyen bulik lesznek a Soundon, akkor nyugodtan mehetünk haza - mármint, ha vége a fesztiválnak.

Nekik nem ért véget hamar az éjjelFotó: Szabó Gábor - Origo

Nem úgy tűnt, hogy Macklemore haknizni érkezett volna. Sokat kommunikált, dícsérte a magyarokat (“nagyon szép emberek”) és dagadó kebellel, büszkén kijelentette, hogy márpedig neki Budapest a legújabb kedvenc európai országa (ezt szó szerint így mondta).

Stílusdiktátoroknak szeretnénk felhívni a figyelmét arra, hogy Frontember Úr már lenyíratta a haját. Nincs többé hátranyalt Dzsudzsák-frizu - a dózer elvitte a nagyobb részét. 

Magára a koncertre visszatérve, az első highlight nagyjából 30-40 perc után következett el, amikor arról kezdett el beszélni rapper barátunk, hogy nemrégen született meg a kislánya, aki már tud járni is. Természetesen a világ legszebb kislányáról van szó, aki nem mellékesen először itt, Budapesten szólalt meg. Az első szava pedig nem az anya volt és nem is az apa.

Nagy kék szemeimmel rám nézett és azt mondta, hogy Thrift Shop.

Micsoda geg, te Macklmore, a mindenit, te huncut! Ezt már mi gondoltunk magunkban, de nem sokáig, hiszen fel is bőgött a gigasláger, amellyel meglovagolták a Billboardot, előkerült az ikonikusnak nevezhető párducköpeny, és zengett a “This is f.cking awesome”. Imádták. 

Aztán meghallgathattuk még a Fences nevű rockerrel két évek kiadott Arrows c. műalkotást, meg felcsendült még a líraibb The Shades is, ahol a közönség is finom lírába szállhatott. (Ilyenkor mentek el a legtöbben sörért. Hiába, na, a dráma nem ilyen helyre való, ahol éppen harc uralkodik a húspiacon.)

Ilyen romantikusabb pillanatokban került igazán előtérbe a csendestárs, Ryan Lewis is, a producer, akinek köszönhetően igazán világhírű lett ez a Macklemore nevű úr. Hiszen azért mégis csak együtt hozták össze a négy Grammy-díjat elnyerő The Heist albumot. Szóval Ryan gitározott például, ami egészen más minőség, mint amit megszokhattunk tőle eddig. Jellemzően ugye a Macbook mögül szokása hadonászni. Meg ütősökhöz is nyúlt Ryan, szóval egészen aktív volt. Sőt! Túl aktív is néha. És itt lett volna igazán szükség arra, hogy maradjon is csendestárs. A szörnyen idegesítő, egyáltalán nem jó hangjával ugyanis folyamatosan bele-beleordított a számokba. De hát mit lehet tenni? Szólni azért mégsem lehet neki… 

Szereti a magyarokatFotó: Szabó Gábor - Origo

Néha olyan érzése volt az embernek, mintha valami amerikai soft power buldózer vonulna végig a szemei előtt. Láttunk mi a kivetítőn Fehér Házat, Kapitóliumot. Elhangzott persze, hogy Amerikában sem fenékig tejfel az élet és próbálták is megvilágítani a mindennapok sötétebbik oldalát, de ennyi, erős és drámai zenével aláfestett focipályányi méretű kivetített Michael Jordan és Nike embléma után én begőzölve nézegettem, hogy mikor indul a következő United járat a JFK-re.

Volt persze kötelező ‘Can’t Hold Us’ is, ami slágerjelentőség tekintetében nyugodtan nevezhető az ő Gyöngyhajú lányuknak. Csak, hogy teljes legyen a képzavar. 

Amely képzavar egyébként végig fent állt. Jó bulika volt ez, de egy viszonylag koncepciótlannak tűnő előadás. Vagy túl sűrű volt. Vagy nem volt iránya. Vagy csak túl sok mindent meg akartak mutatni. Nehéz megfogni vagy megfogalmazni. Próbáltak élők lenni, de azért ment a playback. Ezt egyébként meg lehet érteni, a fene fog átutaztatni egy kórust meg egy szimfonikus zenekarnyi közreműködőt (kifizetni meg pláne ki fog). Volt szentimentalizmus, volt dráma. Volt önirónia, volt poénkodás. Meg keménykedés. Meg pipacsos rét a kivetítőn, meg olyan hangulat, mintha a harmincas években ülnénk egy dohos nappaliban. Közben a közönség üvöltötte a Ria-Ria-Hungáriát, repültek a söröskorsók. Volt Tom Jones feldolgozás. Volt Axl Rose imitálás, szeximitálás, és felragasztott bajusz.

Meg tűzijáték, és egy hatalmas "Peace" kiáltás. De az csak a legvégén. Mintegy lezárásként. A közönség tombolt.

Szóval jó volt. Őket is láttuk. Aztán átmentünk veretni a Snowattack sátorba és ittunk két fényt.