Glória nélkül távozik a nagy francia álmok elnöke

Nyugdíjba vonul a francia politika örök túlélője, Jacques Chirac, akinek 12 évig tartó elnökségét egy baljós prófécia kísértette. Fontos tabukat döntött le, de Franciaország tőle függetlenül és másképp változott, mint szerette volna. Négy évtized egy befolyását vesztő ország leghatalmasabbjai között - az [origo] politikai nekrológja a távozó francia elnökről.

"Eljött az ideje, hogy ezentúl másképpen szolgáljam önöket" - mondta Jacques Chirac francia elnök vasárnapi tévébeszédében, amikor bejelentette, hogy 12 év elnökség, és a politikában eltöltött négy évtized után visszavonul. A színpadiasságot kedvelő, és alkalmanként az arroganciától sem visszariadó 74 éves politikus elnökségét egykori riválisa és elődje, Francois Mitterrand jóslata árnyékolta be.

Amikor Mitterrand 1995-ben átadta a stafétabotot, azt mondta: "én voltam az utolsó nagy elnök a De Gaulle óta hatalmon lévő elnökök sorában". Utánam nem lesz más. Európa miatt, a globalizáció miatt, az intézmények szükséges fejlődése miatt. Az elnök amolyan szuper-miniszterelnök lesz. Törékeny."

Chirac már valóban nem lehetett olyan elnök, mint régi riválisa. Egy változóban lévő Franciaországot vett át, amely akkoriban ismerkedett az internettel, és a globalizációval. Bírálói szerint Chirac legnagyobb kudarca, hogy túlzottan védekező álláspontot vett fel a világ változásaival szemben, és nem készítette fel az országot a versenyképesség megőrzésére, és a globalizációhoz való alkalmazkodásra.

A nagyon francia elnök

Pedig elnökként több gaullista mítosszal, és tabuval is leszámolt, annak ellenére, hogy politikáját Charles de Gaulle tábornok nacionalizmusához közelállónak tartotta egykor, és külpolitikai arroganciája sokakat néhai elődjére emlékeztette. "Kíméletlen őszinteséggel beszélt az ország náci Németországgal kollaboráló vichy-i kormány múltjáról, viszont sok beszédét nem követték tettek, számos vállalását nem tartotta be" - írta róla a La Libre Belgique.

Az ázsiai és afrikai kultúrákért közismerten rajongó Chirac, elismerte Franciaország felelősségét a gyarmatosításért is, amivel másik vesszőparipáját, a "kultúrák párbeszédét és békés egymás mellett élését" akarta elősegíteni. A külvilág gyakran értetlenül állt a "francia rendkívüliség" hangsúlyozása előtt. Az általa francia univerzális értékeknek nevezett toleranciát és párbeszédet a "féktelen liberalizmus"- azaz Amerika - alternatívájának tekintette. "Szíve mélyén nem a jobb volt az ő oldala" - írta a Le Figaro.

A kétszeres miniszterelnök, aki 18 éven át volt Párizs polgármestere, "nemzedékének legnagyobb politikusa"- írta róla a La Libre Belgique, aki "mindent mondott és mindennek az ellenkezőjét is". A kommentár szerint az államfő politikai nagyságát mutatja, hogy 40 év alatt mindent túl tudott élni. "Újra meg újra talpra tudott állni." "A nagyon francia elnök" - írta róla a belga lap, de a globalizáció, és az európai integráció miatt mind kisebb mozgásterű nemzetállam élén állt. A még egy másik korban edződött Chirac emiatt gyakran tűnhetett frusztráltnak, dacosnak és sokszor anakronisztikusnak.

Asterix az új-Róma ellen indul

Ez a dacosság nyomta rá bélyegét külpolitikájára, amelyből vélhetően az amerikai Irak-politika éles elítélése marad a legemlékezetesebb. Furcsa koalíció élén - amelynek tagja volt Oroszország, Németország, arab és afrikai országok is - vehemensen ellenezte az iraki háborút. Ezzel Franciaország csökkenő nemzetközi befolyását is igyekezett erősíteni, de szándéka ellenére ezzel éppen annak törékenységére világított rá.

Amikor 2003-ban, az iraki háború előestéjén az Európai Unióba igyekvő kelet-európai országok - köztük Magyarország is - nyíltan Washington mellett álltak ki, letűnt korokat idéző nagyhatalmi allűrrel utasította rendre a "rosszul nevelt" államokat. "Jó alkalmat hagytak ki, hogy befogják a szájukat" - mondta. Chirac még a múlt héten is sértődötten emlegette fel az esetet egy interjúban.

Chirac külpolitikáját az általa multipolárisnak mondott világrend megteremtésének gaullista hagyománya vezérelte, amelyben az Egyesült Államok csak egy, a meghatározó hatalmak közül, az egységes Európa pedig politikai ellensúlyt képezhet az amerikai hegemóniával szemben. Annak ellenére barátkozott Oroszországgal, Kínával, és a fejlődő országokkal, hogy Amerika gazdasági és katonai fölénye szinte esélytelenné tette törekvéseit.

Büszkeség és balítélet

Gall kakaskodásként is jellemezhető Chirac ambivalens viszonya az Európai Unió bővítéséhez és az új tagállamokhoz. 1997-es budapesti látogatásakor, a korabeli reményeknél jóval optimistábban még arról beszélt, hogy Magyarország már az ezredfordulóra az EU tagja lehet. Ugyanakkor nem sokat tett a bővítést az EU-ban leginkább ellenző honfitársai meggyőzéséért, és Nagy-Britanniával ellentétben nem sikerült elhitetnie a térség országaival, hogy valóban szívén viseli a sorsukat.

Az új tagországok így csak mérsékelt szimpátiával viseltettek iránta, és ez csak erősítette az érzést, hogy a francia befolyás egyre csökken Európában. Ennek egyik eredménye volt, hogy a franciák többsége népszavazáson utasította el az európai alkotmányt 2005 májusában, amelynek kudarca vélhetően sokáig árnyékot vet majd politikai örökségére.

Chiracot meglepte a népszavazás eredménye, és sokak szerint sértődött reagálása tipikusnak is mondható egy olyan elnök részéről, aki ugyan mindig kínosan udvarias és előzékeny volt partnereivel - az egyetlen, aki kézcsókkal köszönti Angela Merkel német kancellárt -, de diplomáciai érzékét még egy olyan korban szerezte, amikor a francia-német tandem döntötte el Európa sorsát, a többiek csak alkalmazkodtak.

Az 1932-ben született Chirac Európa-képét - mint generációjának sok más politikusáét - egy újabb háború kitörésétől való félelem határozta meg. "Soha ne egyezkedjenek a szélsőségekkel, a rasszizmussal, az antiszemitizmussal. A nacionalizmus bármikor újjáéledhet" - figyelmeztetett beszédében a konzervatív politikus, aki ezért létfontosságúnak nevezte az "erős politikai unió" létrehozását.

Európai megszólásait rendszeresen fűszerezte a britekre tett kekec megjegyzéseivel. Bár eleinte szívélyes hangot ütött meg Tony Blair brit miniszterelnökkel, és mindig külön üdvözölte legkisebb gyermekét, "baby Leót", egy uniós csúcstalálkozón Blair állítólag annyira megbántotta, hogy Chirac közölte: "ilyen stílusban még sohasem beszéltek velem". Válaszul egy francia-német-orosz csúcstalákozón azon élcelődött, hogy "nem lehet bízni azokban, akiknek ilyen rossz a konyhájuk".

Az átmenet elnöke

A francia konyha pozícióit Chirac alatt sem tudta megrengetni más, de elnöksége alatt minden korábbinál népszerűbb lett a "le hamburger", és leáldozni látszik a hírhedt kétórás ebédszünetnek is. Amikor 1995. május 7-én évtizedes álma valóra vált, és a Francia Köztársaság elnökévé választották, Chirac azt mondta: "meggyőződésem, hogy hét év alatt alapjaiban változtatjuk meg Franciaországot". Az ország ugyan sokat változott, de nem elsősorban miatta. A 12 évvel ezelőtti problémák megoldása - a munkanélküliség, a relatív gazdasági hanyatlás, a dinamizmus hiánya - is utódjára vár.

Utóda - Mitterrand jóslatának megfelelően - vélhetően ennél sokkal pragmatikusabb, és mozgásterében korlátozottabb elnök lesz, aki már nem kerülheti meg, hogy hivatalát is hozzáigazítsa a változásokhoz. Chirac így az átmenet elnöke lett, annak minden kettősségével együtt. Mitterrand-nal ellentétben nem építhetett üvegpiramist és diadalívet mementóként, láthatóan megindultan csak így búcsúzott: "szívem mélyéből szeretem önöket és Franciaországot, amely meglepi még a világot!".

Izsák Dániel