"A géppuskás azonnal elkezd ordítani" - Afganisztán-napló 2.

Egy rakétatámadásról és a háborús helyzet maceráiról is beszámol naplójának második bejegyzésében az [origo] munkatársa, Szlankó Bálint, aki egy hónapot tölt az amerikai hadsereggel az afganisztáni Wardak tartományban.Kattintson a fotóra és nézze meg a helyszínen tartózkodó tudósítónk képeiből készült galériát!

A világ egyik legveszélyesebb helye jelenleg Afganisztán, ahol egyre durvul a 2001. szeptember 11. után indított háború. Az utóbbi években a tálib lázadók megtáltosodtak, így a NATO-csapatoknak - élükön az amerikaiakkal - minden erejüket össze kell szedni, ha fel akarják morzsolni őket.

2009. július 12. - Airborne amerikai-francia-afgán előretolt helyőrség, Wardak tartomány

Kezdem érteni, miért olyan macerás ez a háború. Vasárnap elkísértem egy néhány páncélozott járműből és teherautóból álló francia-afgán konvojt az egyik nagyobb bázisról egy kisebb harci támaszpontra, amely éppen most épül. Ennivalót, vizet, és építőanyagot kellett nekik vinni. Az út mindössze néhány kilométer volt, de az egész kirándulás egy egész délelőttöt vett igénybe, rettenetesen kimerítő és eseménydús volt.

Rögtön az elején, a tábort elhagyva elakadt a konvoj, mert valami gyanúsat láttak az út szélén, ami akár bomba is lehetett volna. Előreküldték az afgánokat, hogy vizsgálják meg (nem bomba volt). Utána még legalább háromszor meg kellett állni hosszabb időre, vagy azért, hogy előreküldjék az afgánokat, hogy felderítsék a terepet, vagy azért, mert egy tőlük független amerikai küldetés járművei eltorlaszolták az utat.

Az út iszonyatos - hepehupás földút, dobálja föl-le a járműveket, azok erőlködve másznak fel a legkisebb emelkedőn is, irtózatos mértékben verik fel a port, úgyhogy alig látni valamit. A szépen öntözött mezők szélén itt-ott afgánok állnak és bámulnak. Van, aki biccent, van, aki csak néz, nehéz eldönteni, hogy kíváncsian, unottan vagy ellenségesen. A járműből hátulról kinéző géppuskás annyira izgul, hogy remeg a keze, bár lehet, hogy csak ilyen típus. Ő mindenkinek próbál integetni, és sokan vissza is intenek.

A harci támaszpont akkora, mint néhány kosárlabdapálya. A franciák kipakolják a holmit, az egyik őrmester kedvéért eléneklik, hogy boldog szülinapot - nagy ujjongás -, aztán megpróbálják az ottlévő amerikaiakkal összehangolni a visszautat - ki mit csinál, merre tüzel, ha támadás éri a konvojt. Az amerikaiak csak bólogatnak, nem világos, hogy értik-e, mert a francia parancsnok maga is összekeveri néha, hogy kinek hol kell haladnia a konvojban.

A konvojt abban a percben támadás éri, hogy a járművek elhagyják a tábort. Kettő vagy három vagy négy rakétát lehet hallani, erről utóbb nagy vita folyik, a mellettem álló géppuskás azonnal elkezd ordítani, hogy maradjon lent, maradjon lent, a tálibok támadnak, aztán nekiáll vacakolni a puskájával, meg gombokat nyomogatni a mellette lévő dobozon. A konvoj elakad, de senki nem tüzel. Csak állunk ott percekig, na most akkor mi lesz? Végül a táborból lőnek vissza ágyúval. Nem világos, hogy honnan jöttek a rakéták, és persze az se, hogy ki lőtte őket.

A helyőrségbe visszaérve mindenki fekete a portól, a katonák lelkesen magyarázzák egymásnak a rakétás élményt, huss, huss, huss, hogy jött az egyik, a másik, a harmadik! Az egyik tiszt odalép, hogy jól vagyok-e, kimerülten bólogatok, vigyorog, "Monsieur, tu sais, c'est trés normal, eh?" (Uram, ugye tudod, hogy ez itt normális?) Mint kiderül, naponta kapnak ilyet a franciák, mondjuk ezt mondhatta volna hamarabb is. Aztán elmegy, hogy megszervezzen az amerikaiakkal egy légicsapást.

Az előző naplóbejegyzés, amelyben a Bagram légitámaszpontot mutatja be munkatársunk.