Évtizedekre lenyúlják az iraki olajat

2006.01.03. 9:40

Bush nem akarja kardigánban égetni magát - egy brit publicista szerint durván így egyszerűsíthető le az a kérdés, hogy mit keres Irakban az USA. Ezt a legegyszerűbben úgy kerülheti el az amerikai elnök, ha soha többet nem lesz az 1970-es évekhez hasonló energiaválság az USA-ban, egy tanulmány szerint pedig Washington mindent meg is tesz ezért. Az iraki átmeneti kormány amerikai és brit nyomásra szépen lassan átjátssza az iraki olajbevételek tetemes részét a külföldi cégeknek - állítja az elemzés. A rejtett privatizáció  törvényes ugyan, mégis dollármilliárdokat bukik az üzleten Irak, miközben több más kis ország is sorban áll, hogy megkaparinthasson valamit a felértékelődő iraki olajkincsből.

Jimmy Carter korábbi amerikai elnök sokak szerint magát is nevetségessé tette az 1979-es második olajválság idején, amikor az Egyesült Államok árszabályozással próbálta visszafogni az energiafogyasztást, az elnök pedig egy kardigánban ácsorogva javasolta azt az amerikaiaknak: próbáljanak elviselni némi kellemetlenséget a problémák - konkrétan az iráni forradalom - rendeződéséig. Godfrey Hodgson, az Observer című brit lap korábbi amerikai tudósítója szerint George W. Bush amerikai elnök és emberei rettegnek attól, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek, de legalábbis igyekszenek elkerülni minden hasonló kellemetlenséget. Hodgson szerint ha nem is ez a legfontosabb, mindenképp az egyik hajtóereje az amerikai külpolitikai törekvéseknek.

Szinte már közhelynek számít, az unalomig ismételgetett és nem is túl eredeti gondolat, hogy az Egyesült Államok és fő szövetségese, Nagy-Britannia által indított 2003-as iraki hadművelet nem csak a tömegpusztító fegyverek elleni fellépésről, a demokrácia terjesztéséről és a zsarnok Szaddám Huszein eltüntetéséről, hanem az olajról is szólt. Sőt, mióta kiderült, hogy Irakban nincsenek tömegpusztító fegyverek, az új demokrácia is akadozik, tehát az egyetlen igazi eredmény Szaddám fülön csípése, másra nem is nagyon lehet gondolni. A legtöbben pedig a jól ismert összeesküvés-elméleteknél tovább nem is merészkednek.

A Global Policy Forum (GPF) külpolitikai elemző intézet tavaly novemberben megjelent tanulmánya azonban bizonyítékokat is szolgáltat erre, sőt, bemutatja, milyen módon teszi rá a kezét az értékes iraki olajkincsre az USA és Nagy-Britannia. A legszebb pedig az egészben az, hogy még az erősen kritikus tanulmány szerint is teljesen jogszerű az egész. A játék kulcsa a PSA mozaikszó.

Régi találmány

A PSA (production sharing agreements, azaz kb. termelésmegosztási egyezmény) lényege, hogy az olajmezők állami kézben maradnak, de a termeléshez segítséget nyújtó külföldi cégek részesülnek a kitermelt olajból. A GPF szerint a PSA-k rendszerét az 1960-70-es években találták ki az Egyesült Államokban, amikor úgy igyekeztek olajat szerezni a közel-keleti arab országoktól, hogy egyúttal elkerüljék az egyre aktívabbá váló arab nacionalisták támadásait, ami veszélybe sodorhatta volna a szállításokat. Ezzel a technikával ugyanis meg lehetett valósítani egyfajta rejtett privatizációt, minden más módszer feltehetően tiltakozást váltott volna ki.

A PSA trükkje a tanulmány szerint az, hogy kezdetben még az állam jár jól. Az infrastruktúra kiépítése ugyanis költséges, amit így Irak teljes egészében megtakaríthat. Nem kevesebb, mint évi 2,5 milliárd dollárról van szó, ami tetemes összeg, és teljes egészében másra fordíthatja az iraki kormány. A cégek olajban kapnak kárpótlást a fejlesztésekért: a kitermelt olaj egészen addig a befektetőt illeti meg, amíg költségei meg nem térülnek.

60 éve még sehol nem voltak
Az USA először az 1940-es években kényszerült olajimportra. Bár ekkor még az USA termelte a világ összes olajának 65 százalékát, már ekkor sem voltak elegendőek az amerikai készletek a hazai igények kielégítéséhez. 2025-ben az USA már olajigényeinek több mint kétharmadát importból elégíti majd ki. Szaúd-Arábia, az olajbirodalom pedig csak 1946-ban nyitotta meg első olajkútját, termelése nem érte el az amerikai 3 százalékát sem.

Ha már a befektető is jóllakott, akkor a szerződés értelmében az állam és a cég megosztozik a kitermelt olajon, a cég saját részesedése után pedig adót fizet. Így az iraki állam megint jól jár: az infrastruktúrát a lehető legolcsóbban kifejlesztették, utána pedig osztoznak ugyan a termelésen, de pénzt kapnak a számukra elvesző hányadért. A PSA-kat azonban 25-30 éves időtratamra kötik, amiért a GPF számításai szerint legkevesebb 74 milliárd dollárral fizet majd az iraki állam. Ha ugyanis állami kézben tartaná meg a kutakat, akkor 40 dolláros hordónkénti olajárnál ennyi plusz bevételre tehetne szert, mint a PSA-k szerint folyó kitermelésből. (A GPF legpesszimistább verziója szerint akár 194 milliárd dollárt is bukhat Irak a PSA-kon.)

Bár a GPF által idézett közvélemény-kutatások szerint az irakiak többsége ellenzi az iraki olajkincs bármiféle privatizációját, a szövetségesek és az iraki átmeneti kormány is amellett kampányolt, hogy ha külföldi cégek bevonásával is, de meg kell kezdeni a mielőbbi kitermelést, mert ez segítheti Irak talpraállását és önállósodását. Azonban már az új iraki alkotmányos rend is a rejtett privatizációt szolgálja. A nagy önállóságot kapó régiók ugyanis kisebb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, mint egy erős központi kormányzat, így feltehetően hosszú távon sem fenyegeti semmi a PSA-kat - állítja a tanulmány.

A GPF szerint előszeretettel hangoztatják az irakiak győzködéséhez a szövetségesek, hogy a PSA-k bevett rendszert jelentenek az olajkitermelésben. Ez azonban csak részben igaz. A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) adatai szerint jelenleg a világ olajtermelésének 12 százaléka működik ilyen rendszerben. Ezek azonban szinte kivétel nélkül speciális, költséges lelőhelyek, ahol a termelés finanszírozása nem gazdaságos, nem éri meg az érintett államok számára. A közel-keleti olajtermelés azonban az egyik legalacsonyabb költségű a világon.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK