Éjszakai rajtaütés egy ideges amerikaival - Afganisztán-napló 4.

Egy szakasz amerikai katona és öt afgán rendőr hajnalban rajtaüt egy lakóházon, ahonnan többször is rálőttek a főútra. Az Afganisztánban harcoló amerikai katonákat kísérő munkatársunk, Szlankó Báint legújabb naplóbejegyzése.A rajtaütésről készült további képekért kattintson a fotóra!

Egyenként felsorakoztak a mező és az út között, pont a földek szélén, teljes csöndben, bár inkább a feszült figyelem hallgatásában, nem a nyugaloméban, egyik végen az amerikaiak, mellettük meg az öt afgán rendőr, a hajnali sötétben, pont hogy elkezdett világosodni az ég alja.

"Mindig maradj a közelemben, ne kapcsold be a lámpát, és ne maradj egyedül a rendőrökkel" - sziszegi az egyik katona, szerintem csak fontoskodásból. Már rég azon parázom, hogy mi van, ha alá van aknázva a mező, amin éppen átvonulni készülünk, itt minden alá van aknázva. Úgyhogy bénán bólogatok és a Nikont tekergetem mechanikusan. Hirtelen rohadt nehéznek tűnik a repeszálló mellény és a sisakból se látni ki rendesen. Talán mégis a harckocsiban kellett volna maradni. A katonák még egyszer megnézik a fegyverüket.

Aztán reccsen a rádió, hogy indulás, és elkezdenek átvágni a mezőn, egymástól 5-6 méteres távolságban, széles láncban, gyorsan, de nem túl gyorsan, a mező másik oldalán lévő házcsoport felé. Onnan háromszor lőttek rá az elmúlt hónapban a főútra és a rendőrökre, úgyhogy ideje berúgni az ajtót. "Remélem ellenállnak" - morogja az egyik amerikai katona a puskáját markolászva, az arca feszült, talán verejtékezik is kicsit, napok óta arról beszél, hogy valami kurva nagy lövöldözés kéne már, nem ez a nyáladzás a törzsi vénekkel.

A félig szétlőtt rendőrállomáson, ahol a rajtaütés előtt gubbasztottak a katonák fél éjjel, még barátságos és kedves volt a néhány rendőr, de most fekete maszkok kerülnek rájuk, brutális külsejű orosz meg magyar fegyverek, inkább tűnnek martalócnak, mint bármi másnak. Hirtelen jónak tűnik a tanács, hogy tartsam magam távol tőlük, noha ez már közhely.

Végül átérnek a mezőn, a nagy, lapos, négyzetalakú afgán ház döglötten fekszik a homokon, a hajnali félhomályban alig látni a katonákat, amint elhelyezkednek a sarkokon. A lövöldözésben reménykedő katona annyira ideges, hogy nem bírja elrakni az éjjellátóját, végül segítek neki begyömöszölni a zsebébe, ott szerencsétlenkedünk ennek az egésznek a közepén.

Az afgán rendőrök közben elkezdik verni a vaskaput, nem történik semmi, aztán az én katonám rúg bele párat, majd ajánlkozni kezd, hogy a sörétessel szétlövi a zárat. Végül csak kinyílik, egy álmos fejű öreg nyitja ki, a katonák és a rendőrök beugrálnak, az amerikai kapitány meg megveti a lábát a kapuban és szétnéz.

Egy szép, csöndes kis kert van belül, meg egy kút, meg ajtók a falak mentén végig, kifelé, mintha egy pesti bérház lenne, csak éppen nincsenek emeletek, meg hát olyan középkori minden. Lassan előbújnak a lakók, még egy idősebb férfi, pár riadt nő meg gyerek, egy család az egész, a katonák meg a rettentő géppuskákkal ott állnak szanaszét. A kapitány rájuk szól, hogy ne bámulják a nőket.

Átnéznek pár szobát, kamrát, a tetőre is felmásznak, a kútba is lenéznek, de se puska, se semmi, csak illatos szőnyegek a padlón meg a falakon, takaros kis eszközök, edények itt-ott, meg egy fiatalember százéves bekeretezett képe a falon, kis bajusszal, öltönyben, nagy turbánnal a fején. Az ellenség persze sehol.

Csöndes és gyors az egész, senki nem emeli fel a hangját, senki nem tiltakozik, a két afgán férfi csak ül és bámul ott, közben elszívnak egy cigit. Ők nem tudnak semmit, nem láttak semmit, a lövöldözést azt hallották, de olyankor nem jönnek ki a házból. A tálibok nem itteniek, a hegyekből jönnek, Pakisztánból, Irakból, Csecsenföldről. Alap válasz persze, ezerszer hallani minden nap. A tálibokat fülön lehet csípni, van hogy sikerül is. De nem ma.

Végül a kapitány megvonja a vállát. Mindegy. Lehet, hogy hazudnak, lehet, hogy nem. Nincs mit tenni. Otthagyja a telefonszámát, hogy ha legközelebb valaki lövöldözik, akkor hívják fel, majd kijön ő vagy a rendőrök. Szürreális az egész, pláne, hogy közben a gyerekek elkezdenek vigyorogni a kamerának. A kapitány elmagyarázza, hogy Amerika csak segíteni akar, és hogy vegyék észre, hogy ők nem bántottak senkit, nem törtek össze semmit, csak azért jöttek ide, mert azt mégse lehet, hogy állandóan lövik innen a főutat. A két öreg egyetért, a végén már mindenki mosolyog, bólogat, kezet ráz.

Közben reggel lesz. A katonák elindulnak vissza a mezőn át a főútra, megint eszembe jut, hogy mi van, ha alá van aknázva a cucc, itt minden alá van aknázva, de aztán csak visszaérünk a járművekhez. A rendőröket kidobják a rendőrállomásnál, aztán irány haza, már mindenki alszik a kocsiban.

Olvassa el a korábbi naplóbejegyzéseket is.