Elhunyt Amintore Fanfani örökös olasz szenátor<br/>

Amintore Fanfani örökös olasz szenátort - hatszoros volt miniszterelnököt - 91 éves korában érte a halál. Halálát influenza okozta.

A politikus halála előtt alig egy órával az olasz hírügynökség még arról adott hírt, hogy kiengedték a kórházból, ahová influenza okozta szív- és légzési zavarokkal vitték be korábban.

Amintore Fanfani halálával a háború utáni olasz történelem egyik legnagyobb formátumú főszereplője távozott az élet színpadáról. Hatszor töltötte be 1954-től kezdve a miniszterelnöki posztot, neve egybeforrt az egykori kereszténydemokrata párt több évtizedes politikájával.

Amintore Fanfani Arezzo környékén született egy kis faluban 1908. február 6-án. Közgazdász diplomát szerzett 1930-ban, majd a milánói egyetemen tanított 1936-tól. A háború után a kereszténydemokrata párt "agitprop" tevékenységének lett az irányítója. Fanfani a fasizmus terhétől megszabadult új olasz rendszer bölcsőjénél is ott volt: az alkotmányozó nemzetgyűlés munkájában tevékenyen részt vett, s állítólag ő volt az, akinek a javaslatára az olasz alkotmány szövegébe beiktatták a máig is érvényes megállapítást: "Olaszország olyan köztársaság, amely a munkán alapul".

Az egyetemi tanár - akinek a festészet volt a kedvenc időtöltése - a politikai funkciók egész sorát látta el a következő években. 1947 és 1950 között munkaügyi miniszter volt, 1951-ben a mezőgazdasági, 1953-ban pedig a belügyminiszteri tárca birtokosa. A kormány rúdjához 1954-ben került először, ugyanebben az esztendőben a kereszténydemokrata párt vezetésébe is bekerült.

A hatvanas évek elején pártján belül ő volt a politikai nyitás egyik legfőbb szorgalmazója, az ő politikája vezetett el akkor - Itália életében először - a balközép kormány megszületéséhez. Nem kis teljesítmény volt akkor meggyőzni az amerikaiakat és a katolikus egyházat arról, hogy a szocialistákat be lehet vonni a kormányzásba a jobboldal és a kommunisták vezette baloldal közötti erőviszonyok felborítása nélkül. Abban az időszakban ugyancsak haladó lépésnek számított, hogy a Fanfani által irányított kormányok államosították az energiaellátást (a mai balközép kormány a reprivatizáció révén próbál lépést tartani a fejlődéssel), kötelezővé tették az általános iskolai oktatást, és fontos szociális reformokat vezettek be. Fanfani már a kezdetektől fogva felismerte, hogy milyen "aranybányát" jelenthet az akkor még "újszülöttnek" számító olasz televízió a politikai reklámozás terén.

Az olasz balközép kormányzás - 1965-ben kezdődött – második fordulójában Amintore Fanfani külügyminiszter volt, és arra törekedett, hogy megtalálja a kényes egyensúlyt az atlantista, illetve az arab országokkal folytatandó párbeszédre épülő külpolitika között. 1965-ben egy kis időre megválasztották az ENSZ Közgyűlésének elnökévé, majd 1968-ban az olasz szenátus elnöki székét foglalta el.

Innentől kezdve Fanfani politikai "sikersztorija" kissé megingott. Nagyon szeretett volna köztárasági elnök lenni, de 1971-ben a parlamentben tartott titkos szavazás eredményeként Giovanni szerezte meg az állam legmagasabb posztját. Kudarcot jelentett számára az a hadjárat is, amelyet 1973-ban a kereszténydemokrata párt élén indított a válás ellen. Támadása bumerángként ütött vissza: az 1974-ben kikényszerített népszavazáson a válást engedélyező törvény hívei arattak diadalt, s ez volt az egész hatalmi rendszert működtető kereszténydemokraták számára a háború utáni első nagyobb megrázkódtatás. Fanfani 1976 és 1982 között még a szenátus elnökeként vett részt az olasz politikában. Sőt, 1987-ben néhány hónapig ismét a miniszterelnöki bársonyszékbe került, igaz azzal a részleges feladattal, hogy előkészítse az előrehozott választásokat.

A kilencvenes évek elején a korábbi elit legnagyobb részét elsöprő korrupciós botrányok sorozata után a kereszténydemokrata párt felbomlott, és Fanfani a párt balszárnyából alakult Olasz Néppárt (PPI) szenátusi csoportjába lépett be. Romano Prodi 1996-ban hatalomra került balközép kormányának ő is bizalmat szavazott.

Fanfani személyét ellentmondásosan ítélték meg kortársai. Hívei képességeinek elismeréseként "telivérnek" titulálták, mivel politikájában valóban olyan mozgékony és rugalmas volt, mint a legnemesebb versenylovak a futópályán. Indro Montanelli, az egyik legnevesebb olasz újságíró-szerkesztő azonban a kevésbé hízelgő "Rieccolo!" csúfnevet ragasztotta rá, amit magyarra úgy lehetne fordítani: "Már megint itt van!".

(MTI)

Ajánló:

1945-től napjainkig.