Ne a hülyék országa legyünk - Eckü (Hősök) a Quartnak

2013.03.28. 22:01

Ötödik albumával jelentkezik április első hetében az egyik legnépszerűbb hazai hiphopegyüttes, a Hősök. Baranyai Dániellel, azaz Ecküvel arról beszélgettünk, lehet-e gondjuk abból, hogy beszólnak Hoffmann Rózsának, hogyan fejleszti a zenéjük a közönség kreativitását, és hogy jelent-e még valamit Magyarországon, ha az ember sztár.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Nemrég raktátok ki a Tűz lesz című számot az új lemezről. Ebben keményen beszólsz több politikusnak, például elég hosszan Hoffmann Rózsának. A magyar hiphopban nem jellemző, hogy ilyen konkrétan foglalkoznak egy-egy személlyel; inkább az, hogy "minden politikus lop", vagy "Orbán, Gyurcsány egy kutya".

Ezt a szöveget többek között az ihlette, hogy nagyon sok tanár ismerősöm van, és hallok tőlük ezt-azt; és bár a harminchoz közeledek, nagyon sok a diák ismerősöm is, akikkel iszunk egy sört, mulatkázunk, és szóba kerülnek dolgok. Mindig érdekelt a közélet, újságírást is tanultam; nem akarok az lenni, aki egyszerűen elmegy amellett, amiben él. Ha valakinek van erről véleménye, akkor írjon róla; ezt próbáltam meg, tabuk nélkül. Tudjuk, hogy egész Európában szar a helyzet, de hát itthon most tényleg nagyon nem jó, az ember a saját bőrén érzi, meg látja a barátain, akik korábban eléltek egy szinten, de ma már nem tudják ezt tartani. Én Pétfürdőn lakom, ott még jobban lecsapódik mindez, és akkor még nem beszéltünk Kelet-Magyarországról. Hát ilyen ez; valahogy megoldjuk, aztán ha nem, akkor meg tényleg tűz lesz. A konkrét dal ötlete egy berúgott estén született. Gödöllőn voltunk az egyetemi napokon, összefutottunk a Compact Disco tagjaival, nekik is elmondtam. "Á, ezt nem meritek kihozni." "Persze, szerintetek!" Tudtam, hogy a következő héten megyünk stúdióba... [nevet] Nem is feltétlenül a hatásvadászat volt a cél. Nem akarok olyan skatulyákba beleesni, mint a Dopeman vagy a FankaDeli. Azt nem tudom, mi van Dopeman zenei karrierjével, de most nagyon rátette magát a politikára, pártot is alapít; volt ugye a Bazdmeg-es őrület, ami elég nagy botrányt kavart, de szerintem ott a hatásban a vulgaritás sokkal erősebb volt, mint az igazi mondandója. Vagy ott a FankaDeli, akit a Jobbik tűzött a zászlajára, amúgy egy megkeseredett hülyegyerek. Én nem kívánok politikai szerepet vállalni. Van egy véleményem, amivel van, aki azonosulni tud, és van, aki nem; lehet vele értelmesen vitatkozni.

A YouTube-on eléggé egyöntetűen pozitívak a kommentek, ahhoz képest, hogy egy-egy politikai véleménynyilvánítás mit szokott kiváltani.

Általában a fiataloktól jönnek az első visszajelzések, YouTube-kommentekben, Facebookon, de itt máshogy alakult: a sokkal idősebbek, harminc és negyven közöttiek hívtak fel vagy írtak. Sokan mondták, hogy "ez nagyon igaz", meg hogy "én is erre gondoltam, csak nem mertem ilyen ércesen és ebben a hangnemben kimondani." Meg "nem lesz-e belőle gond." Mondtam, hogy nem. Volt olyan haverom, akivel három éve nem beszéltem, és felhívott a szám miatt. Az már jó, ha beszélünk a számról, pedig nincs is benne slágeresség, de olyan témákat feszeget, amelyekről van véleményem, és érdemes beszélni róla. Jó, ha van ilyen; mert van egy csomó olyan egyszerű, kedves dal, amit meghallgatunk, eltinglitanglizunk rá koncerten, ezeket is nagyon szeretem -  de abban mindig jobban megtalálom magam, illetve az újszerűséget, ami túl tud mutatni ezen. A Hősökkel igyekszünk ilyen spektrumot megmutatni. Az igaz, hogy nem mindig tudunk kibújni a bőrünkből, de nem is kell. Az kell, hogy egyszerűen jól érezzük magunkat a bőrünkben, legyen hiteles, ne legyen átlátszó.A közönség dönt. Ha nem kell, akkor félre leszünk állítva, és jön más. Egyelőre minket hordoznak hál'istennek, nagyon kedves, inspiratív közegünk van.

Tehát ez nekem egy dal a sok között. A lemezkészítés olyan késői szakaszában írtam, amikor már csak egy pár dal hiányzott, és arra gondoltam, kellene valami, ami kicsit elüt a többitől, hozzá tud tenni valamit. Vagy pedig egy kicsit elvenni, de mindenképpen megosztó lesz. Ez az egyik a közel egyórás lemez 14 száma közül. Mondjuk, már én sem hiszek igazán a lemezformátumban. Régóta sulykolják, hogy mennyire átalakul a zeneipar, a zenefogyasztás. Én sokáig szkeptikus voltam, de most már a saját bőrömön tapasztalom, hogy nem nagyon hallgatok albumokat. Vagy olyanokat, amiken van hét-nyolc szám, és abból két-három fog meg igazán. Azért még mindenképpen megpróbáljuk, mert van egy szélesebb táborunk, akik miatt érdemes legyártani a CD-t, illetve nyitunk a digitális terjesztés, a stream felé is.

Négy évszak megjelenése környékén, 2011-ben is azt mondtad több interjúban, hogy fontos nektek a CD, a kézzel fogható tárgy.

Akkor voltunk tízévesek, az ember ilyenkor hajlamos a negédes nosztalgiára. Ráadásul egy 52 oldalas könyvet is csomagoltunk a CD-hez, és azért a mai napig jó azt kinyitni. Fontos, hogy akihez közel áll a zene, annak lehessenek ilyen élményei. Nem az van, hogy itt vagyunk a winchesteren meg a pendrive-on, meg a felhőkben vándorolnak a zenéink a terabyte-ok között. Nem mintha bármi gond lenne az elektronikus terjesztéssel. Ennek köszönhető, hogy ma akár napok alatt lehet közönséget építeni. Ha csinál valaki egy jó dalt, és annak a YouTube-ról, SoundCloudról, Bandcampről híre megy, az olyan szépen szét tud terjedni, hogy lesz egy felvevő közeg, amire lehet építeni: koncertre fognak járni, valamit talán majd megvesznek stb. De fontos azért a fizikai tárgy is, és mivel még van egy közeg, amelyik megveszi, szeretnénk legyártani. Mi még ebbe a korszakba születtünk bele. Én is, azzal együtt, amit az előbb mondtam, a mai napig vásárolok lemezeket. Van például egy turkáló Veszprémben, ahova nem tudom, hogy hogyan, de olyan CD-k kerülnek 200 forintért, hogy csak nézek. Rendelgetek új megjelenéseket Amerikából, amikor külföldön vagyok, akkor is szoktam vásárolni. Van, aki a bakelitért őrül meg, nekem CD-gyűjteményem van.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

A kazetta is többször előkerült mostanában a szövegeitekben.

Azt veszem észre magamon, hogy tizenix éve rappelgetünk, egy pár éve úgymond megy, és bizonyos szinten meg is tudok belőle élni - és nosztalgikus élmények törnek rám. Például az egyik számba beleírtam az 1993-as évet, amikor még tízéves kistáska voltam, néztem a vasárnapi Walt Disneyt - és csatt, meghalt Antall József. Ilyen élményeket írtunk a Hanyas vagy?-ba. A kazetta is ide tartozik: mi abszolút a kazettás korszaknak vagyunk a gyerekei. Óriási gyűjteményünk volt másolt és az eredeti kazettákból. A bulikban visszatekergettük őket walkmannel, így adtuk a DJ-nek, hogy itt a Talib Kweli, ezt tedd be, vagy itt a Das EFX, nagyon jó, krómos kazin megvan jó minőségben. Nyolcadikos koromban, az egyik barátom már bejárt hatosztályos gimnáziumba Veszprémbe, egy punk srác, és rajta keresztül tudtam szerezni kazettákat. Minden héten adtam neki 300 forintot, és hozott rapkazettákat. Hallottam, hogy van olyan, hogy mondjuk Cypress Hill, de nem tudtam máshogy megismerni, nem volt internet, csak kazettán lehetett így megszerezni. Nem tudom, hogy ebből a nemzedékből hányan vannak így, de nekem ez kellemes nosztalgia, ezért is került be ebbe a szövegbe. Nekünk mindig fiatal volt a közönségünk, a 80 százalék 13 és 25 közötti, főleg az utóbbi időben, hogy a Viván mennek klipek, ilyen-olyan városi rendezvényeken fellépünk. Ők teljesen másba születtek bele. De az ilyen szövegek elindíthatják az érdeklődésüket, hogy kicsit visszamenjenek a múltba; megkérdezik, hogy mi volt ez pontosan, és kaphatnak egy kicsit ebből az érzésből. Mert ez jó volt, nemcsak a kazetta, hanem az egész, ami körülötte volt. Érdekes, hogy nem beszélünk nagy időről, pár év telt el, de hát ennyit fordult a világ és fejlődött a technika.

És szerinted ezzel mennyiben változik a hozzáállásuk a zenéhez, hogy mindent elérhető, nem kell kutatni, utánamenni...

... honnan tudom megszerezni, ki az, aki nagyon képben van, rádióból felveszi a jó zenéket, és mi átvesszük... Igen, ma teljesen más. Ha megjelenik valami, már másnap ott van a telefonjukon, mindent kézhez kapnak. Viszont azt látom, hogy ha valakit kedvelnek, van valami kapcsolatuk a zenéhez, akkor jobban beleássák magukat, képesek megvenni a lemezeket, hogy legyen valami személyesebb dolog; és tud még nőni is ez a kör, hiába, hogy arányaiban sokkal több, aki letölti. Nincs mondjuk ezzel sem semmi gond, nem ítélem el, aki letölti torrenten, én is töltöttem le zenét, filmeket, pornót - ez nem államellenes bűncselekmény, amiért nekem haragudnom kéne. Meg nincsenek meg mindenkinek a lehetőségei. Vidéken is nagy a bázisunk, elmegyünk Borsodba, és óriási rajongás, őrület fogad minket, és tudom, hogy ott nem teheti meg mindenki, hogy 2-3-4 ezer forintokért megvegye a lemezeket. De ismerek olyanokat is, akik tudják, hogy megjelenik az új album, és összegyűjtögetik a pénzt, mert kellenek az ilyen kis kapcsolódási pontok. Mi ebben a lehetőségeinkhez képest próbáljuk kiszolgálni a rajongóinkat, úgy, hogy közben a saját szerepünkben is jól érezzük magunkat: nemcsak a zenével, hanem viszünk matricákat, dedikálókártyát. A fiatalok ezt nagyon szeretik, és főleg vidéken óriási szeretet és hájp van emiatt. Ez visszajelzésnek is tök jó.

Mennyire érzitek azt, hogy a jelentős méretű fiatal rajongótábor, amelyből sokan fejből tudják a szövegeiteket, felelősségel jár?

Abszolúte. Egy nagyon kedves barátomnak van egy 13 éves kisfia, aki hallgat Hősöket, és nagyon szereti, minden szöveget tud. Az elején nem értette az Ooh című számot, ami szintén hasonló témájú, mint a Tűz lesz; nem értette benne a csúnya szavakat; kellett neki három hónap hallgatás a nagy slágerszámokkal együtt, és aztán tényleg rájött dolgokra. Ez a barátom mondta, hogy kellenek az ilyen zenék, nem csak a hatásvadász őrült slágerek, könnyen megjegyezhető refrének, hogy "aki velünk van, az felteszi". A barátom egyébként nagy rocker, és vitte a gyerekét a Szigetre már a kilencvenes években, Iron Maidenre, Metallicára, most meg ezt a rapzenét hallgatja. [nevet] Ugye negyedjére is kijött az Artisjus-lista a legnézettebb magyar YouTube-videókról, és mindig tele van rapzenével. Azok, akik ott ülnek a gép előtt vagy telefonról nézegetik a netet, ők meghallgatják ezeket a dalokat, és ez tényleg felelősség, igen. Remélhetőleg a slágerszámok között nem ugorják át azokat, amik talán kicsit tölteléknek hathatnak, viszont el van bennük rejtve valami népnevelő dolog, van olyan mögöttes tartalmuk, amin utána el tudnak gondolkodni. És ha ez fejleszti a kreativitásukat, vagy mondjuk jobban teljesítenek a humán tárgyakban, vagy pozitívabb lesz az életszemléletük, vagy jobban állnak a tanuláshoz, az nagyon jó. Ez nem csak szöveg a részemről, a tanulás számomra fontos dolog. Elvégeztem a művelődésszervező szakot is, és a mai napig fontosnak tartom, hogy autodidakta módon is képben legyek dolgokkal. Kell hogy a gyerekek végezzenek el valamit, amivel később tudnak boldogulni, vagy hozzáad a szellemiségükhöz. Fontos, hogy ne a hülyék országa legyünk [nevet]. Persze nem minden számban kell valami óriásit mondani; nem is akarok erre törekedni. Amikor direkt akartunk, akkor abból blőd frázispuffogtatás lett, ami nem jó.

Van egy sor az Enyém vagyban, hogy "harminc felett rapet hallgatni még mindig ildomos".

Igen, van nagyon sok barátom, aki még mindig, a kilencvenes évek kezdete óta hallgatja ezt a zenét; és olyanok is, harminc fölöttiek, akik mostanában kezdték értékelni. Soha nem lehet elég öreg az ember, hogy valami jóra ne kapjon rá. Sokan azt hiszik, hogy a magyar rapet csak tizenéves suhancok hallgatnak, de ez nem igaz. Ha csak a budapesti undergroundot nézem: Vanish & Crain vagy a Fixi4 koncertjein a harmincas réteg van, nem is feltétlenül a vonalas hiphopperek. Tehát van ennek egy ilyen közönsége, és legyen is, nem ciki.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

A régi típusú hiphopkultúra, amit a Hip hop hatalomban emlegettek, a break, graffiti stb. a mai közegben nincs olyan erősen jelen, mint régen, nem? [A klip bemutatója itt volt a Quarton.]

Sokat variáltunk azzal a refrénnel, aztán jött az ötlet, hogy írjuk bele azt, amibe mi születtünk bele. Mi még úgy voltunk vele, hogy "van ez a hiphop, vájjuk bele magunkat." Eljártunk break jamekre, graffiti jamekre, amik most már kihaltabbak lettek. Nyolcadikban a készülő híd mellé kivittünk egy magnót, volt benne hat góliát elem, tehát le tudtak menni a rapszámok, és ott a betonon breakelni tanultunk - az azért erős volt, és nem keveset nevettünk. A Ki mit tud?-on is el akartunk indulni. Meg vasalódeszkából csináltunk scratchállványt, arra tettük a lemezjátszót, és kamuscratcheltünk órákat: "ez így van a videón!" "nem, így csináld". Zsírkrétával tageltünk a panelház oldalán, tervezgettük, hogy veszünk Neoluxot. Később, a kilencvenes évek végén a nagy hiphopgeneráció második-harmadik hullámába csúsztunk bele, amikor elkezdtünk Budapestre járni, megismerkedni emberekkel. Elmentünk lemezt vágatni [scratcheléshez], akkor még nem voltak a digitális scratches őrületek a DJ-knek. Néztük a tévében, hogy Németországban hogy megy, mennyi előadó van, milyen műsorok, milyen klipek vannak. Vagy kimentünk a Splash! fesztiválra, Európa vezető hiphopfesztiváljára, láttuk, hogy milyen előadók vannak, és hogy a német rappereket elárasztják az emberek, mindenki büszkén viseli a kedvencének a pólóját. Nagyon sok ilyen óriási élmény ért minket, és fontos, hogy ezt nem veszítettük el. Oké, hogy beálltunk nagyjából: minden hétvégén fellépés, elmegyünk tévébe, itt és ott szereplünk - ezzel sincsen teher, de büszkén vállaljuk a gyökereinket, ezeket a sztorikat.

Régen ha lementünk egy rapbuliba, mindenki nagy gatyában, nagy pulcsiban állt, mindenféle sapkákban, láncok csörögtek. Most lemegyek egy rendezvényre, ahol fellép a Hősök, a DSP, ez a kör: a közönség nagyjából 40 százaléka ilyen, a többi teljesen más. Hallgat többféle zenét, ezt is szereti, ezért elmegy egy koncertre, ha van ilyen. Sokan nem ismerik annyira ezt a szubkultúrát. Ezért írtuk bele a refrénbe a hiphopszubkultúra elemeit, de nem úgy, hogy "minket csak akkor hallgathatsz, ha tudsz egy helikoptert", hanem hogy ha valakit érdekel, akkor nézzen utána ennek, tudja a magyarországi  gyökereit, tudja, hogy voltak itt pécsi, szombathelyi, szegedi világbajnok breakesek stb. A rapperek közül sokan nem annyira szajkózzák már ezt, mindenkinek megvan a maga dolga, a közönsége. De én azt gondolom, hogy egy olyan csapatnak, ami több mint tíz éve van a pályán, kell hogy legyen küldetéstudata, missziója, valami több annál, hogy ad egy CD-t, matricát, szép pólót, pacsizunk egyet a koncerten. Nekünk ebben nagy példakép a Kannibálok. Lehet mindenfélét mondani a zenéjükre - van olyan számuk, ami erős, van, ami nem -, de ők mindig próbálták tolni ennek az egésznek a szekerét. Ha mi is tudjuk egy kicsit tolni, akkor legyen. Ezért készült ez a Hiphop Hatalom című opusz.

Mikor láttátok azt, hogy a Hősökből valami nagyobb dolog lehet?

2010-től kezdve indultak be a dolgok: nyitottságban, projektekben, elmentünk turnéra ide-oda, elkezdtek keresni multik is, és én akkor hagytam ott egy elég komoly főállásomat miatta - rendezvényszervezőként dolgoztam egy vidéki művházban, illetve volt egy minimális újságírás -, hogy próbáljunk meg csak a zenéből ellavírozgatni. Lehet, hogy nem lesz olyan a színvonal, de próbáljuk meg. Azt éreztem, hogy ha mögé állunk, és elkezdjük ütni a vasat, akkor ebből valami jó is lehet. Azt látom, hogy itthon, ha valakinek mennek szépen a dolgai, be tudja ütemezni a koncertjeit, klipeket tud készíteni, vannak rádiós játszásai, próbálja a jogdíjakat is úgy intézni, hogy valami csurranjon-cseppenjen, akkor közepes szinten el tud lenni belőle. Nem mondom, hogy órási láb lesz, nem fogunk autókat és Budán medencés villákat venni. De ha belövöd azt, hogy te zenélni akarsz, és ha kell, akkor vasárnap is még interjúkat javítasz vagy fotót küldesz a koncertszervezőnek, és megszervezed a nyarat úgy, hogy menjenek a koncertek, és férjen még bele egy klipforgatás is, akkor el lehet belőle lenni. Ha egy előadó tudatosan gondolkodik, és nagyjából tudja, hogy ki a közönsége, ha nem pozícionálja el magát, és nem képzeli magát a fellegekbe, akkor sikeres lehet, és hosszú távon, perspektívában is gondolkodhat. Nekünk ez évek alatt szépen kialakult, mégpedig autodidakta módon: nem az volt, hogy jött a kiadó, és karon fogott minket. Persze kellenek a tanácsok, de nekünk ez óriási tanulási folyamat volt. Megtanultuk a zenei háttérdolgokat, koncertszervezést, menedzserkedést, kapcsolatok építését. Teljesíthető célokat tűzünk ki, tudjuk a kereteket, hogy hol vagyunk. Nem úgy volt, hogy itt hagyjuk minden állásunkat, elmegyünk egy japán turnéra, és ott majd valami lesz. Mert hallok ilyen sztorikat is: "elmegyünk Amerikába, és megcsináljuk, mert van létjogosultságunk, egy igazi tökös kelet-európai zenekar vagyunk tökéletes angol akcentussal, gyerünk." Hanem itthon is nagyjából képben voltunk, hogy mik a lehetőségek. Mertünk nagyot álmodni, de mindig csak akkorát, amiről tudtuk, hogy nagyjából azért megvalósítható. Kell valahova pozicionálni magad, és kell azt is látni, hogy mi, hogy, merre.

A másik meg az, hogy azért itt a multik nagyon fontosak, mecénások nélkül ez nem menne. Például a klipek: tök jó, hogy van 5D, van ember, aki ért hozzá, de azért nem lehet mindent haveri alapon megcsinálni. Ha jót akar az ember, akkor érdemes kifizetni mind a stábot, mind a technikát. De ezzel jól kell gazdálkodni, nem szabad túlnyomni a dolgokat, nem mehet állandóan csak a branding - bennünket sokszor megszólnak a DC ruhamárka miatt, de én tényleg nagyon örülök, hogy nekünk ők vannak, és annyi ruhát kapunk, hogy nem is kell vásárolnunk. [nevet] Az is fontos, hogy tervszerűen kell megjelenni: legyen, mondjuk, két-három évente lemez, legyenek minden évben kislemezek; legyenek közreműködések; legyen olyan projekt, ami teljesen más, mint a fő csapásod, de hiteles és jó vagy benne, és ott van a neved; vállald be a rendezvényeket, főleg azokat, ahol van jó megjelenés, és lehet vele durrantani. Nekünk ezzel mindig szerencsénk volt: az MTV Icon Ákos-feldolgozása tök jól jött, ott ugráltak, heje-huja, indiántánc, kalácsevés. Aztán az is tök jó volt, hogy bekerültünk az MR2 Szimfonikba. A Petőfi addig csak az Ikon-feldolgozásunkat játszotta, és amúgy nem voltunk a csatorna előterében, de akkor azt tudtuk mondani, hogy ha már itt vagyunk, nem akartok minket játszani? Sőt jól jött az az élő produkció is: "na, bejönnek a vidéki kis rapperfiúk a nyolcas stúdióba, és valamit bazseválnak, na álljatok be a mikrofon mögé." Ha minden évben van egy-két ilyen projekt, és abban lehet jót hozni, akkor azzal tudunk lökni a csapat szekerén. A Facebookunk akkor volt a legolvasottabb, amikor volt a Viva Comet 2012-ben. Igaz, hogy ezek a számok tudnak csalókák is lenni.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Mondanád, hogy sztárok vagytok? Mert sok szempontból mondhatnánk rátok, közben sokan még mindig undergroundnak tartják a Hősöket.

Ez ilyen tök fura. Volt ez a Stáb a tanyán őrület, a VIVA saját realityje, akkor többen megismertek; volt olyan, hogy a 14. kerületben voltam valami meetingen, előtte bementem kolbászoshoz enni, és odajött egy ekkora darab forma [mutatja, nagy], hogy "te, te nem abba az izébe' voltál mostanában, ott izé", de, de, "jó hülyék voltatok az öreggel!" [gondolkodik] Nem tartom magam sztárnak, mai napig egy tök egyszerű vidéki gyerek vagyok. Az ember nem tud kibújni a bőréből. Néha azért van olyan, hogy zavarba jövök, mondjuk elmegyek Pétfürdőn a megye I-es focimeccsre a barátaimmal, sörözünk, jól leszidjuk az ellenfelet, röhögünk - és akkor odajön egy kislány autogramot kérni, vagy fotózkodni. Akkor mondják, hogy "hú, az Eckü sztár". De én nem misztifikálom túl a dolgot, itthon nincsenek ilyen nagy elérhetetlen dolgok. Mondjuk Korda Gyurihoz elmennék a házába pókerezni, az nagy flash lehetne [nevet], paroláznánk, beszélgetnénk arról, hogyan születtek a balatoni fecskés videói... De itthon mindenki elérhető, megközelíthető, két lépés távolságra van. Az meg, hogy a zenénk underground vagy mainstream... Most már az underground a mainstream. A Supernemet hova sorolnád? Egy nagyon jó koncertzenekar, mindenhol tömegek vannak, akkor ők most underground vagy mainstream? És minden műfajban vannak ilyenek. Én örülök, hogy készülnek dalaink, amiket játszik a rádió, mennek a klipjeink a tévében, vannak koncertjeink, és nem gondolkozom ezen az undergroundkérdésen. Benne vagyok egy ilyen kellemes valamiben, és csináljuk szívből, flow-ból, és valami a végén kijön. Ha meg nem, akkor félreállunk, jöjjön a következő, mi meg mehetünk vissza bábjátékot konferálni. [nevet]

Van egy ilyen sor is a lemezen, bár nem a tiéd: "Miért nem olyanok mint a régiek az újak?" A zenét tekintve van bennetek nosztalgia? Mennyire követitek az új fejleményeket a hiphopban?

Én nagyon sok zenét próbálok követni, letöltök, Soundcloudon, Bandcampen hallgatok. Néha elveszek benne, annyiféle van. Sokan nem szeretik, de nekem nagyon tetszik, hogy az elektronika beleúszott a hiphopba, és olyan válfajai lettek, olyan előadók nőttek ki, mint a hollandoknál a Dope D.O.D., akik ilyen masszív, nehéz basszusos, széttöredezett hiphopot játszanak, és nagyon szeretik őket; a Foreign Beggars volt előtte, akik nagyon elmentek a dubstepes, trapes őrülettel; vagy gondolhatunk a Cypress Hill - Ruskóra. Ezt nem érzem gáznak, és nekünk ilyen vállalásunk a Nobody Moves-os szám, ami majdnem trapes alap, és nagyon impulzív klip is lett hozzá, törünk szét mindent. Azért fontos, hogy ahonnan mi jövünk, ott sokkal egyszerűbb, metrikusabb volt minden. Tudtad, hogy mi az a négy-öt sáv, ahol hangszer van, vagy egy hangminta, megvoltak a kopogós dobok, amiket háromszázhatvanszor felhasználtak. Mi végigmentünk az iskolákon; ott volt DJ Premier-féle iskola, aminek megvolt a sztenderd felépülése: scratch van a számban, valami bevágás, egy éles izé, egy minta a hetvenes évek jazzéből. Aztán kicsit később jött a Madlib - J Dilla vonal: úristen, ezt lehet így is, ilyen szuggesztív módon. És mindegyik korszakból van sok kedvenc, és ezért van, hogy én relatíve sokszínű zenére tudok és szeretek is rappelni, a Mekvárt Szlengtől egy metrikusabb Hősök-alapig minden belefér.

Fontos, hogy a Hősök egy kompromisszum is. Menthára és Brashra sokkal többet bíztam az alapokban, hogy ők válasszanak, és ahhoz én írok. Az új lemezen két olyan alap van, amit én szerettem volna; az egyik a Tűz lesz, ami szólószám, a másik a Hiphop Hatalom, amit meghallottam, és éreztem benne, hogy mi az, amiben kicsit többet ad, éreztem, hogy lehet variálni, hogy nyolcsoronként történik valami, beúszik egy trombita stb., és mégsem lesz unalmas hét és fél percig. Mert manapság ki az, aki végighallgat egy hét és fél perces számot? Ezek a monumentális dolgok elvesznek. Megvannak a sztenderd négyperces számok, és két percbe is olyanokat bele lehet sűríteni. Egyébként amit még nagyon szeretek és nagyon sokat hozzáadott a képemhez, a Flying Lotus-féle iskola. Azok a dalépítkezések, a lemezformulák: teljes az összhang. Van olyan szám, ami kétperces, és teljesen szétmegyek tőle, hogy mennyire működik; van, ami sokkal hosszabb, de végighallgatod, érzed benne az új hangokat, ahogy bejönnek.  A saját dolgaimba nem biztos, hogy átültetném, mert az teljesen más, de kell, hogy képben legyünk a zenei dolgokkal, mik a trendek, mik mennek. De azt sem kell feladni, hogy te honnan jössz, te milyen zenén érzed magad a legjobban.