"Valakivel jót tettem" - nővért segített halálba egy orvos

Dr. Rob Jonquicre, nyugdíjas orvos, a Holland Önkéntes Eutanázia Társaság igazgatója a nyolcvanas évelben két gyógyíthatatlan beteg páciensét segítette a halálba. A BBC-nek adott interjújában a holland orvos a történtekkel kapcsolatos érzéseiről mesél.

"Két betegemnek segítettem meghalni. Ez az 1980-as évek elején történt, amikor még erősen elítélték az eutanáziát (kegyes halált). Mint sok más orvos is, azt mondtam a hatóságoknak, hogy a betegek természetes halállal hunytak el.

Mindkét páciensem gyógyíthatatlan rákban szenvedett. A fájdalom csak az egyik tényező volt. Egyikük  nővér volt, aki korábban másokról gondoskodott. Számára elviselhetetlen volt a gondolat, hogy most ő vált függővé másoktól.

52 éves volt, amikor meghalt. Korábban leukémiában szenvedett, de meggyógyult, később azonban petefészek rákot találtak nála.

Amikor az orvos megmondta neki, hogy gyógyíthatatlan, megkérdezte tőlem, hogy nem segítenék-e neki meghalni. Évek óta a család orvosa voltam, az összes betegségénél mellette álltam. Jól ismert engem, ezért mert velem ilyesmiről beszélni. Sokszor beszéltünk az állapotáról. Amikor az ember erről beszél, akkor magáról arról a tényről beszél, hogy közeleg a vég, mi pedig nem féltünk kiejteni a 'halál' szót. Hónapokon keresztül beszélgettünk arról, hogy mit tegyünk. Végül vázolta a helyzetet, és azt, hogy eutanáziát akar.

Először azt mondta, hogy az lesz a végső határ, amikor majd nem tud felkelni az ágyból, amikor nem képes egyedül kimenni a mosdóba. Ahogy ez a pont elérkezett, azt mondta: "Mostmár ott tartok, de még egy kicsit tovább akarok várni." Azt hiszem, rájött, hogy mások is viselhetik az ő gondját, és hogy ezt meg is kell tenniük.

Újabb határokat jelölt ki maga számára, újra meg újra, talán három vagy négy alkalommal, ezeket pedig szimbólumszerűen választotta ki. Látott néhány hóvirágot a kertben és azt mondta: "Csak még egy szálat szeretnék, hogy legyen egy csokor virág az ágyam mellett."

Akkor azt mondta nekem, hogy mivel tudta, hogy segítek majd neki, ha túl nehéz lesz a vég, ez lehetőséget adott arra, hogy kitolja a határait, hogy egy kicsit tovább élhessen. Az elviselhetetlen szenvedéstől való félelem rosszabb volt számára, mint maga a fájdalom.

Egy nappal azután, hogy a hóvirágok az ágya mellé kerültek, kaptam egy telefonhívást a társától, aki közölte, hogy (a beteg asszony) eutanáziát akart. Először hezitáltam, mert kicsit megijedtem attól, hogy végül mégis meg kellett tennem, és azt mondtam, hogy rögtön ott leszek, miután a többi páciensemet elláttam.

Öt perccel később a lelkésze hívott és azt mondta: "Bev azt mondja, hogy most. Ha ő azt mondja, hogy most, akkor azt 'most'-ot jelent."

Összegyűltünk az ágya mellett - a partnere, a lelkésze és én, - hogy beszélgessünk és hogy elbúcsúzzunk tőle. Tudta, hogy meg fog történni, és újra elmondta, hogy ez az (eutanázia), amit akar.

Először beadtam neki egy nagy adag altatót, ő pedig mélyen elaludt. Öt perccel később beadtam egy görcsoldót, amely leállítja a légzést és a szívet - ez az egyetlen lehetséges mód. A légzése leállt, aztán a szíve is megállt, néhány perc múlva pedig csendesen meghalt.

Az én reakcióm nagyon összetett volt. Egy részről szomorú voltam, mert elvesztettem egy barátot, ugyanakkor elégedettnek is éreztem magam. Teljesíthettem az utolsó kívánságát: hogy békésen meghaljon.

Ez bűncselekmény volt, de nem éreztem úgy, hogy bűnt követtem volna el. Valakivel jót tettem."