Túl mély volt az árok Obamának

Kampányígéretének megfelelően a republikánusok ölelgetésével kezdte elnökségét a demokrata Barack Obama, de hamar kénytelen volt rájönni, hogy nem is olyan könnyű felszámolni a washingtoni marakodást. A gazdasági válságra adott válasza felkorbácsolta az indulatokat, ráadásul a konzervatívok közül többen úgy gondolják, hogy a tét nem is csupán az ország talpra állítása, hanem a demokraták hatalmának bebetonozása. Elemzés arról, miért vall kudarcot az árokbetemetéssel Barack Obama.

Három nappal január 20-i beiktatása után Barack Obama kongresszusi vezetőket fogadott a Fehér Házban, hogy tárgyaljon velük az egyre katasztrofálisabb méreteket öltő gazdasági válság megállítását célzó csomagról. A vendégek között egyaránt voltak demokraták és republikánusok, így a találkozó egyben jelképe is volt Obama egyik hangsúlyos kampányígéretének: annak, hogy együtt fog működni a politikai riválisokkal.

Az egyeztetés azonban korántsem az összeborulás jegyében telt. A republikánus törvényhozók hamar előhozakodtak azokkal az aggályokkal, hogy a gazdaság élénkítésére szánt hatalmas állami kiadások veszélyesek és pazarlóak. Obama próbálta őket meggyőzni különböző érvekkel, de amikor látta, hogy ezek hatástalanok, akkor előhúzta a legnyilvánvalóbb ütőkártyát. "Én győztem" - jelentette ki több amerikai lap beszámolója szerint.

Obama magabiztos elnökválasztási győzelme valóban olyan fegyvertény, amit a republikánusok is kénytelenek elismerni, viszont az új elnök már ezen a január 23-i egyeztetésen is kénytelen volt megtapasztalni, hogy nehéz lesz teljesítenie a marakodás felszámolásáról és az együttműködő politizálás megteremtéséről szóló ígéretét. Az elnökválasztási küzdelem során gyakran beszélt például arról, hogy számára nem az a lényeg, egy-egy elképzelés a demokrata vagy republikánus oldalról származik, hanem az, hogy értelmes ötlet legyen. Azt már nem nagyon fejtegette, hogyan fogja ezt az egyszerű, de nemes gondolatot a gyakorlatban kivitelezni, Audacity of Hope című könyvéből azonban kiderül, tisztában volt vele, ez nem egyszerű feladat.

"Mindenki szereti a pártok együttműködésének gondolatát. Különösen a média van oda érte, miután olyan jól ellentmond a pártok civakodásának, ami a törvényhozásról való tudósítások vezérfonala. A valódi együttműködés azonban egy őszinte alkufolyamatot feltételez, és azt, hogy a kompromisszum minőségét annak alapján mérik, mennyire szolgálja a közös célokat, legyen szó jobb iskolákról vagy alacsonyabb hiányról" - írta cinizmustól sem mentesen a demokrata politikus a megválasztása előtt két évvel megjelent könyvben. Nem voltak tehát illúziói a gyors változással kapcsolatban, kormányának összeállítása során és a hivatalba lépését követő első hetekben azonban tett nagyvonalú gesztusokat a republikánusok felé.

Riválisokat is vett maga mellé

Helyén hagyta a posztot már a Bush-kormányzatban is betöltő Robert Gates védelmi minisztert, a válságban különösen fontos pénzügyminiszteri székbe pedig szintén olyan vezetőt választott - Timothy Geithner személyében -, aki szorosan együttműködött az előző adminisztrációval. A békés stílusra való törekvés egyértelmű jele volt az is, hogy többször is egyeztetett kampánybeli riválisával, John McCain szenátorral. Hamar kiderült azonban, hogy ez az idillinek tűnő állapot igencsak törékeny.

Együtt a régi riválissal

A törésvonalat az évtizedek óta nem látott mértékű gazdasági válság leküzdésére irányuló lépések tették láthatóvá. Obama egy példátlanul nagy összegű gazdaságélénkítő csomaggal állt elő, amelyhez szerette volna megszerezni a republikánusok támogatását. Nemcsak a Fehér Házban fogadott republikánus képviselőket és szenátorokat, hanem személyesen felkereste őket a kongresszusban, ahol hivatali programját felborítva hosszan egyezkedett velük a javaslatairól. Több képviselőt sikerült is levennie a lábáról, de annyira azért nem, hogy a republikánusok egységesen felsorakozzanak a több százmilliárd dolláros csomag mögött. Azt kritizálták, hogy szerintük a hatalmas állami kiadások - az utak, hidak építésére szánt összegek, a munkanélküli segélyre és egyéb ellátásokra adandó források - veszélybe sodorják az így is eladósodott ország jövőjét. Obama ugyan a republikánusok kedvéért belement abba - kiváltva több demokrata szakértő rosszallását -, hogy a csomag egyharmad részben adócsökkentést tartalmazzon, de ezzel sem sikerült megnyernie őket.

Az együttműködésre alapuló politizálás ígérete tehát az első adandó alkalommal, a gazdaságélénkítő csomag kongresszusi elfogadásakor megbukott. Már a szavazások előtt nyilvánvaló volt a republikánusok ellenkezése, Obama azonban még akkor sem adta fel. A képviselőházi voksolást közvetlenül megelőző napon például Illinois államba utazott egy fórumra, ahová magával vitte az adott körzet republikánus képviselőjét, Aaron Schockot. A fiatal politikus helyet kapott az elnöki különgépen, az illinois-i fórumon pedig Obama nagyon elismerő szavakkal méltatta. "Nagyon tehetséges fiatalember", aki biztosan "a helyes lépést teszi majd" - idézte a New York Times az elnököt.

Nos, a fiatal és tehetséges Schock biztosan nagyon örült a dicsérő szavaknak, de ez sem akadályozta meg abban, hogy másnap szemrebbenés nélkül nemmel szavazzon az elnök és a demokraták által életbevágóan fontosnak tartott csomagra. Igaz, ezzel csak tartotta magát pártja irányvonalához, a szövetségi törvényhozás alsóházában ugyanis egyetlen republikánus képviselő sem támogatta a csomagot, és a szenátusban is csak három republikánust sikerült hozzá megnyerni, épp annyit, amennyi szükség volt ahhoz, hogy csúszás nélkül elfogadtathassák a végül 787 milliárd dollárra rúgó programot.

A kongresszusi fiaskót tetézte, hogy egy nappal a képviselőházi szavazás előtt Judd Gregg republikánus szenátor bejelentette, mégsem fogadja el a kereskedelmi miniszteri posztra való felkérést. Döntését azzal indokolta, hogy "feloldhatatlan különbségek" vannak közte és az Obama-adminisztráció között, és első helyen ő is a gazdaságélénkítő csomagot említette.

A régi kerékvágásban

Ránézésre úgy tűnik, elsősorban a republikánusok hibája, hogy nem sikerült betemetni az árkokat, és összefogni egy nemes és fontos cél, a válság megfékezése és a gazdaság talpra állítása érdekében. Obama sem tekinthető azonban vétlennek. Az elnök ugyan minden korábbinál nagyobb átláthatóságot ígért, de a csomag részletei - mutatott rá egy elemzésben az Economist - végül mégis rejtve maradtak még a törvényhozók egy része előtt is, ráadásul a kiadások közé becsempésztek nyilvánvalóan haszontalan, de valamely politikus számára kedves terveket is, pedig a kampányban épp azt ígérte Obama, hogy szakít ezzel a gyakorlattal.

Alig több mint ötven nap telt el az új elnök hivatali idejéből, és több elemző már úgy értékeli, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. Ez abból a szempontból mindenképp igaznak tűnik, hogy Obama a törvényhozási kudarcok láttán úgy döntött, előveszi azt, ami a kampányban már bevált, és újra elkezdte az országot járni. "Eldöntötte, hogy legalább egy héten egyszer kimozdul a városból" - magyarázta a New York Timesnak még február közepén az elnök vezető tanácsadója, David Axelrod, hozzátéve: "Könnyen bezáródik az ember és elszáll a bennfentes fecsegéstől. Pedig nem ez számít. Az a fontos, hogy mi zajlik az emberek életében." A lapnak az elnök munkatársai azt is elmondták, hogy a jövőben inkább alkalmi szövetségekre törekszik a republikánusokkal, és akkor is elsősorban szakmai ügyekben.

Lehet azonban, hogy még ezzel is túl kemény fába vágja a fejszéjét. A gazdaságélénkítő csomag által kavart viharban ugyanis egyre indulatosabb vitákat folytat a két párt és a körülöttük lévő holdudvar, a nagyszabású állami kiadások miatt például egyre többször éri az a vád Obamát, hogy szocializmust akar bevezetni a szabadversenyes kapitalizmusra épített Egyesült Államokban. Ezek ismerős hangok, az elnökválasztási kampány idején például volt olyan műsorvezető, aki Joe Biden alelnökjelöltnek feltette a kérdést, Obama vajon nem Karl Marx követője-e, amiért a gazdagokat nagyobb arányú adóval akarja sújtani.

Egy rádiós közbeszól

Újabban még ennél erősebb támadások is érik az elnököt a republikánusok környezetéből. Az egyik legismertebb konzervatív rádiós, Rush Limbaugh január közepén egyik műsorában elmesélte, felkérést kapott egy 400 szavas cikk megírására arról, hogy milyen várakozásai vannak az új elnökkel szemben. "Gondoltam, azt válaszolom a fickónak, hogy oké, küldök neked egy választ, de nincs szükségem 400 szóra. Elég négy: Remélem kudarcot fog vallani." Az agresszív stílusáról ismert Limbaugh tett még több más ehhez hasonló kijelentést, amire persze felfigyeltek a demokraták is.

Rush Limbaugh megosztó figura

Obama kabinetfőnöke, Rahm Emanuel például az egyik rangos politikai tévéműsorban, a Face the Nation-ben megállapította, hogy Limbaugh a "hang, az intellektuális erő és energia a republikánus párt mögött". Limbaugh tényleg nagy tekintélynek örvend a konzervatívok körében, a párt mérsékeltebb irányához tartozók azonban kikérték maguknak Emanuel megjegyzését. A George W. Bush korábbi elnök stábjában is megforduló David Frum (akinek az [origo] véleményoldalán is jelentek meg írásai) a Newsweekben közölt egy terjedelmes cikket, amelyben Limbaught bírálja, aki szerinte egy letűnt kor embere, miközben a republikánusoknak új válaszokat kellene keresni a XXI. század kihívásaira.

Frum nincs egyedül, a New York Times konzervatív publicistája, David Brooks szintén arról írt a napokban, hogy a republikánusok nem ragaszkodhatnak ahhoz az évtizedek óta ismételgetett mantrához, amely szerint a kiadások visszafogása és az adócsökkentés megoldást jelent mindenre. Sok konzervatív attól tart, hogy a felmérések szerint továbbra is a lakosság többségének támogatását élvező Obama a nagyszabású állami programokkal új pályára viszi az országot, és ezzel - továbbá az olyan húzásokkal, mint a párt azonosítása Limbaugh-val - akár évtizedekre is kiszoríthatja a republikánusokat a hatalomból. Nyilván ezek a félelmek sem fogják segíteni az együttműködésre alapuló politizálás erősödését, bár ez talán nem is lepi meg azokat, akik régóta követik az amerikai belpolitikát. A legutóbbi két elnök - Bill Clinton és George W. Bush - ugyanis szintén a washingtoni marakodás beszüntetését ígérte, de végül csak annyit értek el, hogy még durvábbá váltak a viták.