"Nem számítottam embernek" - interjú Simon Deng egykori rabszolgával

Simon Deng gyerekkorában három és fél évig rabszolga volt Szudánban. Egy véletlennek köszönhetően menekült meg, szabadulása után pedig soha többé nem akart azokra az évekre gondolni, mígnem egy újságcikk hatására emberi jogi aktivista lett. Az [origo]-nak egy rabszolga átlagos napjáról, a visszailleszkedésről, Obamáról és Szudán jövőjéről is beszélt.

Egy falubéli ismerős megkérte, hogy segítsen elvinni néhány dolgot a közeli kikötőbe. Miután felpakolt a hajóra, már nem engedték leszállni többet. Az ismerős minden megálló előtt megígérte, hogy a legközelebbinél kiszállhat, de nem szállhatott ki, sőt, egyre több gyerek került a hajóra. Eljutottak Észak-Szudánba, ahol átadták őket muszlim állattenyésztőknek. Simon Deng ekkor kilencéves volt. A következő három és fél évet rabszolgasorban töltötte.

Szudánban ma is bevett gyakorlat a rabszolgatartás. A rabszolgaság soha nem tűnt el teljesen a legnagyobb afrikai országban, de igazán az 1983-ban kirobbant második szudáni polgárháborúban született újjá. A 2005-ig tartó háborúban az arabok lakta, muszlim vallású észak, a kormány támogatásával harcolt a fekete, a kereszténységet és természeti vallásokat követő dél ellen - az iszlamista kormány a soknemzetiségű országból homogén arab államot akart csinálni, de élezte a helyzetet az arab állattenyésztők és a fekete földművesek eltérő gazdasági érdekes is.

A háborúban 1,9 millióan haltak meg, és ekkor terjedt el újra a rabszolgaság is. Bár pontos adatok erről nem állnak rendelkezésre, a legtöbb segélyszervezet és a BBC 2006-os összeállítása nagyjából tízezer főre teszi az északi milíciák által elrabolt, és rabszolgává tett emberek számát. A háború hivatalosan 2005-ben békemegállapodással lezárult, a rabszolgák helyzete azonban nem változott - többek között azért sem, mert a szudáni kormány hivatalosan el sem ismeri, hogy létezik a jelenség az országban.

A szamarak munkáját végezte

Fogságba esése után Deng egy ideig még kérdezgette, hogy hol van a férfi, aki odavitte őt Dél-Szudánból, és aki azt ígérte, hazaviszi. "Azt mondták, engem ajándékba kaptak, és többet ne kérdezzek semmit. Az egyetlen szó, amit kimondhattam, az igen volt" - mesélte az [origo]-nak Simon Deng. "Innentől kezdve nem számítottam embernek többé, úgy kezeltek, mint egy tárgyat. Három és fél nap sem lenne elég, hogy elmeséljem ennek a három és fél évnek a szenvedését. Megfosztottak a családomtól és a szabadságomtól. Én keltem a legkorábban és én feküdtem le a legkésőbb. Az állattokkal aludtam, napközben pedig megállás nélkül olyan fizikai munkát végeztem, ami egyáltalán nem egy kilencéves gyereknek való. Azon a vidéken nincs vezetékes víz, nekem kellett hordani a vizet a Nílusról nagy kannákban. Korábban a szamarak végezték ezt a munkát, ezután az én feladatom lett".

Ha pedig egy pillanatra is megállt a munkával, a büntetés soha nem maradt el. "Kegyetlenül vertek. Volt, hogy azért vertek meg, mert amikor szólítottak, nem kiabáltam elég hangosan, hogy igen. Nem tudtam védekezni". A rabszolgaság évei teljes magányban teltek - egyrészt ideje sem lett volna beszélnie senkivel, hiszen folyamatosan dolgoznia kellett, hogy elkerülje a büntetést, másrészt nem is volt szabad beszélnie senkivel, és nem is lett volna kivel, a többi rabszolga a gazdaság más részein dolgozott, szinte sosem találkoztak. Enni általában maradékot kapott, de előfordult, hogy azt sem.

Fogvatartói egy idő után választás elé állították - ha felveszi a muszlim vallást, arab nevet választ, és apjának tekinti a vezetőt, a család tagja lehet. A szolgaságtól egyre inkább megtörő keresztény Deng az első kettőre még hajlandó is lett volna, de arra már képtelen volt, hogy kínzóit szüleinek tekintse. Nem adta fel a reményt. "Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de még a legrosszabb napon is tudtam mosolyogni, tudtam hinni abban, hogy a következő nap egy kicsit jobb lesz, és hogy egyszer vége lehet a szenvedésnek" - mondta Deng.

Óriási szerencse kellett ahhoz, hogy eljöjjön az a jobb nap. Fogvatartói három és fél év után már megbíztak annyira Dengben, hogy időnként elmehetett egyedül a piacra. Egy ilyen alkalommal Deng a falujából származó férfiakat látott meg. Azért ismerte meg őket, mert feléjük az volt a szokás, hogy a férfiak csíkos díszítést varratnak a homlokukra. Dengnek nem volt ilyen dísz a homlokán, mivel ezt csak tizenkét éves korban kapják meg a fiúk, őt pedig fiatalabb korában rabolták el. "Elmondtam a történetemet, próbáltam meggyőzni őket. Azt mondták, jöjjek vissza két hét múlva, és elhoznak egy férfit, aki talán megismer. Két hét múlva találkoztunk, az a férfi pedig egy rokonom volt. Elmondta, az apám hat tehenet ígért annak, aki előkeríti a fiát, de miután nem találtak meg, azt hitték, vízbe fulladtam. A rokonom elsírta magát, azért is, hogy viszontlát, és azért is, mert így övé lehet a hat tehén."

Szabadulása után Deng úgy döntött, a szülein kívül senkinek sem fog beszélni a rabszolgaságról. "Nem akartam újra átélni a borzalmakat. El akartam felejteni mindent, meg akartam gyógyulni". Az élete ekkor rendeződni látszott - komoly sportkarriert futott be, szudáni úszóbajnok lett. Mikor országosan ismert figura lett, rokonai próbálták meggyőzni, hogy lépjen fel a rabszolgaság ellen. Deng azonban még ekkor sem akarta feltépni a sebeit. "Belül dühített az igazságtalanság, ami mindent áthat Szudánban. Nem bírtam tovább ott élni, ezért az Egyesült Államokba utaztam".

Feltépni a sebeket

Az igazi fordulathoz ismét egy véletlenre volt szükség. Már az Egyesült Államokban élt, mikor egy nap kezébe akadt egy újságcikk. Az írás szerint Szudánban 10 dollárért adják-veszik a rabszolgákat - az információ forrása a magyar Bíró Gáspár volt, aki az ENSZ különleges megbízottjaként 1993 és 1998 között évente összefoglaló jelentést készített az emberi jogok helyzetéről Szudánban a Közgyűlés és az Emberi Jogok Bizottsága számára. Deng ekkor érezte, hogy nem hallgathat tovább. "Nem csukhatom be a szemem. A világnak tudnia kell, mi folyik Szudánban. Azok helyett kellett beszélnem, akik nem beszélhetnek. Fel kellett tépnem a sebeimet. Három napig nem aludtam, mire meghoztam a döntést. Végül felhívtam a New York Timest és elmeséltem a történetemet".

Képgalériáért kattintson a képre!

Deng élete innentől a rabszolgaság elleni munkáról szólt. Ismeretterjesztő előadásaival bejárta az Egyesült Államokat, mindenkinek mesélt a szudáni rabszolgákról az elnöktől középiskolás diákokig. "Nem az én történetem a fontos. Azon már nem lehet segíteni, ami az én gyerekkoromban történt. Nincs szükségem sajnálatra sem. Azt akarom, hogy az emberek ne fordítsanak hátat, ne hunyjanak szemet a felett, hogy még ma is rengetegen élnek szolgasorban. Azt akarom, hogy az emberek megértsék azt, amit Martin Luther King is mondott: Ha bárhol igazságtalanság történik a világban, az mindenhol veszélyt jelent az igazságra. Senki ne higgye azt, hogy Szudán messze van, ezért semmi köze az egészhez".

Legismertebb akciója a Freedom Walk (Szabadság Séta) - 2006-ban 482 kilométert sétált New York és Washington között, hogy felhívja a figyelmet a szudáni polgárháborúra és a szudáni rabszolgák helyzetére. Még abban az évben megismételte ezt Brüsszel és Hága között, egy évvel később pedig Illinois államban. Együttműködik számos emberi jogi szervezettel, köztük a Christian Solidarity International (CSI) nevű keresztény szervezettel, mely többek között rabszolgák kiváltásával is foglalkozik Szudánban. A CSI helyi közvetítők segítségével csempészi ki a rabszolgákat a fogságból, és az új élethez is segítséget nyújt nekik - néhány mezőgazdasági eszközt, szúnyoghálót, sátorlapot és edényeket is kapnak a kiszabadítottak, akiknek általában semmijük sincs életük újrakezdéséhez. Ez a szervezet hívta meg Magyarországra is előadni Denget, aki járt a parlamentben is - meghallgatta őt a Fidesz-frakció, az Emberi Jogi Bizottság és Szili Katalin házelnök is.

"Valaki feleljen!"

Szudán jövőjével kapcsolatban Deng éppen úgy nem adja fel a reményt, mint rabszolgasága évei alatt. Az Omár al-Basír elleni vádemelésről és nemzetközin elfogató parancsról azt mondta: "Ha most mi ketten kimennénk az utcára és megölnénk akár egyetlen embert, nyilván el kéne számolnunk a törvény előtt. A szudáni vezetők talán a törvény felett állnak? A jó dolgoknak persze mindig rögtön megvan a felelőse Szudánban, most először felelnie kell valakinek milliók haláláért. Az első szudáni háborúban másfélmillió, a másodikban kétmillió halott, az ég szerelmére, itt az ideje, hogy valaki feleljen!"

Sokat vár Barack Obama amerikai elnöktől - sőt, alapvetően ifjabb George Bush szerepét is pozitívan látja Szudán ügyében. "Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Lehet szidni Busht, de mégiscsak ő volt, aki 2005-ben tető alá hozta a khartoumi békemegállapodást, és ő volt az első államfő, aki belátta, hogy a rabszolgaság a háború következménye, és igyekezett a háborút megállítani. Obama pedig alkalmas lehet arra, hogy felvegye a rabszolgaság elleni küzdelem fáklyáját. Találkoztam vele három éve, akkor megígérte, tenni fog az ügyért. Hatalmasat csalódnék benne, ha nem tenne".

Dél-Szudánban Deng szerint az emberek bizakodva várják 2011-et. A 2005-ös békemegállapodás szerint ekkor lehet népszavazást kiírni arról, önállóvá akar-e válni a terület. "Elég volt a gyilkolásból, elég volt az üldözésből. Sokmillió halott után meg kell kapnunk a lehetőséget. Egy nemzet születhet meg akkor".