Koszovó függetlenedésétől a legjobban nem az érzelmi nacionalizmustól alig látó és törő-zúzó belgrádi huligánok vannak elkenődve, hanem a Koszovóban élő, még megmaradt szerb kisebbség. Miután az albán lakosságot terrorizáló szerb államot és hadsereget a NATO 1999-ben kiűzte innen, nagy részük elmenekült. De még mindig vannak százezren, akik kétségbeesetten nézik a koszovói albán állam születését. Riport Koszovóból.

Régen itt egy templom volt.

Most combközépig érő betonakadály, magas acélkerítés, a tetején még egy sor drótkerítés, mögötte pedig egy őrbódé, benne egy rendőrrel. A szép régi ortodox templom persze még mindig ott áll e mögött a borzalom mögött, az utcáról jól lehet látni - ha az ember a főváros, Pristina felől jön a főúton és bekanyarodik a belvárosba, akkor még el is takarja a mellette lévő mecsetet -, de ez így már valami egészen más dolog. Bemenni sem lehet.

A komoly óvintézkedések ellenére fizikai veszély már nem nagyon fenyegeti az épületet, noha a koszovói albánok felgyújtottak párat az utolsó nagy villongásokkor, 2004-ben, hiába védi őket elvileg a KFOR, a helyi NATO-erő. A bódéban alszik az őr. Amikor megdobom az ablakot egy kővel, mint akibe villám csapott, felpattan és kijön, de aztán megnyugszik, csak egy újságíró. "Nem lehet bemenni, nincs pap, nincs itt senki. Zárva van" - hadarja.

Persze mindegy is. Nem kell senkinek a templom - már nincsenek itt szerbek.

Szórványszerbek

Lipjan etnikailag kevert település Dél-Koszovóban, nem messze Pristinától, vagy negyedóra kocsiútra Ferizajtól, ahol a (bezárt) ortodox templom és a mecset áll egymás mellett. A lakosság többsége (muszlim) albán, a háború előtt még vagy 2500 (ortodox) szerb lakott itt, de mára alig 700-800 maradt. A többiek elmentek Szerbiába, ahogy annyi más kevert települést elhagytak 1999 óta, köztük Ferizajt is.

Lipjan a jobb környékek közé tartozik, viszonylag sima az együttélés. Még kevert iskola is van, ahol szerb gyerek, albán gyerek is tanul, igaz, az egyik osztály délelőtt, a másik délután. Itt nincs olyan forrongás, mint Mitrovicában, fenn északon, ahol a koszovói szerbek többsége él, együtt, egy blokkban, és ahol komoly rendfenntartó erőkkel lehet csak fenntartani még most is a békét a két közösség, a szerb és az albán között.

De ez nem jelent semmit. Itt, Ferizajban, a szerbek napja leáldozott.

A "Gratulálunk a függetlenséghez" feliratoktól, koszovói, albán, amerikai és európai zászlókkal díszített, vidám és életteli főutca mögött vasúti töltés van, tele szeméttel meg szétrohadt kocsikkal. A töltés másik oldalán lepukkant házsor. "Ott laknak a szerbek" - int egy férfi a főutcán a töltés túloldala felé.

Az első ház mögötti kertben három egészen fiatal gyerek játszadozik, amikor meglátnak, egyikük beszalad a házba. Hamarosan egy középkorú férfi és nő tűnik fel. A férfi int, hogy várjunk, cipőbe bújik, aztán kisétál a kerítéskapuhoz. Barátságos, amikor elmondom, hogy magyar újságíró vagyok, de csak ingatja a fejét szomorúan mosolyogva, amikor kérdezősködni kezdek. "Nem akarok beszélni. Eladtam a házat, egy hónap múlva költözünk, nem mondok semmit" - ismétli. Hova? "Szerbiába". Miért? Csak mosolyog, a vállát vonogatja. Nem írom le a nevét, és a cikk magyarul lesz - mondom. "Nem mondhatok semmit, kérem."

A következő házban már nem lakik senki, onnan már elköltöztek, ennyit még elárul a férfi. A rákövetkezőben még vannak. Kérdem a férfit, ők is elmennek-e, most, hogy Koszovó független lett. "Sehova" - mondja a nő. "De igen. Egy hónap múlva megyünk Szerbiába" - mondja a férje. Miért? "Bassza meg!" - emeli fel a hangját. "Milyen kérdés ez? Tudja maga, hogy miért. Mit kérdez ilyeneket?! Levegőváltozásra van szükségem, azért! Mégis, mit gondol?!" Sajnálom, mondom automatikusan. "Hát nem annyira, mint én, az biztos!"

A szerb ortodox templom ajtajában nagydarab férfi ül, kedvesen mosolyog. "A pap hátul van" - mondja. "Mit akarnak?" Újságíró Budapestről. Erre elkezd belőle dőlni a szó. "Igen? Akkor írja meg, hogy mi szerbek nem vagyunk szörnyetegek. Meg hogy mi is volt az amerikaiak valódi célja azzal, hogy elvették tőlünk Koszovót. A szén, a szenet akarták megszerezni, azért vannak itt! Mert uralni akarják az egész világot! Ha annyira érdekelné őket, mi történik a kisebbségekkel, miért nem akadályozzák meg, amit a törökök művelnek a kurdokkal éppen most Irakban, he?" Maga is elköltözik Szerbiába? "Maradok, amíg csak lehet. Vannak albán barátaim is. Vannak köztük is rendesek. És tudom, hogy szenvedtek ők is eleget" - mondja a tolmácshoz fordulva, aki albán.

A szerb papnak olyan rossz kedve van, hogy alig akar megszólalni. "Mitől legyen jó kedvem? Azok után, ami történt? A szerbek nagy része már elment. Én maradok, amíg még maradt egy is." Van kapcsolatuk az albánokkal? "Szinte semmi." De miért megy el mindenki, fizikai veszélynek vannak kitéve? "Régebben az is volt, ma már inkább a gazdasági nehézségek. Például két rendszámtáblát kellett vennem, meg két jogosítványt, mert Szerbia nem ismeri el az ENSZ által kiadottat és fordítva, szóval csak így tudunk utazni. Ez talán nem tűnik olyan komoly bajnak, de ezek összeadódnak, és munka meg nincsen. Az emberek így nem látnak perspektívát, nem látnak jövőt..." - vonogatja a vállát. Kulcsra zárja az ajtót, amint elbúcsúzunk.

Fotó: Vanik Zoltán
Templom a mecset árnyékában

"Bocs, de hazudik" - mondja az (albán) tolmács, amint kifordulunk a kapun. "Milosevic alatt megszokták, hogy ők a főnökök, szokatlan nekik, hogy most dolgozni kell, ennyi az egész" - mondja.

Ez elég elterjedt vélemény, és annyiban igaz is, hogy a helyi szerbek a Milosevic-érában valóban sok kedvezményben részesültek az albánokhoz képest, akiket viszont Belgrád durván elnyomott. "Mind öltönyben jártak, jó kocsikkal, ők voltak itt a menők! Most meg nem ízlik a munka. Tudom, hogy nehezen élnek, de ők tehetnek róla" - legyint egy albán étterem-tulajdonos a városka főutcáján. Arbennek megölték a nagybátyját a szerb rendőrök 1999-ben, de azt mondja, nem bosszúvágyó. "Jönnek ide szerbek is kávézni, nincsen semmi probléma. Együtt élünk, és majd minden szépen helyrejön. Mi nem kergetünk el innét senkit."

Nem is arról van szó, hogy a szerbek masszív diszkriminációnak és módszeres ellehetetlenítésnek volnának kitéve. A fő probléma az, hogy a gazdaság nem megy sehogy. A hivatalos adatok szerint a munkanélküliség 40 százalék. Az ország szinte semmit nem termel. Az árak európaiak, a keresetek viszont csak 200 euró körül mozognak, mindenki feketézik. Minden nap áramkimaradások vannak, akár 6-8 órásak is. Szóval alapvetően mindenki nyomorog rendesen, nemzetiségtől függetlenül.

"Ehhez még vegye hozzá azt az érzelmi-mentális pofont, amit a szerbek kaptak a háború és a terület elveszítésével, meg persze a relatív helyzetük romlott" - mondja egy itteni európai diplomata, aki ennek ellenére nem számít tömeges szerb kivándorlásra. "Feltehetően az országban szanaszét, vegyes településeken élő szerbek egy része elvándorol majd Koszovó északi részére, ahol a szerbek mintegy fele most is egy csomóban él - aztán onnan talán tovább Közép-Szerbiába. Néhány ezren még biztosan el fognak menni, de akik nagyon akartak, vagy akiknek kellett, azok már elmentek korábban, 1999 után" - mondja.

Mitrovica

Észak-Koszovó csücskében nagy szerb többség van, a megmaradt, kb. százezres koszovói kisebbség mintegy fele itt él. A legnagyobb város erre Mitrovica, amit egy folyó oszt albán és szerb többségű részre. A hídon szinte semmi forgalom, főleg rendőrök meg békefenntartók cirkálnak, nehogy az egyik oldal meginduljon a másiknak. Amióta Koszovó kikiáltotta a függetlenségét, a híd előtti téren minden nap tüntetnek a szerbek. Komolyabb erőszak itt nem volt, a probléma inkább az, hogy a várost kettéosztó folyó vonala mentén kezd erősen kirajzolódni a különállás Koszovó albán és szerb többségű része közt.

A folyón túl kis Szerbia van, cirill betűs feliratokkal, szerb rendszámú kocsikkal, és ami még fontosabb, kialakulóban lévő párhuzamos intézményrendszerrel. Az itteniek nem ismerik el se az új koszovói államot, se az állam fölött bábáskodó európai uniós missziót, ami júniusban az ideiglenes ENSZ-adminisztráció, az UNMIK helyére lép. A pristinai székhelyű kormánynak itt semmi hatásköre. A folyó szerb oldalán lévő bírósági épületbe az albán munkatársak már egy hete nem is járnak be dolgozni, ami érthető, mert ide, ha teheti, egyetlen albán sem jön. Az a kevés, aki itt él, az is eladja a házát, hogy átköltözzön a másik oldalra.

Fotó: Vanik Zoltán
A legtöbb szerb Mitrovicában maradt

Negyvenezer szerb összehúzódva, defenzíven él itt, a legdurvább áldozati szerepet fölvéve. "Népirtást követtek el itt ellenünk" - fejtegeti egy helyi egyetemista, aki nem akarja elmondani a nevét. "De nem megyünk sehova akkor se." Egy másik, Tijana, egyenesen odáig megy, hogy a szerbek sora olyan rossz ma, mint a zsidóké volt a második világháborúban. "A fő különbség az, hogy velünk senki nem foglalkozik." (Valójában 2004 óta nem történt emberéletet követelő incidens szerbek és albánok között - a szerk.) Amikor azt kérdem, hogy ki tehet arról szerinte, hogy Koszovó elszakadt Szerbiától, annyit elismer, hogy Milosevic követett el "hibákat", de szerinte ennek ma már nincs jelentősége.

"Nézd, én nem akarom védeni Milosevicet, se a politikáját, de a háború előtt mégiscsak együtt éltünk szerbek és albánok. Ma Koszovó miniszterelnöke egy albán terrorista, mi meg úgy élünk, mint az állatok, semmiféle jogokkal nem rendelkezünk. Mi csak igazságot és jogot akarunk." Hol volt az igazság és a jog, amikor a szerb biztonsági erők nekiálltak lemészárolni az albán civileket? "Az tíz éve volt. Mi közöm nekem ehhez? Ezért kell gettóban élnem? Ami velünk történik, sokkal rosszabb, mint ami az albánokkal történt. El vagyunk vágva a világtól (a szerbek csak vízummal léphetnek be az EU-ba - a szerk.), megaláztak minket. Csak a jogainkat akarjuk, és normális életet. Milosevic halott, nekem semmi közöm hozzá, 24 éves vagyok, érted?"

Egyelőre nem tudni, hogy erre a területre a koszovói állam ki tudja-e terjeszteni a fennhatóságát. A szerbek hallani sem akarnak róla. Számukra ez, ahogy egész Koszovó, egyszerűen csak Szerbia, semmi más. Stratégiájuk pedig láthatóan az, hogy szabotálják az egész függetlenedési folyamatot, a szuverén és független koszovói állam építését, az EU-jelenléttel együtt. "Ki akarnak szúrni mindenkivel, egyrészt csak úgy, másrészt hogy megmutassák, nem működik a függetlenség" - mondja egy itteni diplomata. Belgrád asszisztál mindehhez, például köztisztviselői fizetést ad a mitrovicai szerbek vagy felének, hogy meg tudjanak élni maguktól is. Meg szóban: utoljára az egyik szerb kormánytag azt mondta, hogy a szerb-koszovói határátkelők felgyújtása, amit szerb huligánok követtek el a múlt héten, egyezik a kormány politikájával.

Vannak, akik optimistábbak. "A szerbek per pillanat elzárkóznak mindentől, de előbb-utóbb rá fognak kényszerülni valamiféle együttműködésre a koszovói állammal és az európai uniós szervekkel. Egyrészt, mert azok valóban rendkívüli kisebbségi és önkormányzati jogokat és garanciákat kínálnak nekik. Másrészt pedig azért, mert az élet rá fogja őket kényszeríteni: ez egy állam, közös költségvetéssel, közös tébével, határokkal, adminisztrációval" - mondja egy európai diplomata, aki csaknem húsz éve dolgozik a térségben. "El fog jönni egy pont, amikor egy mitrovicai kórháznak egyszerűbb lesz fölhívnia a koszovói egészségügyi minisztériumot, mint Belgrádot, hogy kell hatvan liter vér."

Szlankó Bálint - Koszovó
Fotó: Vanik Zoltán