2. fejezet: Személyek szabad mozgása

A személyek szabad mozgásánál az alapvető kérdés: a csatlakozás után mennyivel könnyebben léphetjük át az ország nyugati határait, és mennyivel könnyebben élhetünk az EU-tagállamokban - akár turistaként rövid időre, akár munkavállalóként, egyéni vállalkozóként, tanulóként vagy nyugdíjasként hosszabb időre?

Mit nyújt az Európai Unió?

A személyek szabad mozgásának köszönhetően bármelyikünk hivatalos formaságok nélkül átlépheti az EU belső határait. Ha például turistaként látogatunk valamelyik EU-tagországba, nem érdeklődhetnek utazásunk célja és időtartama, vagy a rendelkezésünkre álló pénz mennyisége felől. Bizonyos feltételek mellet szabadon telepedhetünk le minden tagállamban, azaz hosszabb időre is elmehetünk egy másik országba tanulni, dolgozni, vagy egyéni vállalkozóként próbálhatunk szerencsét.

Mondhatjuk persze, hogy - bizonyos feltételekkel - eddig is megtehettük mindezt. Ám ha például kozmetikai szalont szerettünk volna nyitni egy EU-országban, akkor előírhatták, hogy az egyéni vállalkozói engedély kiváltásához az adott ország állampolgárának kell lenni, és egyébként is csupán az vághat neki, aki rendelkezik az adott ország által kiadott kozmetikusi mestervizsgával. Az EU-csatlakozás után ilyen kikötéseket nem írhat elő számunkra egyetlen tagállam sem, ehelyett egységes feltételekkel kell biztosítania letelepedésünket.

Kinek biztosítja az EU-szabályozás ezeket a jogokat?

Minden uniós polgárnak joga van szabadon mozogni, utazni és letelepedni a többi tagállamban. A részletszabályokból ugyanakkor kiderül, hogy csupán a határok hivatalos formaságok nélküli átlépése jár mindenkinek. A letelepedés a szerint biztosított az EU-állampolgároknak (és rajtuk keresztül családtagjaiknak), hogy ki milyen céllal utazik a másik tagországba: dolgozni, tanulni, vállalkozni vagy nyugdíjasként élni. A szabad letelepedést tehát az unió a különböző csoportoknak más-más feltételekkel teszi lehetővé.

Kövessük végig egy képzeletbeli család útját onnan, hogy elhatározzák: egy másik tagállamban fognak élni. Tegyük fel, hogy a családfő magyar orvos - tehát EU-polgár -, a felesége pedig Romániából jött, és odahaza nővér volt. Nézzük, miként találhat munkát Hollandiában, hiszen egy ismeretlen országban nehezebben boldogul, mint odahaza. A munkakeresésben az EURES-rendszer (Európai Foglalkoztatási Szolgálat) nyújthat neki segítséget. Ez a munkaerő-közvetítési rendszer egyrészt egy adatbázis, a tagországokban fellelhető üres álláshelyekkel (meghatározott foglalkozások esetén), másrészt általános információkat tartalmaz a tagállamokról és a helyi munkakörnyezetről (a munkajogi, adójogi és szociális szabályozásról). A rendszer hatékonyabb működését segítik az EURES-tanácsadók is, akik az EURES-irodákban munkaközvetítőként, pálya-orientációs tanácsadóként segítik a munkát keresőket.

Ha a munkakeresés sikerrel járt, akkor következhet az engedélyek beszerzése. A jelenlegi EU szabályok szerint egy EU polgár munkavállalási engedély nélkül dolgozhat, de ha három hónapnál hosszabb időre szeretne elhelyezkedni, akkor tartózkodási engedélyt kell kérnie. A tartózkodási engedélyt automatikusan megkapja, kiadását csupán két esetben tagadhatja meg a tagország: 1. Ha a családfő belépése és ott-tartózkodása az ország közrendjét, közbiztonságát vagy közegészségügyi szabályait sérti (pl. az engedélykérő például meghatározott fertőző betegségben szenved). 2. Ha olyan munkahelyre pályázik, amelyet csak az adott ország állampolgárai tölthetnek be. (Ezek kizárólag olyan foglalkozások lehetnek, amelyek az állami közhatalom gyakorlásához kapcsolódnak például bírók, ügyészek, minisztériumokban dolgozó nem fizikai alkalmazottak).

A munkavállaláshoz hasonló az egyéni vállalkozóként igényelt tartózkodási engedély. A tagállamnak biztosítania kell, hogy az oda érkező uniós állampolgár ugyanolyan feltételekkel válthassa ki a vállalkozói igazolványát, mint saját állampolgárai.

Ideális esetben a képzeletbeli családfő talált állást, és elhelyezkedhet. Nézzük meg, milyen feltételekkel dolgozik majd! A kiindulópont, hogy a munkavállalókat tilos megkülönböztetni: családfőnk nem kaphat kevesebb fizetést, és nem lehetnek mások a munkavégzés feltételei, mint egy ugyanolyan munkakörben foglalkoztatott tagországi állampolgárnak.

Tegyük fel, hogy a Romániából érkezett felesége is dolgozni szeretne. Az Uniós szabályok szerint a házastárs minden további nélkül vállalhat munkát, ha a munkakeresés során igazolja, hogy egy EU-állampolgár családtagja. A házastárson kívül ez a "kiváltság" jár még a 21 év alatti közös gyermekeknek is. A csatlakozás következtében egy rövid átmeneti időszak után ez a jog tehát ezt a képzeletbeli román állampolgárságú feleséget is megilleti majd.

Igénybe lehet-e venni a szociális ellátásokat?

Ki indulna el egy másik országba dolgozni, ha tudja, hogy ott - mivel nem annak az országnak az állampolgára - nem kapna a gyermekei után családi pótlékot, vagy külön betegbiztosítást kellene kötnie, hogy ne költse egész fizetését például gyermeke fogászati kezelésére? Az egészségügyi ellátó rendszert, a különféle szociális juttatásokat ugyanakkor mindig az adott ország alakítja ki. Egységes európai szociális biztonsági rendszer (pl. egységes egészségbiztosítási- vagy nyugdíjrendszer) nem jött létre, a tagállami rendszerek máig fennmaradt különbözősége tükrözi az eltérő hagyományokat és az eltérő gazdasági fejlettségi szinteket is.

Egységes rendszer helyett inkább olyan módszert kerestek, amellyel biztosíthatják, hogy például belga állampolgárként a családtagokkal együtt igénybe lehessen venni az olasz kórházi ellátást, ha a családfő éppen Olaszországban dolgozik. Ám ezeket a jogokat nemcsak a munkavállalóknak, vállalkozóknak és családtagjaiknak, hanem a diákoknak és a nyugdíjasoknak is biztosítják az EU-szabályok. Ha turistaként járunk egy másik országban, sürgősségi ellátást, anélkül is igényelhetünk, hogy fizetnénk érte - ha a megfelelő formanyomtatványt bemutatjuk.

Nézzünk egy példát a nyugdíjasokra vonatkozóan. Egy német házaspár - németországi munkahely után - néhány évet Belgiumban dolgozik, majd nyugdíjba vonul, és nyugdíjas éveit Dél-Olaszországban tölti. A nyugdíjukat folyósítják Olaszországba, mindkét államból (Németország, Belgium). Ám orvoshoz mégsem mehetnek vissza a korábbi munkahelyük szerinti országokba. Az egészségügyi ellátást lakóhelyükön, Olaszországban vehetik igénybe, amit azután az olasz társadalombiztosítónak megtérít majd annak az országnak a betegbiztosítója, amelyikben tovább dolgozott a házaspár. (Az EU-ban a nyugdíjasok lakóhely-változtatását elsősorban az indokolhatja, hogy a saját hazájuknál olcsóbb - és esetleg jobb éghajlatú - országba költözzenek. A magyar EU-csatlakozás után várható, hogy Nyugat-Európából települnek hozzánk nyugdíjasok, és nálunk költik el a nyugdíjukat, ami az országnak és a magyar állampolgároknak is bevételt jelent.)

Az európai szabályozás egy munkavállalónak, vállalkozónak, nyugdíjasnak, diáknak, ezek családtagjainak vagy egyébként biztosított személyeknek lehetővé teszi a nemzeti juttatás igénybevételét egy másik tagállamban. Mikor? Betegség, anyaság, munkanélküliség, üzemi baleset és foglalkozási megbetegedés esetén, továbbá az öregségi, rokkantsági, családi és a hátramaradottaknak járó juttatásoknál. A munkavállaló jogosult az úgynevezett szociális előnyökre is, mint például a nagycsaládosoknak biztosított vasúti kedvezmény, a gyermekszületéskor nyújtott kedvezményes kölcsön vagy a munkahelyi továbbképzésben való részvétel.

Elismerik-e a diplomákat?

Családfőnk ezek után nagyobb lelkesedéssel indul útnak, mert tudja, hogy az elhelyezkedésben segítenek, és a szociális ellátások is járnak neki. Mégsem vágna bele, ha tudja, hogy a másik országban nem fogadják el a diplomáját, és újra meg kell szereznie a képesítést, vagy a hivatalok útvesztőiben kell megpróbálnia honosíttatni azt. Az európai szabályozás ezen a problémán a diplomák kölcsönös elismerésének rendszerével próbál segíteni. Az uniós szabályok szerint a tagországoknak a saját állami képesítéssel egyenértékűnek kell elismerniük a másik tagországban szerzett képesítést. Ez a rendszer csak akkor működik, ha valaki azért akarja elismertetni a diplomáját, mert a tevékenységet, amelynek gyakorlására a diploma feljogosítja, egy másik tagországban gyakorolni szeretné. Ha tehát "csak" továbbtanulni szeretne, akkor továbbra is az adott ország belső előírásait kell követnie.

Az elismerés automatikus a következő szakmák esetében: orvos, fogorvos, állatorvos, ápolónő, gyógyszerész, szülésznő, építész és ügyvéd. Vagyis ha képzeletbeli orvosunk bemutatja a Magyarországon szerzett diplomáját, akkor ezzel Hollandiában minden további nélkül elkezdhet dolgozni, és még holland nyelvvizsgát sem írhatnak neki elő. A többi, legalább hároméves képzésben megszerzett felsőoktatási képesítést is el kell ismerni az EU szabályozása alapján, ám ezeknél az okleveleknél a tagállamok a munkavállalót alkalmassági tesztnek vagy meghatározott kiegészítő képzésnek vethetik alá, ha a bemutatott diploma alapján a tanultakban nagy eltérés mutatkozik. Hasonló kiegyenlítő szabályok léteznek a középiskolai képzés, a szakképzés és az egy évnél rövidebb felsőfokú képzést adó tanfolyamok esetében is.

Korlátozzák-e a magyar munkavállalók mozgását?

Mit jelent a csatlakozási tárgyalásokon született megállapodás, amely szerint az egyes tagállamok a szabad munkavállalást legfeljebb hét évre korlátozhatják?

Ebben az átmeneti időszakban a tagországok továbbra is előírhatják, hogy a magyar munkavállalóknak munkavállalási engedélyt kell beszerezniük, de egy-egy tagállam úgy is dönthet, hogy egyáltalán nem korlátozza a szabad munkavállalást. A csatlakozás utáni ötödik év végétől pedig már csak akkor lehet fenntartani esetleges korlátozó szabályokat, ha igazolják, hogy a magyar munkavállalók komolyan veszélyeztetik a munkaerőpiacot.

Svédország, Dánia, Írország, Nagy-Britannia és Spanyolország máris úgy nyilatkozott, hogy a csatlakozás pillanatában megnyitja munkaerőpiacát a magyar munkavállalók előtt, vagyis a képzeletbeli orvoshoz hasonlóan, a csatlakozás után, egy regisztrációt követően, várhatóan szabadon dolgozhatunk majd ezekben az országokban.

Az átmeneti időszak alkalmazását Magyarország csak bizonyos feltételekkel fogadta el. Ezek közül a legfontosabb, hogy a korlátozás ellenére a magyar állampolgárok munkavállalási lehetőségeinek javulnia kell. További feltétel, hogy a korlátozást választó tagországokban is előnyben kell részesíteni a magyar munkavállalókat a nem EU tagállambeli munkakeresőkkel szemben, vagyis, ha egy munkahelyre jelentkezik egy magyar és egy horvát munkavállaló, akkor a magyar igénylőnek kell a munkavállalási engedélyt előbb kiadni. Végül Magyarország a megállapodás szerint, egyenértékű korlátozásokat alkalmazhat azon tagállamok munkavállalóival szemben, amelyek korlátozásokat tartanak fenn Magyarország viszonylatában.A velünk együtt csatlakozó országok tekintetében, az alaphelyzet az, hogy kölcsönösen beengedjük egymás munkavállalóit, de ha egy esetleges nagyobb mértékű beáramlás veszélyeztetné a munkaerő-piacunkat valamelyik országból, akkor átmenetileg visszaállíthatjuk a korlátozó szabályokat, vagyis újból bevezethetjük az engedélyezési eljárást.

Az EU által kért átmenet összefoglalva csak azt jelenti, hogy a jelenlegi tagországok még maximum hét évig eldönthetik, hogy munkavállalási engedéllyel vagy a nélkül engedik be a magyar munkavállalókat, minden egyéb más esetben nem lesz, és nem is lehet különbség egy magyar állampolgárságú munkavállaló és egy jelenlegi tagállam munkavállalója között. Az egyéni vállalkozók esetében pedig semmi különbség nem lehet.

Vissza a tartalomjegyzékhez