Dívább a dívánál - Anna Calvi az A38-on

2014.03.04. 14:10

A mai érdekes, sőt, fura énekesnők legfurábbjai közül a leghíresebb, Anna Calvi első lemezét annyira nem, a Szigeten adott koncertjét viszont nagyon szerettük. Ezek után a sokkal jobb második lemez komoly várakozásokat keltett első hazai klubkoncertje előtt. Előtte meghallgattunk egy aranyos grúz lányt is.

Sophie Villy az A38-onFotó: Brindza Csaba

Filmekben, sorozatokban viszonylag gyakran előkerülnek ilyen alternatív lányok, de azért persze nem annyira azok, hogy a kicsinél jobban kilógjanak; és sok esetben van együttesük is, pont ugyanilyen. Na és szépek, nyilván, kicsit szabálytalanul, de valójában / pont ezért nagyon. Nos, a grúz - és mint elmondta, Kijevből érkezett - Sophie Villy tökéletes lenne egy ilyen szerepre. Ugyanakkor nem véletlen, hogy ezekben a filmekben két percnél tovább nem szokták hagyni, hogy zenéljenek ezek a lányok. Nem mintha bármi kellemetlen lett volna a néha pöttyet pszichedelizáló dalokban, csak hát sokkal, sokkal szívesebben néztem volna Sophie-t, ahogy úgy habarítja magába az addig macsónak ismert srácot, hogy nem is tud róla. C+ Ezt a kritikát egyébként két és fél szám után megírtam (itt a bizonyíték a Quart Facebookon) és később sem kellett változtatni rajta.

Komoly előítéleteim vannak a zenei sajtó által körülrajongott, "furának" kikiáltott énekesekkel szemben. Anna Calviról hiába olvastam jót a mértékadó Quarton ha nincs ez a koncert, nem hallgattam volna meg. De aztán kiderült, hogy hahó, ez tényleg jó, legalábbis a második lemez. Viszont az is nyilvánvaló volt, hogy a One Breath egyik fő erényét, a részletgazdagságát aligha lehet teljes mértékben élőben visszaadni. De még a lehetőségekhez képest is kevesebb volt ebből a koncerten, ami ráadásul elég aránytalanul és ingadozóan szólalt meg. És hiába, hogy Anna Calvi dalai tele vannak fülbemászó dallamokkal, valamiért (talán kiderül, hogy miért) mégsem olyan erősek, hogy lekötöttek volna. Egy időn után a jelenség, a színpadi személyiség sokkal jobban kezdett érdekelni, mint a (szűk értelemben vett) zene, ami szólt.

Anna Calvi az A38-onFotó: Brindza Csaba

Anna Calvi, ha a lemez sokszínű részleteitől megfosztjuk, nagyjából egy dolgot csinál, kétféleképpen. Vagyis fog ez eleve túlfokozott, a giccsel, ripacskodással eleve kacérkodó számot, zsánert, dallamszerkesztési elvet, mondjuk operásat, dizőzöset, klasszikus girl grouposat. Ezt egyrészt még tovább és tovább fokozza, másrészt és ezzel együtt énekes-dalszerzős őszinteséget és/vagy alter-indie rockeres kiborulást visz bele. A feszültség nyilvánvalóan ott van, hogy ezek egyfelől egymásnak ellentmondó irányok kellene, hogy legyenek, és mintha egyes esetekben erre játszana rá - másfelől viszont lehet úgy gondolni, hogy a túlfokozás majd átlendíti a dalt a személyes dráma tartományába. Kézenfekvő példa az, hogy van ugye az "operás" éneklésben a hangkieresztős csúcspont: na ha itt még annál is jobban kiereszti, akkor talán, jó esetben kijön a hanggal együtt valami más is, mondjuk egy darabka a szívből. Számos fontos különbséggel ugyan, de ez Nick Cave egyik nagy találmánya, a posztpunkos és az unalmas korszakai közötti, közismert lemezein. És hát azért Anna Calvi nem egy Nick Cave, pláne nem a zenekara nem egy Bad Seeds.

Emellett ott van a megszokottabb eljárás: szabálytalanságokkal, egyéni hozzátételekkel saját képére faragni a hagyományt. A lemezen ebből van bőven, a koncerten viszont Anna Calvi jóval kevesebb eszközt tudott felhasználni. Főleg a hangját, és ott bizony előjön az, hogy nehéz meghúzni a határt a szabálytalanság (mint személyesség) és a hiba között. Erről az elméleti kérdésről könyvet lehetne írni, az viszont biztos, hogy gyakorlatban bőven akadtak színtiszta hibák. Illetve egy-két, szerencsére nem sok esetben másodrendű PJ Harvey-utánzatnak tűnt Calvi.

Fotó: Brindza Csaba

Másrészt pedig ott van a nagyon jellegzetes gitárjáték, amit a megfelelő pillanatban bedobva akármiből Anna Calvi-szám lesz. Nem mindig tudni, hogy vajon számára van-e logika abban, amit játszik, vagy nincs, de ez számomra egy jó eldönthetetlenség - ráadásul nagyon szép csúnya hangszíneket sikerült találnia. Ragaszkodik is hozzájuk, de ez nem baj: bőven tudtam élvezni ezt a disszonáns és torz hangzást az amúgy kissé túlhúzott koncert teljes hosszában. Olykor ezek a nagy gitározgatások jó helyen voltak, érzelmileg és strukturálisan egyaránt; máskor viszont olyannak tűntek, mint ahogy egy rossz dubstep-számban megérkezik a drop: na jó, most már elég volt, tegyünk félre mindent, ami eddig volt, jöjjön a zúzás.

Annak Calvi színpadi viselkedése ezekből a kettőségekből inkább a dívás oldalt erősítette. Bár a koncert után volt, aki azt mondta, hogy neki bizonytalannak tűnt, és játszott csukott szemmel vagy gitárját bámulva, vagyis művészetébe belefeledkező zenészként is, azért elsősorban ott állt elöl, a valós és metaforikus reflektorfényben, és tudatában volt annak, hogy az rávetül. Én úgy láttam, hogy azt is tudta, hogy az A38-at megtöltő rajongókkal azt csinálhat, amit akar. És ezt élvezte is: ezt a tudást végig éreztem benne, néha pedig ki is használta a lehetőséget, és eljátszott velünk. A legviccesebb az volt, ahogy a Love Of My Life nagy zúzása előtt benyomott egy kis gitárböffenést, majd mosoly, "azt hittétek, ez az? hát nem, hanem:" és ekkor jött a zúzás. A koncert legvége szintén ilyen játék volt: "Jezebeeeeee-e-el", rövid zenei lezárás, "good night", le, ennyi. Minden hatásszünet nélkül, épp ezért hatásosan.

Fotó: Brindza Csaba

Bár úgy tűnhet, hogy itt sokat panaszkodtam, alapvetően ez egy, ha nem is maradéktalanul jó, de mindenképpen érdekes koncert volt. Ráadásul pont azoktól a kettőségektől lett azzá, amelyek a hiba lehetőségét is hordozták. Még mindig egy nagyságrenddel jobb ez így, mint a biztonsági játék, amiben legfeljebb rontások lehetnek. B