91 éves korában, természetes halállal hunyt el otthonában J. D. Salinger, a modern amerikai irodalom legfontosabbnak tartott alakja, a Zabhegyező című világhírű regény írója - jelentette be csütörtökön az író ügynöksége. Salinger ötven éve teljes visszavonultságban élt egy kétezer lelket számláló, New Hampshire állambeli kisvárosban, 1963-ban megjelent utolsó kötete óta csak pletykák szálltak arról, dolgozik-e még, és ha igen, engedélyezi-e megjelenésüket. A család kérésére nem lesz gyászszertartás.

Jerome David Salinger 1919. január 1-jén született New Yorkban, édesapja zsidó kereskedő volt, édesanyja ír katolikus családból származott. Egyetemet nem végzett, egy ideig esti tagozatra járt a Columbiára, de nem volt rajongója a felsőoktatásnak. A második világháborúban Európában harcolt, 23 éves volt, amikor besorozták. Részt vett a normandiai partraszállás hadműveleteiben, az európai fronton haditudósítóként dolgozó Ernest Hemingwayjel is itt találkozott. "Jézusom, micsoda pokoli tehetség!" - mondta róla állítólag Hemingway.

1940-től kezdve jelentek meg novellái különböző magazinokban (Colliers, Esquire, Saturday Evening Post), a tekintélyes New Yorker viszont csak 1946-ban adta ki Salinger Slight Rebellion off Madison című elbeszélését, ami korai változata a Zabhegyező egyik fejezetének (miután már 1941-ben egyszer visszautasította háborúellenes és fiatalokat "lázító" szövege miatt).

1951-ben publikált Zabhegyező című regénye egy csapásra kultikus figurává tette. Főművében egy frusztrált, kiábrándult és agresszív fiatal nemzedékről írt, rajtuk keresztül adva nyomasztó látleletet az amerikai társadalomról. A Zabhegyező főhőse, Holden Caulfield ennek a generációnak - és persze a mindenkori lázadó és elégedetlen kamaszkornak - az emblematikus alakja. Salinger ezzel a regénnyel csempészte be a káromkodást a magasirodalomba.

A regény több generációnak meghatározó élmény: John Lennon gyilkosa, Marc Chapman egyenesen azt állította 1980-ban, hogy azért ölte meg John Lennont, hogy ezzel is népszerűsítse Salinger Zabhegyező című regényét. Egy évvel később Ronald Reagen merénylőjénél is találtak egy példányt a kötetből.

Forrás: [origo]
Paparazzi-fotó Salingerről a kilencvenes évek közepéről

A Kilenc történet (1953) címmel megjelentett novelláskötetben bukkan fel először a Glass-család, amelynek sorsát Salinger ezután következő műveiben önkényes időrendben meséli. A család - Holden Caulfieldéhoz hasonlóan - New York-i felső középosztálybeli értelmiségi közegből származik, a hét gyerek mindegyike kimagaslóan intelligens. Az Ilyenkor harap a banánhal című elbeszélés a legidősebb gyerek, Seymour öngyilkosságát meséli el.

Franny levele a Franny és Zooeyból (1961)
"Drága Lane!

Fogalmam sincs, hogyan fogod kisilabizálni ezt az egészet, mert olyan pokoli a lárma ma este a hálóban, hogy jóformán a saját gondolatait se hallja az ember. Így aztán, ha melléütök, leszel szíves elnézni. Különben megfogadtam a tanácsodat, és újabban elég sokat forgatom az értelmező szótárt, úgyhogy, ha most begörcsölt a stílusom, magadra vess. Az a lényeg, hogy most kaptam meg gyönyörű leveledet, és szeretlek, imádlak az őrülésig stb., és alig várom a hétvégét. Elég baj, hogy nem tudtál benyomni a Croft House-ba, de végül is nem sokat törődöm vele, hol lakom, csak meleg legyen, de ne legyen poloskás, és láthassalak néha, azazhogy minden percben. Mostanában ti. teljesen becsavarodtam. Egyszerűen imádom a leveledet, különösen azt a részét, ahol Eliotról írsz. Én már kezdek nem sokat törődni az összes költőkkel, az egy Szapphót kivéve. Őt valósággal őrülten bújom, de kérlek, hagyjuk a közönséges célzásokat, légy szíves. Lehet, hogy róla írom az évfolyamdolgozatomat, persze ha egyáltalán nekimegyek a speciálszigorlatnak, és feltéve, hogy az a tökfej, a tanárvezetőm, megengedi. "Meghal a kedves Adonisz, már mit tehetünk, Küthereia? - Hantoljátok el őt, leányok, megszaggatva ruhátokat!" Hát nem isteni? Ő végig ilyen. Szeretsz? Egyszer sem írtad abban az utálatos levélben. Utállak, amikor olyan reménytelenül szuperférfias és rezervuált vagy. (Jól írtam?) Persze nem igaz, hogy utállak, de nem bírom az erős, szófukar férfiakat. Nem mintha te nem volnál erős, de megértesz. Lassan akkora lesz a zsivaj, hogy a saját gondolataimat is alig hallom. Az a lényeg, hogy szeretlek, és szeretném már elküldeni a levelet expressz, hogy minél előbb megkapd, feltéve, hogy egyáltalán találok bélyeget ebben a bolondokházában. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Tudod te egyáltalán, hogy összesen kétszer táncoltunk tizenegy hónap alatt? Azt az estét a Vanguardban nem számítom, ott úgy be voltál szíva. Nyilván irtó zavarban leszek. Mellesleg megöllek, ha ezt rám hagyod. A szombati viszontlátásig, bogaram!

Imádlak
Franny"

Az 1961-ben Franny és Zooey címmel egy kötetben megjelentetett két kisregény a Glass-család két legfiatalabb tagjával foglalkozik. Salinger utolsó könyve 1963-ban jelent meg, és szintén két kisregényt fog egybe: a Magasabbra a tetőt, ácsok az író alteregójának tekintett Buddy Glass életének egy epizódját meséli el, a Seymour: Bemutatás-ban pedig Buddy beszél a halott Seymourról.

J. D. Salinger legutolsó publikált műve egy elbeszélés, ami 1965-ben, a New Yorker-ben jelent meg Hapworth 16, 1924 címmel, és Seymour Glass gyermekkori leveléből áll, amit 1924-ben egy nyári táborból írt szüleinek.  Sokáig úgy volt, hogy az elbeszélés könyv formájában is megjelenik, de az író az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a már kinyomtatott könyveket be kellett zúzni.

Salinger elszigeteltségéhez makacsul ragaszkodott: 1980-ban (a Boston Globe-nak) adott utolsó interjúja óta nem állt ki a nyilvánosság elé. Az elmúlt években többször fordult bírósághoz, hogy megakadályozza a róla szóló írások megjelenését, beperelt például egy svéd szerzőt, aki  Sixty Years Later: Coming Through The Rye címmel megírta a Zabhegyező folytatását, és egy életrajzi mű szerzőjét (a brit Ian Hamilton), aki az író leveleit tette közzé a kötetében. 1953-ban költözött Cornish-ba, egy kisvárosba New Hampshire államban, ahol kétméteres kerítéssel vette körbe a házát. Ritkán nyilatkozott, és fénykép is kevés készült róla.

1949-ben született meg a My Foolish Heart  című film Salinger Ficánka bácsi Conneticutban című novellája (a Kilenc történet egyike) alapján. A főszereplőnőt, Susan Haywardot Oscarra jelölték, de a film mégsem tetszett az írónak, ezután mereven elzárkózott műveinek megfilmesítése elől. Nemet mondott Steven Spielbergnek, Billy Wildernek (a Van, aki forrón szereti és az Alkonyat sugárút rendezője) és a BBC-nek is.

Fiatalkorában udvarolt az ismert amerikai drámaíró, Eugene O'Neill lányának, aki azonban inkább Charlie Chaplinhez ment feleségül. Egy rövid és rosszul sikerült házasság után kilenc évvel (egy Sylvia nevű német asszonyt vett feleségül), 1955-ben, 36 évesen vette el a 19 éves Claire Douglest, aki egyetemi tanulmányait hagyta félbe, hogy hozzámenjen a remeteségben élő íróhoz. Két gyermekük született, Margaret és Matthew, de házasságukat megmérgezte az elszigetelt életvitel. Végül 1966-ban váltak el.

A válás után fiatal lányokkal volt viszonya, az akkor 18 éves Joyce Maynard felnőtt fejjel írta meg és adta közre kíméletlenül leleplező memoárját (At Home In The World, 1999) a szerzőről. Salinger több futó viszony után végül egy Colleen nevű nőt vett el, akivel ha igaz, élete végéig együtt élt.

Az író Margaret lányával

Még egy memoár látott napvilágot a szerzőről: lánya, Margaret 2000-ben Dream Catcher címmel adta közre írásait apjáról és szülei házasságáról.

Az író egész életében vonzódott az ezoterikus tanokhoz és a keleti tudományokhoz: előbb buddhista volt, majd a szcientológiával (pontosabban annak elődjével, a dianetikával) és a hinduizmussal kacérkodott, lelkes híve volt az akupunktúrának, a homeopátiának, a makrobiotikus táplálkozásnak és még ezerféle alternatív gyógymódnak, lánya szerint még saját vizeletét is megitta az egyik kúra előírásait követve. "Egészségőrült" ("health nut") - fogalmazott memoárjában Maynard. Étrendjére szigorúan ügyelt, egy ideig vegetáriánus is volt.  

A Salingerről született életrajzok egybehangzóan állítják, hogy az író nagyon fegyelmezetten dolgozott, minden nap írt néhány órát. Joyce Maynard arra emlékszik, hogy 1972-ben már két új befejezett regény pihent a szekrényben. Lánya, Margaret szerint édesapja külön szortírozta azokat a munkáit, amiket halála után változatlanul ki lehet adni, azokat, amiket csak szerkesztés után, és azokat, amiket semmi esetre sem szabad megjelentetni. Eszerint több új mű is megjelenhet a következő években.

J. D. Salinger ügynöksége kijelentette, hogy az író tavaly májusban eltörte a csípőjét, de hamar talpra állt, és kitűnő egészségnek örvendett egészen mostanáig, amikor állapota hirtelen rosszabbodni kezdett. "Nem voltak fájdalmai a halála előtt" - nyugtatott meg mindenkit képviselőjük.