"Az emberek rájöttek, hogy nem a majomtól születtek"

Találkozott már őrült orosz festővel? Esetleg egy viccekkel dobálózó ortodox pappal? Hallgatott közben lejárt slágereket és puskaropogást? Az [origo] tudósítójának egyszerre sikerült mindhárom. Egy Moszkva környéki faluban próbáltunk az orosz elnökválasztás mögé nézni, de ennél sokkal izgalmasabb történt. Egy szürreális ebéd kellős közepébe csöppentünk a dácsák földjén.

"Ez a kis orosz posztmodern" - sóhajt fel tolmácsom a pályaudvaron. Azon keseredik el, hogy a táblákról nem derül ki, melyik eletricska-járat (moszkvai HÉV) áll meg Pokrovka faluban. Két vonat jöhet szóba, de hiába kérdezzük az utasokat, ők nem tudnak segíteni, a pályaudvaron lévő kiírások pedig ellentmondásosak: egyik helyen feltüntették a megállók között a települést, a másikon nem. Végül felszállunk a 8:10-es vonatra, és az indulás után hamarosan megnyugodhatunk, mert a hangszóróban bemondják Pokrovkát is. Minden ülés foglalt, a legtöbben alszanak, és akkor sem ébrednek fel, amikor nagyjából negyedórás szünetekkel következnek a különböző produkciók.

Először egy nagydarab férfi nyit be a vagonba és hangosan elkezd beszélni arról, mennyire fontos a tudatos vásárlás és a fogyasztóvédelem, az utasokat pedig arra kéri, vegyék meg az erről szóló könyveket. Senki sem harap rá az ajánlatra, és akkor is csak kevesen nyúlnak a zsebükbe, amikor nem sokkal később megjelenik egy fiatal nő harmonikával. Egy népiesített popdalt éneklő kislányt kísér, végigvonulnak a kocsin, majd egy darabig csönd következik, amelyet ismét egy nő tör meg, aki felszáll az egyik állomáson, és elkezd reklámozni egy duguláselhárító fémcsövet. Azt mondja, olyan egyszerű használni, hogy még a nők is elboldogulnak vele, de ezzel sem bír rá senkit a vásárlásra.

Mi a felháborító?

A több mint egyórás úton tolmácsommal az Oroszország és Magyarország közötti különbségekről beszélgetünk. Ő azt mondja, sajnálja, hogy náluk nem terjedt el az a fajta polgári gondolkodásmód, ami a magyarokra jellemző, mire én azt válaszolom, kétségeim vannak a mondat második felével kapcsolatban. Elmesélem neki, hogy nemrég a kőbányai önkormányzat épületében jártam, ahol minden sarkon ki van írva, tilos a dohányzás, a képviselőtestületi ülés egyik résztvevője mégis szája sarkában lógó cigivel battyogott be a terembe. Hozzáteszem azt is, hogy ez nem egyedi eset, de nem tántorítom el érveimmel, ő ugyanis megjegyzi, Oroszország és Magyarország között szerinte az az igazán nagy különbség, hogy nálunk legalább van, aki felháborodik ezen, míg náluk senki sem tenné szóvá. Erre nem igazán tudok mit mondani.

Azért indultunk útnak szombat reggel, mert már korábban elterveztem, hogy egy napra kiszakadok Moszkvából és elmegyek egy környékbeli faluba. Ez azonban nem is olyan egyszerű feladat, a hatalmas város ugyanis magához vonz minden települést, így hagyományos értelemben vett falut nehéz találni a közelben. Pokrovka is valójában egy üdülőfalu, ahova nyáron több ezer - egyes helyiek becslése szerint több tízezer - városi költözik ki a dácsájába, télen viszont csak pár száz lakója van. A szovjet időkben kezdték el építeni a hétvégi házakat, zömének nem pártfunkcionáriusok, hanem értelmiségiek, színészek, festők lettek a tulajdonosai - tudtuk meg helybéliektől.

Dácsák faluja - Nézzen még több képet!

Moszkvában a hóból már rég latyak lett, itt azonban még vastag hótakaró borít mindent. Egy idős nő a háza előtt álldogál, körülötte fekete kutya ugrándozik. Bár a hőmérséklet alig van fagypont felett, kimosott terítőit az udvaron lógó kötélen szárítja. Lefotózni nem engedi magát, de szívesen beszél magáról és a faluról. Már a háború előtt itt élt, a szovjet időkre pedig kifejezett nosztalgiával gondol: "Itt sétálgattak a tyúkok, most pedig csak autók vannak." Abból, amiket mond, hamar kiderül, hogy Pokrovkával is ugyanaz történt, mint sok másik faluval nemcsak Oroszországban, hanem szerte a világon. A fiatalok elmentek a városba, mert itt nem találtak munkát, és a néni szerint "most ugyan úgy tűnik, hogy minden van, de valójában nincs semmi más, csak unalom".

Keresztek mutatták

A kutya egymás után többször levizeli a kapu előtti hóbuckákat, gazdája pedig közben útbaigazít bennünket a falu egyik vezető tisztviselőjének a házához, aki felel a vasárnapi elnökválasztás helyi lebonyolításáért is. Egy rendőr nyit ajtót, és közli velünk, hogy az igazgatónő most nincs itt, más pedig nem nyilatkozhat. Azt ajánlja, próbálkozzunk később. Az utcán leszólított emberek vagy sietnek valahova, vagy kiderül róluk, hogy nem idevalósiak, egyikük azonban megjegyzi, nemrég ért véget a pravoszláv istentisztelet, talán érdemes ott próbálkoznunk.

A templom egy teljesen átlagos épület, csak a keresztek mutatják, hogy köze van az egyházhoz. Az ajtón belépve egy szobába jutunk, amelynek baloldalán könyvespolcok vannak, a másik felén pedig egy asztal áll, amely körül néhány idős, fejkendős asszony sürög-forog.

Régen klub volt, most templom - Nézzen még több képet!

Alig mondjuk el, hogy kik vagyunk, amikor a miséknek helyet adó hátsó helyiségből megjelenik Alekszandr, egy magas, vékony, kopasz, szúrós szemű férfi. Első kérdése az, hogy Magyarországon az ortodoxok vagy a katolikusok vannak-e többségben, majd amikor meghallja, hogy az utóbbiak, megjegyzi, "isten ments". Ettől függetlenül nem zárkozik el, kérdés nélkül is dől belőle a szó. Megtudjuk, hogy a templom csak 1999 óta létezik, az épület pedig a szovjet időkben klubként üzemelt, amiről ő csak rosszat hallott. "Vidám társaság jött össze, akik ittak, és ebből jött a bűn" - magyarázza Alekszandr, akiről kiderül, hogy vallásos témákon dolgozó festő, bár mostanában leginkább a templomi éneklés foglalkoztatja. Beszél a papról is, akinek szerinte nemcsak a keresztelések és egyéb hagyományos szertartások kötik le az idejét, hanem sokan megkeresik például azzal is, hogy szentelje meg az autóikat.

Alekszandr és fia, Szerjózsa

Alekszandr már a forradalom és a kommunizmus elkerülhetőségének múltbeli esélyeiről értekezik, amikor előkerül Andrej atya. A legfeljebb negyvenéves, mosolygós pap közli, szívesen beszélget velünk, ha ottmaradunk ebédre. Az asztal - amely körül az asszonyok dolgoztak érkezésünkkor - meg van terítve salátával, kovászos uborkával és egy nagy tál húsos palacsintával.

Ebéd előtt a falon lévő egyik ikon felé fordulva énekelni kezdenek, majd leülünk, és mindenki kap egy pohárral az édes, már-már likőrszerű vörösborból, az egyik nő pedig megpakolja a tányérokat palacsintával és salátával. Andrej atya arról mesél, hogy nagyon népszerű a faluban az alig kilenc éve létező templom, nyáron állítólag annyira tele van, hogy alig férnek be az emberek. "Az emberek rájöttek, hogy ortodoxok, és nem a majomtól születtek, így újra járnak templomba" - magyarázta még ebéd előtt Alekszandr, akiről az asztalnál egyértelműen kiderül, kissé zavaros nézetei vannak.

Tele az asztal

Négy gyereke van, Szerjózsa nevű fia elkísérte a templomba is. A fiú nem csatlakozik az ebédhez, egy távolabbi fotelben ül, és egy mobiltelefonról játszik le különböző számokat és csengőhangokat. Apja közben arról beszél, Oroszországban soha nem szabad megtiltani, hogy a szülők megbüntethessék gyerekeiket. "Van fiam, határtalan hatalommal rendelkezem felette, de egyúttal felelősséggel is tartozom isten előtt" - magyarázza.

Közben a fia olyan régi slágereket üvöltet a telefonról, mint a Europe-tól a Final Countdown, és ezeket golyószóróhoz hasonló csengőhangokkal társítja, de a jelek szerint Alekszandr határtalan hatalma nem terjed ki ennek leállítására. A férfinek a történelemről és Oroszország jövőjéről is markáns, bár nem teljesen érthető gondolatai vannak. A címerben lévő sasoknál kezdi, majd jó néhány csavaron keresztül - amelyben szerepelt a pátriárka, a cár és maga isten - eljut oda, hogy az oroszok jobban teszik, ha nem váltják le vezetőiket, mert úgy jobb lesz az országnak.

Egy pap viccei

Alekszandr ezzel a vasárnapi elnökválasztásra utal, amellyel kapcsolatban Andrej atya meglehetősen tartózkodó. "Ritkán szoktam beszélni politikáról az emberekkel. Egy tanácsot azonban mindig adok nekik. Soha ne féljenek a hatalomtól, mert az egyház mindig létezni fog. Az egyházat ugyanis nem földi erők irányítják" - magyarázza, és folyamatosan pakolja a tányéramra a húsos palacsintákat. "Ha egy pap adja, akkor meg kell enni" - mondja nevetve, és az ebéd során újabb és újabb viccekkel áll elő. Ezek közül nem mindegyik érthető, és van, amelyik már aktualitását is veszítette, de az legalább kiderült, hogy Andrej atya nem csak a bibliából tanulta az életet.

Amikor például szóba kerülnek a nők és családalapítás, megjegyzi, "a bátyám azt tanította, úgy élj, hogy minden második ember apának hívjon". Hazájáról pedig a következő önironikus poént sütötte el: "Az AIDS a 20. század betegsége. Melyik két ország nem fog tőle szenvedni? Oroszország és Japán. És miért? Mert Oroszország a 19. században él, Japán pedig már rég a 21.-ben."

Megszólalt franciául

A három asszony meg sem szólal az ebéd alatt. Ránézésre úgy tűnik, egész életükben falusi életet éltek, és házimunkával foglalkoztak. Egyikük alaposan rácáfol erre, egyszercsak ugyanis megkérdezi, beszélünk-e franciául. A jól megtermett sapkás asszonyról kiderül, hogy folyékonyan beszéli a nyelvet, korábban idegenvezetőként és tolmácsként dolgozott, de egész életében arról álmodott, hogy ebben a faluban fog élni nyugdíjasként. Miután ezt elmondja, egyből felszabadultabban kezd viselkedni, és az edények cipelése közben többször elkurjantja magát: "vive la France".

Andrej atya más településeken is tart miséket, de egyik fontos terve most az, hogy épüljön egy új templom Pokrovkán. Már megvan hozzá a telek és készült látványterv is. A pap nem panaszkodik az anyagiakra, támogatja őket az állam, nyáron pedig annyi adományt kapnak a dácsákban üdülőktől, hogy az elég egész évre."Úgy élünk, mint a medvék, beraktározunk télre" - jegyzi meg nevetve. Az ebéd több mint egy órán át tart, a végén Alekszandr mélyen a szemembe nézve, kezemet erősen megszorítva búcsúzik.

Ez volt az első ikon

Mielőtt elmegyünk, Andrej atya még megmutatja azt az ikont, amely a templom első dísze volt, és ad két DVD-t ajándékba: az egyik egy állítólagos kasszasiker, a másik pedig az egyházáról szól. Az utcán állva csinálok még pár képet a templomról, közben a pap a Lada Samarájába pakol az egykori francia tolmács segítségével. Egymásba karolva integetnek, és hangosan nevetnek, így búcsúznak el tőlünk.

Ismét megtelt az elektricska

Az eredeti elképzelés ugyan az volt, hogy körüljárjuk, mit jelent egy faluban az orosz elnökválasztás, erről nem sokat tudtunk meg. Visszamentünk a helyi elöljáró házához, de ott ismét csak a rendőrt találtuk. Megkérdeztünk az utcán egy derékig érő kutyát sétáltató férfit, aki közölte, nem megy el voksolni, mert úgy véli, le vannak már osztva a lapok, és beszéltünk két nővel is, akik szerint azonban igenis számít az ő voksuk, ezért részt is vesznek a választáson.

Mikor reggel érkeztünk, még az utcák közepét is hó fedte, a március elsejei napsütés azonban latyakká olvasztotta kora délutánra, amikor visszamentünk az állomásra. Az elektricska ismét megtelt, és megjelentek az árusok és zenészek is. Akadt, aki szemüvegeket, míg más zseblámpákat és öngyújtógázt akart eladni. Akárcsak reggeli kollégáik, ők sem jártak túl sok sikerrel.