Nem elég láncfűrésszel hadonászni

Az önmagát egyszerűen „kultúrmunkásként” definiáló Novák Péter újabb műfajban próbálta ki magát: ezúttal operarendezőként debütált az Armel Operafesztiválon, és egyből egy Mozart-klasszikusba vágta a fejszéjét. Akadt egy-két jó ötlete a Figaro házasságának újragondolására, de annyi sajnos nem, ami elegendő lenne három és fél óra kitöltésére. Hiába az okostelefon és a láncfűrész a színpadon, ha végül maga Novák is elveszett a csavaros szerelmi sztoriban. 

„Totál elvesztettem a fonalat”

- virít hosszú percekig a színpad feletti képernyőn, amelyen magyarul feliratozzák az opera olasz szövegét. Valahol az első felvonás vége fele járunk, úgy másfél óra magasságában, én meg csak arra tudok gondolni: mennyire szimbolikus, hogy épp ennél a mondatnál aludt be a feliratkezelő.

Hiába az okostelefon és a láncfűrész Forrás: Armel Operafesztivál

Ez volt az a pont ugyanis, ahol már nem csak a szereplők, de én magam is „totál” elvesztettem a fonalat, és érzésem szerint Novák rendezői koncepciója alól is kezdett kicsúszni a Thália színpada.

Pedig az elején úgy tűnt, hogy megvan a kezdőlendület.

Elszáll a kezdőlendület

A nyitány alatti táncjelenet játékossága búvópatakként csordogált tovább a sztori mögött az első jelenetekben, folyamatosan a színpadon tartva a mitikus táncosokat, amelyek modern faunokként és nimfákként hálózták be a palota termeit. Hasonlóan jó ötletnek tűnt a mozgatható ajtókkal való játék, amellyel könnyű vizuálisan leképezni a folyton alakuló emberi viszonyokat a híres féltékenységi históriában.

Hamar kifáradnak a jó ötletek Forrás: Armel Operafesztivál

Biodíszletté silányultak

Azonban egyik ötlet sem lett továbbgondolva, így teljesen kifáradtak és érdektelenné váltak a darab első felében. Az állandóan ide-oda tologatott ajtók egy pont után már nem az intrikákkal teli élet bonyolultságát modellezték, inkább csak a színpadi teret kuszálták össze és tették érthetetlenné.

Egyre nehezebb volt a cselekmény haladtával átlátni a szereplők térbeli viszonyait, ami inkább akaratlan és nehézkes elidegenítő effektusnak tűnt, mintsem átgondolt rendezői koncepciónak. A mozgó ajtókhoz hasonlóan az énekesek körül sertepertélő táncosok is elvesztették többletjelentésüket, és puszta dekorációvá – ha tetszik, biodíszletté – silányultak a darab végére.

Túltolták a szlenget

Pedig látszott az igyekezet, hogy Novák próbál friss szemlélettel hozzányúlni Mozart klasszikusához.

Nyilván ezért tömte tele mai tárgyakkal és kifejezésekkel a klasszikus történetet. Egy-két jól irányzott okostelefon-villantás vagy láncfűrészes hadonászás azonban még korántsem elegendő ahhoz, hogy igazán elevennek és mainak érezzük a sztorit – főleg, ha a következő jelenetben már lúdtollal írják a levelet az összeesküvők.

A szereplők mentik a helyzetet Forrás: Armel Operafesztivál

Hasonló a helyzet a szlengszavak felbukkanásával is, amit erősen túltoltak a magyar fordításban.

Egy-két elejtett „bocsi”, „totál” vagy „pöcs” még üdítő lehet a szövegben,

de a minden mondatba beleerőszakolt szleng már inkább izzadságszagú jópofáskodásnak hat, mint valódi, mély aktualizálásnak.

A zene kerül a középpontba

A debütáns rendezőnek tehát nem sikerült úrrá lennie a kissé kaotikus történeten, aminek kétségtelenül megvan az a szándékolatlan előnye, hogy a zene mindenestül magára vonta a közönség figyelmét - legalábbis az enyémet. És az énekesek meg is mentették valamennyire a helyzetet, hisz mind hangban, mind színészi játékban meggyőzően hozták a rájuk szabott karaktert.