Drágaságomnak hívja a Szent Koronát

Rossz arcú verőlegények, buta rendőrök, repülős üldözés, elrabolt műkincs és félelmetes vagyon. Akár egy amerikai film kulcsszavai is lehetnétek, de nem. Itt egy magyar kalandregényről van szó.

Történelmünk hosszúra nyúlt krimijéből a Tanácsköztársaság egy kevéssé ismert mozzanat. A szégyenteli korszakot, a kommunista ámokfutás tényeit hosszú ideig elhallgatták vagy átszínezték, így príma ötlet Kondor Vilmostól, hogy A koronaőr második tévedése című regényében ezt mutatja be.

Elrabolták a Szent Koronát Forrás: Wikipedia Commons

Egy jó történelmi kalandregény a történet fiktív volta mellett is

képes annyit átadni a történelmi háttérből, amelyet a történelemórákon ritkán sikerül felszippantani.

Ha jó a történet, a tények, a közhangulat és a társadalmat mozgató erők összefüggései észrevétlenül rögzülnek – a kérdés, ez a könyv alkalmas-e erre?

Harcolni kell a könyvvel is

Aki kínlódott már életében szakkönyvek fölött, értékelni tudja, ha szalad a sztori, ha a lapok úgy vágtatnak el ujjunk alatt, hogy egyre csak hajtjuk és hajtjuk a betűket szemünkkel –

az átolvasott, kissé bűntudatos éjszakák mércéi a jó regényeknek.

Kondorról gyakran hallani, hogy a klasszikus írói eszköztárat használva új hangot ütött meg a magyar irodalomban. A tőle megszokott döbbenetes háttérmunka azonnal megmutatja magát – a kor legendás helyszínei mellett a valós közszereplők is újra meg újra ránk köszönnek.

Azt sem lehet tudni, valóban létezik-e Kondor Vilmos Forrás: wikipédia

Ha hasonlatként is, de előjön Huszár Pufi a némafilm korszak híres színésze (aki később Szibéria felé, Japánon át próbált Amerikába disszidálni kabátjába varrva a verőcei mesekastély és birtok árával, de nem jutott célba –megfázott a Gulágon kabát nélkül, de ez már egy másik történet, egy másik könyvet érdemelne).

A trilógia második része

A koronaőr második tévedése igazodik A másik szárnysegéd szálaihoz, de önállóan is bőven megállja a helyét. Az olvashatósága viszont érdekes kérdés: ez hangulatregény. Nem az író hangulatához kapcsolódik, hanem az olvasóéhoz – néha egyszerűen lehetetlen kézbe venni, máskor meg nem lehet letenni.

Ennek oka nem a történet, hanem a mód, ahogy azt elénk teszi Kondor.

Egy szadistább szerkesztő ebből úgy húzna le 200 ezer leütést, hogy ihajj

– az olvasónak itt-ott komoly meló átkardoznia magát a terjengős, túlírt, a narráció iszapjába süppedő mondatokon.

Szerencse, hogy Wertheimer Miklós, a leszerelt, majd a spanyolnáthából felgyógyult főhadnagy, az elrabolt Szent Korona és az államkincstár eltűnt bankóinak története, mint vezetőszál képes arra, hogy kihúzzon a mocsárból.

Egy szadistább szerkesztő ebből úgy húzna le 200 ezer leütést, hogy ihajj Forrás: Origo

Hová tűnt a drágaság?

Amellett, hogy alaposan megismerjük a huszadik század elejét, az első világháború utáni zavaros évek városi és vidéki hangulatát és viszonyait, az sem marad titok, hogy Kondor nagyra tartja a Gyűrűk urát. Persze nem hobbitok szerepelnek a regényben, de az, hogy a főszereplő a visszaemlékezésként megírt kerettörténetben stabilan „drágaságomnak” hívja a Szent Koronát, az inkább kínos, mint jópofa.

A terjengősséget és pár furcsaságot leszámítva Kondor Vilmos könyve nem rossz, de

figyelemzavaros családtagjainkat és barátainkat véletlenül se lepjük meg vele.

Aki viszont szeretné kicsit kiszínezni megkopott ismereteit a Tanácsköztársaságról, és nem fél a betűtől, bátran álljon neki.

Névjegy

A szerző sokak szerint nem létező személy. Senki nem találkozott vele élőben, mindig csak e-mailben ad interjút, és összesen három fekete-fehér kép kering róla a neten. Állítólag egy nyugat-magyarországi gimnáziumban tanít, de az istennek sem találni egyetlenegy nyugat-magyarországi gimnáziumban sem Kondor Vilmos nevű tanárt.