A petropolitika mint retropolitika

2006.12.04. 11:02

Az olajexportból élő Amerika-ellenes, diktatórikus és populista rezsimek boldogan kereskednek Kínával. Külpolitikai szakértők szerint az új szövetség komoly veszélyt jelenthet a Nyugatra. Kísértenek a harmincas évek?

"Üdvözöljük az új nyersanyag-nacionalizmus korában - olvassuk Joshua Kurlantzick cikkét a New Republicban. - A kelet-ázsiai, közel-keleti, latin-amerikai és volt szovjet tagállamok egyre szorosabb szövetsége komoly veszélyt jelenthet Amerikára és a nyugati demokráciákra nézve. Amerika elhibázott külpolitikája miatt ezekben a régiókban az elmúlt öt évben erősödött a nacionalizmus és az Amerika-ellenesség. A térség több országában is megtorpantak a demokratikus reformok, és egyre gyakrabban veszik elő a talán még az atombombánál is veszélyesebb fegyvert: az olajat."

Thomas Friedman, a New York Times híres publicistája nyár elején, a Foreign Policyben megjelent A petropolitika első törvénye című írásában megpendítette, hogy az olajár növekedésével, Venezuelától az arab országokon és Iránon át Oroszországig, gyengül a demokrácia az olajexportból élő országokban. "Öt éve a nyugati országok azt remélték, hogy Kína, Oroszország, a latin-amerikai és egyéb olajhatalmak szép lassan olyanok lesznek, mint Norvégia: stabil és kiszámítható Amerika-barát demokráciák - írja Kurlantzick. - Ma már senki nem reménykedik ebben."

A kínai nyitásnak és a piacgazdaság kialakulásnak köszönhető gazdasági robbanás nem hozta el a remélt politikai reformokat. A Putyin irányította orosz "szuverén demokráciában" államosították az energiaszektort, teljes ellenőrzés alá vonták a médiát és a civil szervezeteket, továbbá a partvonalra szorították a jelcini korszak nagy Nyugat-barát oligarcháit. Venezuelában és Bolíviában populista vezérek kerültek hatalomra.

A formálódó új szövetséget Kína folyamatosan növekvő energiaéhsége tartja össze. Ugyanazok az olajexportból élő és a nagy olajipari vállalatokat állami irányítás alatt tartó diktatórikus és populista rezsimek, amelyek Amerikával rossz viszonyban vannak, Kínával boldogan kereskednek. Hála a kínai gazdasági növekedésnek, nem kell jóban lenniük Amerikával ahhoz, hogy olajat adhassanak el.

Ezt felismerve egyre szorosabb kapcsolatot építenek ki egymással. Irán kilencmilliárd dollárnyi befektetést tervez Venezuelában. Morales bolíviai elnök beiktatása utáni egyik első útja Pekingbe vezet. Kína megvédi afrikai szövetségeseit az ENSZ-szankciók ellen, de megvédi Iránt is: Teherán megengedi, hogy a kínaiak olajkutakat fúrjanak. Viszonzásul az ENSZ Biztonsági Tanácsában Peking Moszkvával együtt megakadályozza, hogy az iráni atomprogramot elítélő határozat szülessen.

A szövetség erősödését jelzi, hogy az együttműködés már nem csak gazdasági. Irán Chávez Venezuelájától F-16-os vadászgépeket, Oroszországtól az urándúsításhoz szükséges felszerelést kapott. A korábban hűvös viszonyban álló Oroszország és Kína nem csak a gázexportról állapodott meg, hanem tavaly már közös katonai hadgyakorlatot is tartott.

Mint arra Flynt Leverett és Pierre Noel nemrég a National Interestben megjelent elemzésében felhívta a figyelmet, az Amerika-ellenes olajexportőrök összefogása komoly problémákat okozhat a nyugati országoknak.

Putyin már hatalomra kerülése előtt szorgalmazta, hogy Oroszország állítsa politikai célok szolgálatába az olaj- és gázexportot. Tavaly télen Ukrajnában ki is próbálták az elméletet, amikor a gázcsap elzárásával akartak nyomást gyakorolni szomszédjukra. "Európa a történtek hatására rádöbbent, hogy mennyire kiszolgáltatott az európai szénhidrogén-behozatal majd' kétharmadát biztosító Oroszországgal szemben."

Kurlantzick szerint könnyen lehet, hogy a jövőben hasonló lépésekre, a gáz- és olajcsapok elzárására szánja el magát több olajexportőr ország.

Mit tehet Amerika és a Nyugat? Kurlantzick szerint először is mindent meg kell tenni az olajexportőr diktatúrák demokratizálása érdekében. Csakhogy a feladat nem könnyű. Ezért fontos lenne Kínával egyfajta "fogyasztói kartellt" alapítani, hiszen mindkét ország jól járna, ha sikerülne letörni a magas olajárat. "A legfontosabb azonban, hogy kevésbé függjünk az energiaimporttól."

"Ha Amerika és a többi nyugati demokrácia nem dolgoz ki hatékony stratégiát, könnyen komolyra fordulhat a helyzet" - figyelmeztet Kurlantzick. Kína és Japán között nemrég éles vita alakult ki arról, hogy a kelet-kínai tenger gázmezői kinek a fennhatósága alá esnek. Kína hadihajókat küldött a térségbe. Keizo Takemi, a kormányzó japán Liberális Demokrata Párt frakcióvezetője nemrég úgy nyilatkozott, hogy a helyzet akár fegyveres összecsapásig is fajulhat.

"Ugye ismerős helyzet? - teszi fel a baljós kérdést Kurlantzick. - A harmincas években, a nyersanyag-nacionalizmus utolsó fellángolásakor a korábban liberális reformokat elindító Japán fasisztoid fordulatot vett. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a gyorsan növekvő gazdaságnak nyersanyagra - olajra, gázra, gumira - volt szüksége. Tokió megszállta Indonéziát, arra hivatkozva, hogy a nyugati országok kiszorítják Japánt a nyersanyag-kereskedelemből. Tokió egyúttal szorosabbra vonta a szövetséget az orosz olajmezők felé nyomuló Németországgal. Az Egyesült Államok blokádot hirdetett Japán ellen, ezzel súlyosbítva a szigetország nyersanyaghiányát. Japán egy hónapot adott a blokád feloldására, és totális háborúval fenyegetőzött. A történet folytatását mindenki ismeri."

Azt már nem részletezi a szerző, hogy ma ki pályázhatna Japán második világháborús szerepére.

metazin.hu

KAPCSOLÓDÓ CIKK