Krzysztof Penderecki, a CAFe Fesztivál díszvendége a Müpában vezényel

Krzysztof Penderecki zeneszerző
Krzysztof Penderecki
Vágólapra másolva!
Krzysztof Penderecki a világ egyik legnagyobb kortárs zeneszerzője: az 1960-as években radikálisan kísérletező műveivel alkotott maradandót, Gyászzene Hirosima áldozatainak emlékére című művével lett világhírű. A most 83 éves zeneszerző és karmester felsorolhatatlan mennyiségű díja között Emmy- és Grammy-díj is szerepel, hiszen az absztrakt zenétől a szakrális egyházi zenén át a filmzenéig számtalan műfajban komponált. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál középpontjában idén a lengyel kultúra áll: ebből az alkalomból érkezett ismét Magyarországra Penderecki, aki a Jeruzsálem fennállásának 3000. évfordulójára szerzett kórusszimfóniáját, a Jeruzsálem hét kapujá-t vezényli október 12-én a Müpában, október 17-én pedig a Zeneakadémián dirigálja saját műveit és Beethoven 7. szimfóniáját. Az Origónak nem sokkal az első fellépés előtt adott interjút.
Vágólapra másolva!

Krzysztof Penderecki Fotó: Mudra László - Origo

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál díszvendégeként köszönthetjük most Budapesten. Önnek mi a véleménye a kortárs jelzőről? Eötvös Péter nemrégiben azt nyilatkozta az Origónak: nem kell kiejteni a kortárs szót, mert sokakat elijeszt.

Minden kornak megvan a saját, „kortárs” művészete, ez nem új jelenség. „Kortárs” zeneszerzőnek lenni pusztán annyit jelent, hogy bizonyos zeneszerzők azonos időben – történetesen most – élnek és alkotnak.

A kortárs zene is lehet jó zene!

Abban persze sok igazság lehet, hogy néhányan, ha meghallják azt a szót, hogy „kortárs”, megijednek, hogy nem fogják érteni a zenét. Én viszont úgy gondolom, hogy ha valóban figyelmesen hallgatják, akkor a kortárs zenében is ugyanúgy örömüket fogják lelni.

A fesztivál keretein belül a Jeruzsálem hét kapuja című kórusszimfóniáját vezényli a Müpában. Miközben ezt a művét szerezte, a szó szoros értelmében feltalált egy új hangszert, a tubafont, hogy tökéletes hangzást érjen el. Pontosan hogyan és miért született ez a hangszer?

Mindez úgy történt, hogy éppen Kanadában, Montrèalban ültem a tévé előtt, amikor egy műsorban polinéz zenészeket láttam hosszú bambuszrudakon játszani. Természetesen nagyon ritmusos polinéz zenét játszottak, de engem leginkább a cső alakú hangszer fogott meg. Ez adta az inspirációt ahhoz a hangszerhez, amelyet kigondoltam. Azt persze hamar beláttam, hogy nagy bambuszcsövekkel nem volna túl könnyű egy zenekarnak az utazás (nevet), de megtaláltam azokat a szakembereket, akik más anyagból is elő tudták állítani a hangszert. Végül építkezéseknél is használt, nagyon egyszerű műanyagból készítettük el a tubafonokat – kifejezetten olcsó hangszerről van így szó! Persze ettől még kell a készítéséhez szakértelem, de összességében egy nagyon egyszerű ötletről beszélünk. Amikor a Jeruzsálem hét kapujá-n dolgoztam,

Akkoriban a barátaim segítségével még csak kisebb tubafonokat építettünk, de később már egészen óriásiak is készültek ebből a hangszerből – a leghosszabb, amivel dolgoztunk, nyolcméteres volt. Annak valóban okozott némi problémát a szállítása... Viszont így páratlanul széles skálán tudtunk gyönyörű hangokat előállítani, akár egészen mélyeket is.

Máskor is támadt hasonló ötlete? Hiszen korábban azt nyilatkozta: a zeneszerzőknek komoly béklyó, hogy több száz éves hangszerekre kell komponálniuk.

Az egész életemet zeneszerzéssel töltöttem – folyamatosan keresem a lehetőségeket, hogy milyen eszközökön szólalhat meg a zene. Elsősorban az ütőhangszereknél van nagy mozgástér: mindig találok egy-egy olyan tárgyat, amely segítségével újfajta hangot hozhatnak létre a zenészek.

Krzysztof Penderecki a szonorizmus képviselőjeként egészen új irányt jelölt ki az európai kortárs zenében Fotó: Mudra László - Origo

Úgy tudom, jelenleg egy olyan művön dolgozik, amelynek az 1956-os magyar forradalom a témája. Mióta foglalkoztatta ez a gondolat?

Tavaly kezdtem a munkát, és jóformán már el is készültem a mű megírásával. Az, hogy mikor tekintem befejezettnek, a premier időpontjától is függ. Budapest '56 lesz a címe, az alcíme pedig: Rekviem. Éppen most egyeztettünk arról, hogy jövőre itt, Budapesten mutatjuk majd be. Nagyobb lélegzetű műről van szó: a terjedelme legalább egy óra, olyan hosszú, mint a Jeruzsálem hét kapuja. A szövege a Dies irae jól ismert latin szövegén alapszik, amely a legtöbb rekviemben szerepel. Én azonban emellett további, kortárs szövegeket is felhasználtam.

Mindennap komponálok.

Csak az utazásaim kivételek ez alól: ha otthon vagyok, minden egyes nap szerzek zenét, és sokkal több ötletem van, mint amennyit lehetséges volna kivitelezni. De ezen az '56-ról szóló művön különösen nagy öröm volt dolgozni.

Mindennap komponál, méghozzá hatéves kora óta. Hogyan szerzett zenét gyerekkorában? Bizonyára mást jelentett a komponálás akkor, mint felnőve, végzett zeneszerzőként.

Édesapám jogász volt, de amikor hazaért a munkából, mindennap hegedült. Talán hatéves lehettem, amikor nekem is vett egy kis hegedűt, és azt mondta: „Meg fogsz tanulni ezen játszani!” Mi más választásom lett volna? A gyerekeknek szót kell fogadniuk! Ez valószínűleg így van jól, mert magamtól talán nem is igazán akartam volna hegedülni, beértem volna azzal, hogy szeretem édesapámat hallgatni. Így viszont én is elkezdtem órákat venni, és 3-4 hónappal később már saját zenét szereztem. Főleg azért, mert

Élénken emlékszem egy duettre, amelyet két hegedűre írtam édesapámnak és magamnak. Azt továbbiak követték, és így lett belőlem ilyen korán zeneszerző.

Megőrzött bármit az akkori módszerből? A mai napig van egy adott hangszer, amellyel a komponálást kezdi?

Lévén, hogy a hegedű volt az első hangszer, amelyen megtanultam játszani, sokszor indulok ki a hangjából. De ehhez már nincs szükségem arra, hogy konkrét hegedűt fogjak a kezembe: már a fejemben szól a hangja. Néha az ujjaimmal

imitálom, mintha hegedülnék, és már hallom is a zenét.

Október 18-án a Müpában egy portréfilm mutatja be Krzysztof Penderecki életművét Fotó: Mudra László - Origo

Más művészeti ágak hogyan hatottak a zenére, amelyet szerez? Vannak olyan alkotók, akiknek a műveit párhuzamba tudja állítani a sajátjaival?

Hosszú életem során ez sokat változott. 7-8 éves koromban Sztravinszkij számított híres kortárs zeneszerzőnek. Később elkezdtem jobban felfedezni a klasszikus zenét, de Lengyelországban akkoriban Sosztakovics volt igazán népszerű. Vele később jó barátok lettünk. Folyamatosan változott, kik azok a zeneszerzők, akiknek a művei iránt a legjobban érdeklődtem.

De ugyanígy érdekelt például a színház – ezért is írtam operazenét is, és ez továbbra is szerepel a terveim között. A színház mindig is nagyon inspirálóan hatott rám.

De filmzenét is szerzett, és sajnos ennek a kérdésnek most tragikus vetülete is van: Andrzej Wajda, az egyik legnagyobb lengyel filmrendező, akinek Katyn című filmjéhez Ön komponált zenét, mindössze néhány napja halt meg. Milyen emlékeket őriz róla?

Nagyon jó barátok voltunk, csaknem 50 éven át. Egy hete még találkoztam vele. Teljesen váratlan volt a halála. Andrzej még tele volt ötletekkel, tervekkel: csupán néhány hónapja fejezte be az utolsó filmjét, és máris egy új film forgatásába fogott volna.

Nagy veszteség mindannyiunknak,

hogy elment. Ugyan 90 éves volt, de változatlanul nagyon aktív életet élt: mindenkit felkészületlenül ért a halálhíre. Csodás, nagyon bölcs ember volt, aki fontos szerepet töltött be a lengyel kulturális életben, és rengeteget tett a lengyel kultúráért, politikusként is, mint a Szolidaritás tagja.

Andrzej Wajda, Krzysztof Penderecki barátja és alkotótársa 2016. október 9-én halt meg Fotó: Mudra László - Origo

A lengyel kultúra most kiemelt szerepet kap a CAFe Fesztiválon. Ön hogy látja a lengyel és a magyar kultúra kapcsolatát?

Lengyelország és Magyarország között mindig is nagyon jó volt a kapcsolat. Szorosan összefonódik a történelmünk. Ma már egy szabad Európában élünk, ahol gond nélkül utazhatunk, nincsenek határok. Ezért könnyebb a helyzetünk, hiszen nincs már egyetlen ország sem, amely elszigetelten magába zárkózna. Ez talán egyedül Oroszországra igaz még. De mi szabadon járhatunk-kelhetünk: egyik nap Párizsban, másik nap New Yorkban lehetünk. Kulturális és hétköznapi értelemben is folyamatos az eszmecsere.

Lehet, hogy Magyarországon ezúttal úgy szólalnak majd meg a művei, hogy ennyi év után még Önnek is tartogassanak újdonságot, meglepetést?

Már sokadszor járok és vezénylek itt, Magyarországon, és mindig nagyon nyitottnak éreztem a közönséget. Az itt élő embereknek fontos a zene, rendkívül muzikálisak. Ez része a kultúrájuknak. Ezért is járok vissza annyi éve. Már az '50-es években, az Ön nagyszüleinek korában is jártam itt, és mindig jó szívvel fogadtak.

Ez bizonyára az unokáim korában sem lesz másképp...

Remélem, a zenémmel valóban így történik majd.