"Kezdenek szétcsúszni a dolgok"

Amelyben négy bombatámadás is éri munkatársunk házigazdáit, és sajnos az egyik célba talál. Egy nyugodt völgy kezd szép lassan pokoli hellyé válni, ahol kiderül, miért nehéz segíteni Afganisztánban: állandóan lőni kell, aknát kell keresni, fedezékbe kell vonulni. Az [origo] munkatársa jelenti Afganisztánból.

Garda harci támaszpont, Dzsalrez-völgy, Wardak, július 24.

Előbb-utóbb kifogy az ember szerencséje (persze nem az enyém, különben most nem írnám ezt). Már lassan egy hete a Dzsalrez-völgyben vagyok, ami elvileg a környék legbiztonságosabb része, ehhez képest "kezdenek szétcsúszni a dolgok", ahogy az egyik hadnagy fogalmazott, amikor kimerülten lerogyott az ágyára egyik este.

A dolgok akkor kezdtek szétcsúszni, amikor az egyik szakasz elment meglátogatni az egyik falut, a kis patak másik oldalán, kertek, kis facsoportok között. A szakaszvezető hadnagy elmélyülten cseverészett a falu véneivel (általában azok a férfiak, akik éppen helyben vannak, amikor a katonák megérkeznek), szóval a falu véneivel arról, hogy hogyan lehetne egy kis gyaloghidat építeni a patakon át, amikor egy messzi döndülést, majd rövid fegyverropogást lehetett hallani.

Amilyen nyugis volt a faluba vezető út, olyan feszült a visszaút. A katonák egymást fedezve, szinte lépésről-lépésre hátrálnak vissza a főútra, a fák és a bokrok között, a magas fűben, igazából az egész olyan, mint egy vietnami háborús filmben, leszámítva az enyhe rosszullétet a feszültségtől, szóval vissza az útra, ahol a rádió szerint az egyik könnyebb harckocsi ráfutott egy aknára.

Egy kisebb facsoportnál elakadnak, meg kell várni, amíg a táborból lejön még egy szakasz, meg kiderül, hogy pontosan mi történt - úgyhogy itt az alkalom, hogy páran elkezdjenek humorizálni azon, hogy a két golyóálló mellényemmel milyen szuperül kilógok a zöld növényzetből, és hogy ugye nem gondolom komolyan, hogy a tálibokat érdekli a genfi egyezmény. (A genfi egyezmény elvileg védi az újságírókat és más, nem harcoló személyeket, például az orvosokat a hadszíntéren.)

Mire visszaérünk, kiderül, hogy a Humveeban, ami felrobbant, sajnos mind a négy katona meghalt. A géppuskakezelőt messze az úttól találják meg, a robbanás kivetette a géppuskatoronyból.

A következő két napban a támadást még három követi, az út alatt elrejtett bomba mind. Az elsőben nem sérül meg senki, csak kicsit megdobja a harckocsit - a katonák azon spekulálnak, hogy talán nem is nekik szánták, hanem az afgán rendőröknek, akik páncél nélkül járnak, és a tálibok fő célpontjai. A járási rendőrfőnökkel egy héttel korábban ugyanilyen bomba végzett.

A második bomba már tuti nekik megy: leszakítja a harckocsi tetejéről a gépfegyvert és megsebesít egy hatéves gyereket. A harmadik a bazár kellős közepén robban föl, szétrombol mindent a fenébe, betöri az ablakokat a házakon, plusz lerokkant két harckocsit. Mivel éjszaka van, senki nem sérül meg - nappal szörnyű vérfürdő lett volna belőle (persze gyakran van is).

Csak hogy tovább borzolja az emberek idegeit, még további három gyanús helyet találnak az úton, és az egész nap azzal megy el, hogy kutyákkal meg egyéb trükkökkel átvizsgálnak mindent. Rendőrök, afgán és amerikai katonák mindenütt, meg a helyi polgárőrök (valójában egy csomó gyanús, szakállas ember Kalasnyikovval).

Minden más program persze csúszik, a találkozó a falu véneivel a gyaloghídjuk megépítéséről, a találkozó a helyi polgárőrökkel, minden, amit az amerikaiak igazából csinálni akarnak az Afganisztánban sehova nem vezető oldschool háborúzás helyett, minden csúszik, ugyanis, nos, háborúzni kell.