Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az ember nem csak akkor gyászol, ha meghal valaki, akit szeretett. Akkor is gyászolunk, ha véget ér egy kapcsolat, ha el kell szakadnunk a barátainktól, ha elveszítjük a munkánkat, ha elköltözünk valahonnan, ahol sokáig éltünk, ha úgy döntünk, hogy elhagyjuk a hazánkat. Egy kisgyerek akár a kedvenc plüssállata elvesztését is meggyászolja, de egy szeretett óvónő vagy barát eltűnését is követheti gyászreakció.
A válás a gyerek számára mindenképpen a világ kizökkenését jelenti. Az elvesztett családi egységet akkor is meg kell gyászolnia, ha a lehető legoptimálisabban alakulnak a dolgok, és mindkét szülőjével érzelmi és fizikai kapcsolatban marad. És persze néha az is előfordul, hogy az embernek már gyerekként szembe kell néznie közeli hozzátartozója halálával.
A felnőtt gyásza sem könnyű egy olyan társadalomban, amely tabunak tekinti a halált.
Olyannyira, hogy nem is meri nevén nevezni. Elhunyt, eltávozott, jobb létre szenderült, babonásan kerüljük a véglegességében és megváltoztathatatlanságában borzongató meghalt kifejezést.
A társadalom azt várja, hogy mielőbb legyünk túl a fájdalmunkon, és viselkedjünk úgy, mintha mi sem történt volna. Mondom, felnőttként sem könnyű feldolgozni a veszteséget, de jó esetben legalább van kihez fordulnunk: baráthoz, családtaghoz, pszichológushoz.
Gyerekként azonban végzetesen magunkra hagyatottak vagyunk a gyászunkkal,
ha a hozzánk legközelebb állók nem tudnak segíteni nekünk. Ki vigasztalja meg a gyerekeket? – teszi fel a kérdést Singer Magdolna napokban megjelenő könyvének címében. A könyv elolvasása után az ember végtelen szomorúsággal és keserűséggel adja meg a választ. Senki.
Singer Magdolna nagyon szomorú és nagyon fontos könyvet adott közre. Szomorú, mert
precíz látlelet a 21. századi ember lélekállapotáról, szeretetképességéről, empátiás készségéről.
És fontos, pontosan ugyanezért. Tudom, ez nem túl hatékony reklám egy könyvnek. Ugyan ki nyúl a zsebébe szívesen azért, hogy elszomorítsák és szembesítésre késztessék?
Singer Magdolna évtizedek óta segít haldoklóknak, hogy méltósággal és félelem nélkül tudjanak kilépni az életből, és családtagjaiknak, hogy hatékonyan tudják segíteni a búcsúzót és képesek legyenek úgy megélni a gyászukat, hogy az ne összetörje, hanem gazdagítsa őket. Az utóbbi években elsősorban olyan emberek gyászmunkáját segíti, akik magzati korban veszítették el gyermeküket, illetve akiknek a válás utáni veszteségérzéssel kell megküzdeniük.
A Ki vigasztalja meg a gyerekeket? nem tudományos értekezés, még csak nem is tanácsadó könyv a műfaj hagyományos értelmében. Singer Magdolna a könyv első részében váláson átesett gyerekek és felnőttek beszámolóit közli, a második részben pedig olyan embereket szólaltat meg, akiknek gyerekként kellett megküzdeniük közeli hozzátartozóik halálával.
A személyes vallomások ereje néhol letaglózó, néhol katartikus, de mindig nagyon erős.
Éppen ezért a szerző szerényen háttérbe vonul, csupán egy-egy lényegre törő, tárgyszerű bevezetőt közöl mindkét rész előtt, amelyben összefoglalja a legtipikusabb hibákat, amelyeket ezekben a határhelyzetekben rendre elkövetünk, és felvázolja az ezekből fakadó, sokszor élethosszig tartó következményeket.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom, mi volt számomra a kötet leggyomorszorítóbb üzenete, azt mondanám:
az ember szeretetre való képessége sokkal gyatrább, mint azt általában hisszük.
És ami ennél is botrányosabb, a legendákkal és dicsfénnyel övezett szülői szeretet bizony sehol sincs a gyerekek szüleik iránti odaadásához képest.
A válási hercehurcának teljesen ártatlanul kiszolgáltatott gyerekek sokkal empatikusabbak a szüleik iránt, sokkal inkább tekintettel vannak az igényeikre, mint fordítva. Számos történetben, ahol válás vagy haláleset miatt az egyik szülő magába zuhant, a gyerek vállalta magára a felelősségteljes felnőtt szerepét.
A 11 éves Bendegúz rettenetesen szenved attól, hogy nem lehet kettesben az apjával, aki új családot alapított, és aki mérnöki precizitással ügyel arra, hogy ugyanannyi figyelmet szenteljen új felesége gyerekeinek, mint a sajátjának. Bendegúz érti az apja motivációit, tudja, hogy az apja „igazságos akar lenni, nem akarja, hogy a felesége azt érezze, az ő gyerekeivel nem foglalkozik”, és miközben tisztán átlátja apja tévedését („azoknak a gyerekeknek van apukájuk”, „az én apukám meg nem az ő apukájuk”), mégsem érvényesíti az igazát, mert nem akar az apjának fájdalmat okozni.
Megrázó azoknak a kislányoknak a tisztánlátása is, akik így interpretálták szüleik válását: „Zsófi:
Minket is másképpen szeretnek, amióta elváltak,
az apa pénzzel szeret minket, nála mindent megkapunk, anya meg töm minket a pszichológusbeszédeivel. Olyan fura, mert olyan mások mindketten. Fruzsi: Ja, egyik se normális, amióta elváltak.”
Egy felnőtt nő így élte meg gyerekként a szülei válása utáni szituációt: „Új iskolába kerültem, elvesztettem a megszokott otthonomat, az életteremet, az ágyamat, a barátaimat, apámat, mindent.
Oda lettem cipelve, mint anyám egyik poggyásza, és senkiben fel sem merült, hogy ez a csomag egy érző lény.”
Döbbenetes az a zavarodottságból és hárításból fakadó érzéketlenség és kommunikációképtelenség is, ahogy a szülők és a környezet reagál a gyerekek gyászára. Legtöbb esetben egyszerűen tudomást sem vesznek róla. Egy 45 éves nő így emlékszik vissza hat éves bátyja halálára: „A betegsége utolsó periódusában állandóan eltávolítottak mellőle, a temetésén se lehettem ott. Amikor két nap múlva hazahoztak a nagyszüleimtől, kétségbeesve kerestem. Sírva bolyongtam a lakásban, a kertben, éreztem, hogy jóvátehetetlen nagy baj történt.”
Egy 17 éves lány az édesanyja halála után ezt tapasztalta az iskolában:
Egyik tanár sem kérdezte meg, hogy vagyok. Kell-e valamiben segíteni? Próbálták ezt az egészet láthatatlanná tenni,
talán úgy gondolták, ha nem beszélnek róla, akkor nem fog fájni. A temetés után egy héttel bementem az iskolába, az órán az igazgatónő rám nézett, és megkérdezte: ’Miért vagy feketében, történt valami?’ Tudta, csak elfelejtette.”
Egy másik lány, aki az édesapját vesztette el, hasonló élményekről beszélt: „Az egyik órán sírva kiszaladtam, és szünetben hallották, hogy a vécében sírok, de
senki nem jött oda hozzám.
Nem vagyok olyan állapotban, hogy magam menjek az emberek után, figyelj, beszélgessünk, és rosszul esik, hogy maguktól nem jönnek.”
A pszichológia legfontosabb felismerése talán éppen az, hogy egy rossz élmény önmagában nem válik traumává, hosszan tartó lelki sérüléssé. Az élmény attól válik traumatikussá, hogy nem beszélünk, nem beszélhetünk róla.
A hallgatás betegít meg, nem maga az élmény.
Szülei válását vagy legközelebbi hozzátartozója halálát úgy is meggyászolhatja egy kisgyerek, hogy utána nem kell félnie attól, hogy a seb (a trauma szó eredetileg sebet, sérülést jelent) újra és újra felfakad.
Ehhez azonban segítségre van szüksége.
Igényeit fel- és elismerő felnőttekre, akik képesek nyílt és őszinte kommunikációra.
Akikben van annyi felelősségérzet, hogy a számukra nagyon nehéz helyzetekben sem feledkeznek meg gyerekeik kiszolgáltatottságáról és érdekeiről.
Singer Magdolna történeteinek felnőtt szereplői megszenvedték ennek hiányát, de terápiás segítséggel többnyire sikerült túljutniuk gyerekkori sérüléseiken. Ma már nem a trauma határozza meg az életüket, hanem az a vágy, hogy még közelebb jussanak önmagukhoz. Az együttérzéshez is bátorság kell, mondja egyikük. Hát vegyük magunknak a bátorságot, és olvassuk el a történeteiket.
Singer Magdolnát már fiatalon megkísértette a halál. Húsz évvel ezelőtt súlyos betegségen esett át, amellyel sikerült megküzdenie. Ennek az élménynek a hatására kapcsolódott be a hospice mozgalomba, önkéntesként haldoklóknak és családtagjaiknak nyújtott segítséget. Polcz Alaine, a tanatológia magyarországi úttörője tanítványává és barátjává fogadta. Utolsó beszélgetéseikből Singer Magdolna megrendítően szép könyvet írt.
