Az úszónő műt

Temes Judit úszónő nemcsak olimpiai bajnok 4x100 méter gyorson, hanem orvos is. Az elutazás előtti percekig a sebesülteket látta el az első számú sebészeti klinikán. "Az olimpiára készülők közül egyedül Dr. Temes Judit nincs a csapat tagjai között, mert mint orvos kedd óta éjjel-nappal a Baross utcai sebészeten tartózkodik" - adta hírül a Szabad Ifjúság október 27-i száma.

- Csapattársai nagy része az októberi események kezdetekor a tatai edzőtáborban vagy a sváb-hegyi Vörös Csillagban volt. Ön miért nem tartott velük az olimpiai felkészülésben?

- Ott voltam kétsaroknyira az első számú sebészeti klinikától, ahová hozták a sérülteket. Tudtam, hogy kutya kötelességem szolgálatba lépni. Egyébként sem voltam hajlandó edzőtáborba menni. Az ötvenkettes olimpia előtt épp eléggé kikészültem az edzőtáborban. Szeptember óta apám halála miatt egyébként is ki voltam borulva. Nem volt rá szükségem, hogy még az edzőtábor is tönkre tegyen.

- A Szentkirályi utcában lakott, a rádió mellett, az október 23-i események kellős közepén. Mit látott, mit tapasztalt?

- Rettenetesen izgatott a kialakult helyzet. Beöltöztem talpig feketébe, mint egy kommandós, és kimentem a háztetőre körülnézni, hogy mi van odaát, mert láttam, hogy "áll a bál". Meresztgettem a szememet, de csak annyit láttam, hogy ide mennek, oda mennek, itt lőnek, ott lőnek.

- Másnap, október 24-én pedig bement a klinikára?

- Igen. Egyébként is ott, az egyetemi korbonctani intézetben volt a munkahelyem. Az egész tömb a második otthonom volt, néhány percnyire a lakásunktól. Hát nem mondom, hogy két perc alatt értem át. Fölvettem egy fehér köpenyt, kezembe az orvosi táskát, elindultam - lesz, ami lesz. Hol itt ugrottam be egy kapualjba, hol ott. Körülbelül 15 perc alatt átkeltem a Baross utcán az egyik oldalról a másikra. Attól kezdve egészen 30-ig, amíg el nem indultunk az olimpiára, éjjel-nappal bent voltam a Baross utcai klinikán.

- Egy hétig a tűz közelében tartózkodott. Nem érte bántódás?

- Egyszer kerültem komoly veszélybe, amikor éppen két adag vérrel a karomban a műtő felé igyekeztem és egyszer csak bevágódott elém egy gránát. Az ilyesmi akkor hozzá tartozott a mindennapos munkánkhoz.

- Rengeteg sebesültet hoztak be Önökhöz azokban a napokban. Milyen körülmények között kellett ellátniuk a nagyszámú sérültet?

- Kétszer hat-hat órát voltunk naponta az osztályon, illetve a műtőben. Volt, hogy két órát aludtunk, volt úgy hogy hármat. Akkor tanultam meg, hogy mi a hadisebészet és mi a hadiorvoslás. Akármilyen kegyetlenül hangzik is, ilyenkor igenis van mérlegelés. Megtanultam, hogy nem a legsúlyosabb sebesülttel kell kezdeni az ellátást, hanem azzal, akinek még jó esélye van a felépülésre. Nem a legkönnyebbel, sem a legsúlyosabbal, hanem azokkal, akiknek az életét még biztosan meg lehet menteni. Akinek a hasát három géppuska sorozat fúrta keresztül, legyünk őszinték, nincs sok esélye. Annak adtunk egy adag morfint, hogy ne szenvedjen. Hozzá kell tennem, hogy a legmegdöbbentőbb esetek azok voltak, amikor már azt hittük, hogy semmit nem lehet tenni, és mégis csoda történt. Mikor a műtőben volt szabad kapacitásunk, elővettünk olyan sebesültet, akit szerencsével még életben lehetett tartani. Akadt köztük olyan, akit sikerült is megmenteni.

- Mikor csatlakozott a csapathoz?

- 29-én a rádióban összetrombitáltak bennünket, de telefonon is fölhívtak a klinikán. Az elutazás előtti utolsó percekig bent voltam. Egy orvoskollégám segítségével jutottunk haza becsomagolni. Ő segített cipelni a bőröndöt, bár nem sok minden volt benne. Kigyalogoltunk a Margitszigetre és csatlakoztam a csapathoz.