"Mi most a sportoló kötelessége?" - visszaemlékezések, 1956. október 28.

Az olimpiai csapat indulását október 28-ra tervezték, a szervezés nehézségei miatt azonban az utazás tolódott. Sok sportolóban felmerült a kérdés, hogy kimenjenek-e Melbourne-be az olimpiai játékokra. Maradjanak a családjukkal ebben a bizonytalan és veszélyes helyzetben Budapesten, vagy büszkén képviseljék hazájukat Melbourne-ben?

Tass Olga:

"Bennem föl sem merült, hogy nem veszek részt az olimpián, akár a gyerekem betegségére is hivatkozva. Az életemet tizenkét éves korom óta a sportban éltem. Ez idő alatt nagy önfegyelem és fegyelem alakult ki bennem. Részben megtiszteltetés volt a nemzetet képviselni, másrészt pedig soha nem múló hajtóerő az, ha mindig jobb akarsz lenni saját magadnál és az ellenfeleidnél. Volt bennünk egy olyan érzelmi töltés is, hogy azért a közösségért is akartunk tenni, amelyikhez tartozunk. Borzasztó furcsa dolog lett volna, ha valaki azt mondja az egyéni indokaira hivatkozva - még akkor is, ha az egy olyan nyomós érv, mint ami engem terhelt -, hogy itthon marad és cserbenhagyja a csapatát."

Dömölky Lídia:

"Még most, ötven év után is lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy vajon jól tettük-e, hogy elmentünk, vagy sem. Nagyon furcsa ez, hiszen egy sportoló életében az olimpia a legnagyobb dolog. Engem győzelemre esélyesként tartottak nyilván, de még én sem voltam biztos abban, hogy el kell mennünk. A kételyeim nem múltak el. Sok-sok évvel később, amikor sportújságíróként dolgoztam, a tatai edzőtáborban interjút készítettem Thomas Kellerrel, a svájci evezős szövetség akkori elnökével, aki a bemutatkozásnál összehúzta a szemöldökét. Azt mondta: 'Mi maguk miatt nem mentünk ki ötvenhatban, hogy szolidárisak legyünk, és maguk meg kiutaztak.' Svájc ugyanis szolidaritásra hivatkozva visszamondta részvételét a melbourne-i olimpián. Nehezen tudtam erre válaszolni, megvédeni magamat, hiszen ő valóban miattunk esett el az olimpiától."