Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Teljesen megváltozik a kép, ha elárulom: a férfi fejfedő egy, a szerb-magyar határon az erdőben talált takija, tehát muszlim fejdísz, a női kendő pedig az Ásotthalom közelében felhúzott pengekerítésen, a gyodán akadt fenn: a pengék szétszaggatták a feltehetően muszlim nő hidzsábját, a hajat, fejet, nyakat és vállat eltakaró sálját.
Hirtelen erős viszonyunk lett a három ruhadarabhoz, ugye?
Hiszen innentől ezek nem jellegtelen hétköznapi tárgyak többé, és még csak nem is pár menekült pár használati tárgya, hanem egy ismeretlenül is megrázó sors leletei. Bugyognak is fel a kérdések. Vajon mi játszódott le a nő fejében, amikor észrevette, hogy a fejkendőjét letépte a pengesor? Meztelennek érezte magát csupasz hajjal és vállal?
Mi fedi most azt a több ezer kilométert megtett talpat, amihez a cipő tartozott? Vajon ők egy család voltak, vagy csak a menekülés során verődtek össze?
Nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni.
Csakhogy most pont ez a lényeg. A hiány, a meghatározatlanság. Ezek a tárgyak megdöbbentő erővel szembesítenek azzal, hogy azok az emberek, akik elindulnak például Szíriából egy hátizsákkal, akár a családjukat, a számukra kedves személyes tárgyaikat, otthonukat hátrahagyva, a múltjukat, az identitásukat is felszámolják. Nincs többé hazájuk, lehet, hogy nincs pontos úti céljuk, lehet, hogy nincsenek hivatalos papírjaik, lehet, hogy direkt égették el őket, lehet, hogy egyszer csak egy pengés kerítéssel találják szembe magukat, lehet, hogy átverik őket az embercsempészek, lehet, hogy maguk válnak embercsempésszé.
Létmódjukká válik a menekülés, az utazás, a bizonytalanság, az ideiglenesség, a kitaszítottság. Amíg úton vannak, a többiek, vagyis a nem menekülők számára személytelen masszának tűnhetnek. Az identitásuk ezért egy homályos körvonalú fehér foltnak látszik, egyetlen gyökerük maga a gyökértelenség. A menekülés kiradírozza az emberből az identitást, személytelenné tesz, mesélik ezek az elhagyott tárgyak.
Ezért döntött úgy a Néprajzi Múzeum három muzeológusa, Szeljak György, Vörös Gabriella és Wilhelm Gábor, hogy dokumentálják a menekültek magyarországi útját.
A gyoda felhúzása és a röszkei összetűzés után szeptember közepén két további társukkal autóba vágódtak, és lementek a magyar-szerb határhoz, hogy olyan tárgyakat gyűjtsenek össze, amiket a menekültek elhagytak.
Vagy olyanokat, amit a pengekerítés tépett le róluk.
„Elhagyott tárgyak, ez a projektünk neve. Nem ismerjük a tulajdonosokat, nem tudjuk, honnan jöttek, hová tartanak, de a legkülönfélébb tárgyakat hagyják hátra, amikor Magyarországon átmennek. Ezeken a tárgyakon keresztül szeretnénk valamit megtudni róluk és általában a migrációról” – meséli Szeljak a vállalásról, miközben a múzeum egyik irodájában kezünkbe veszünk egy koszos, gyűrött sorsjegyet, amit talán Szerbiában vehetett valaki.
Megnézzük közelebbről: nem nyert.
A muzeológusok az út széléről, a sín mellől a földről vették fel a tárgyakat, bementek az erdőbe, ahol a határzáron áttörő menekültek éjszakáztak. „Találtunk egész zsákokat, összetartozó tárgyakat, egy család ruháit. Mivel fontos, hogy könnyen mozogjanak, kevés tárgyat visznek magukkal, el kell férni egy hátizsákban” – mondja Szeljak.
Biztosan van náluk telefon, az információ a túlélés legfontosabb eszköze. „Rengeteg üres SIM-kártyatartót találtunk, ezekben árulják a kártyákat. A vizespalack után ez a legfontosabb számukra. De útközben is változik, mire van szükségük. Attól érdekes ez a gyűjtés, hogy ezeket a tárgyakat elhagyták, lerakták, otthagyták, kidobták, így a minőségük, a szakadozottságuk, az elkopottságukon keresztül beszélnek egy társadalmi-történelmi eseményről, ami épp most zajlik” – mondja a szakember.
A projektnek vannak előzményei. Szeljakék az elmúlt években a Magyarországon élő bevándorlók tárgykultúráját kutatták. Céljuk az volt, hogy megértsék a több éve legálisan itt élő bevándorlókat: milyen szerepet játszanak a számukra fontos tárgyak a múltfeldolgozásban, emlékezésben, hogyan kötik őket az óhazához.
Most viszont nem volt lehetőségük hosszú interjúkat készíteni a menekültekkel, a tulajdonosok nem mesélhették el a tárgyak jelentőségét, történetét. Ráadásul itt sokszor nem hagyományos, etnikus, hanem mindennapi tárgyakról van szó, esetenként olyanokról, amik kaphatók minden sarki vegyesboltban: vizespalackról, energiaitalos dobozról, pelenkáról.
„Amit csinálunk, régészeti munkaként is értelmezhető: a leletek egy pillanatnyi lakóhelyről származnak, amit már elhagytak az emberek, mi pedig a hátramaradott tárgyakból rekonstruáljuk az életüket. Csak más a lépték: napok, hetek, hónapok, nem pedig ezer évek – mondja Wilhelm Gábor.
Vörös Gabriella szerint ugyanakkor a menekülés egy számunkra jobbára láthatatlan folyamat, de ezek a tárgyak mégis jelzik az útvonalat, hiszen sokat útközben kaptak innen-onnan, például segélyszervezetektől.
„Vannak olyan tárgyak is, amiket otthonról hoztak, de ezek teljesen összemosódnak a tömegtermelt tárgyakkal. Ezért számunkra nem a hitelesség fontos, hanem az, hogy egy alig látható folyamat plasztikus lenyomatait adják” – mondja.
A kutatók több mint száz tárgyat gyűjtöttek össze, ezek még archiválásra várnak a Néprajzi Múzeumban. Az ötlet olyan egyedi, hogy az igazi muzeológiai feladat most jön: ki kell találni, mi legyen a gyűjtemény sorsa, hogyan helyezhető be a hagyományos múzeumi struktúrába, hogy a gyűjtésből a jövőben akár egy saját kiállítás nyílhasson, vagy
egy jelenkori migrációról szóló nagykiállítás fontos része lehessen.
Ilyen jellegű gyűjtésekből a hagyományos kiállítás helyett gyakran csinálnak installációkat, mondja Szeljak, aki az Egyestül Államok és Mexikó határán, a Sonora-sivatagban összegyűjtött tárgyak bemutatását, vagy az Aj Vej-Vej által Berlinben tömegével kiállított, Törökországból Görögországba tartó menekültek ledobott mentőmellényeit hozza példának. Ott sem tudni semmit az egykori viselőikről, mégis megindító a látvány.
„Többféle beszédmód adódik, ha elkezdünk a migrációról és a bevándorlókról beszélni. Sokan az egyéni sorsokat elfedő számadatokban beszélnek róluk, sztereotípiákban. Mi azt szeretnénk, hogy az elhagyott tárgyakon keresztül
mégis eljussunk az egyes emberig.
Mert nem tudjuk, kik ők, mégis azt érezzük, hogy emberek, családok, akikhez valahogy közünk lett, közelebb kerültünk hozzájuk: lejárták a cipőtalpat, lekaparták a sorsjegyet, elvesztették a jegyzetfüzetüket. Személyes emberi történetet képzelünk a tárgyak mögé, és ez elősegíti, hogy őszintén lehessen beszélni a témáról, és ne csak a politika felszínes szintjén” – mondja Szeljak.
A Néprajzi Múzeum sokat tett azért az utóbbi években, hogy élő és kreatív hely legyen, mondják a muzeológusok, és amikor mi hosszan beszélgettünk a múzeum főigazgatójával, Kemecsi Lajossal, nekünk is ez volt a benyomásunk.
„Nekünk van a legnagyobb gyűjteményünk a magyar parasztság tárgykultúrájából, de azt is kortárs módon dolgozzuk fel. És vannak nemzetközi tárgyaink is, amiket valószínűleg a leendő épületben az állandó kiállítás részévé tehetünk. De ugyanilyen fontos a jelenkori tárgygyűjtés, a mostani társadalmi jelenségek kutatása. Ha mi nem dokumentáljuk ezeket tárgyakkal, akkor senki” – mondja a muzeológus.
Felmerül a kérdés, hogy vajon el lehet-e vonatkozatni a politikától egy olyan témában, amiben már a szóhasználat szintjén is aktuálpolitikai érdekek jelentkeznek, hiszen nagy különbség van, hogy a menekült vagy a migráns szót használjuk.
Mit tehet ilyenkor a muzeológus?
Szeljaknak erről határozott véleménye van. „Nem tehet mást, hangsúlyozza, hogy ez egy társadalomtudományi kutatás, és onnantól a szakmai meggyőződése és etikai normái szerint viselkedik” – mondja.
Wilhelm Gábor egyetért ezzel: „A politika mindenütt ott van, a kisebbségek, a peremvidékekre szorult szubkultúrák kutatására is gyakran rányomja a bélyegét. De a kultúrakutató saját nyelvet használ, és sosem kerülhet a politikai nyelven belülre. Azt mi nem vesszük készpénznek.”
Szeljakék hisznek benne, hogy nem kell mindehhez különösebb bátorság. Úgy gondolják, az ő felelősségük és szakmai kötelességük, hogy ilyen témákat bemutassanak.
És ha ez vitát kavar, akkor kavarjon vitát, de még hiszünk abban, hogy meg lehet csinálni.
Diákokkal közös minikiállítás
Amióta a Néprajzi Múzeum a hónap műtárgyává tette a pengék által letépett fejkendőt, nagy az érdeklődés a különleges, kezdeti fázisban lévő projekt iránt. Ennek eredményeként a Karinthy Frigyes Gimnázium megkereste a múzeumot, hogy az iskolában egy minikiállítást állíthassanak össze a diákok a múzeummal közösen az elhagyott tárgyakból egy nemzetközi témahét keretei között, aminek a menekültválság a témája. „Ezek a tárgyak beszélgetést generálnak, elindítják a gondolkodást, múzeumpedagógiai foglalkozásokhoz is nagyon jól használhatók" - mondja Vörös Gabriella.
