Aknavetőzés az afgán éjszakába

Döntő év 2010 Afganisztánban. Az idei az eddigi legvéresebb nyár volt a NATO számára, de most dől el, hogy beválik-e az amerikai stratégia, működik-e Afganisztán katonákkal való elárasztása. Az [origo] munkatársa az ellenállás szívében, Kandahár tartomány egyik legproblémásabb részén járt.

A feszült várakozás furcsa dolgokat művel. Amióta elkezdtek visszajönni az előző váltással dolgozó újságírók a nyugat-kandahári frontról tele dermesztőbbnél dermesztőbb sztorikkal, még az egészen régi motorosok is idegesen járkálnak fel és alá, miközben a helikopterre várnak, ami kiviszi őket a csapatokhoz. Mindenki csomagol és újracsomagol, a feleségét/barátnőjét próbálja hívni, cigizget. A porvihar a várakozást egy hetesre nyújtja. A légitámaszponton állítólag harmincezer ember lakik, de evésen, alváson és kondizáson kívül egyáltalán semmit nem lehet csinálni. Az internet is pocsék. A napirend nagyjából ez: aludj, amíg meg nem éhezel, egyél, amíg el nem álmosodsz.

Többen nekiállnak unalmukban és idegességükben vásárolgatni, minden nap jönnek be valami új szerzeménnyel a médiakonténerbe, próbálgatják a különböző táskákat, ilyen-olyan vackokat a repeszálló mellényükön, sisakjukon. Ha volna bent tükör, megnéznék magukat benne, hogy lássák, hogy áll. A fotósok fele egyébként is úgy néz ki, mintha valami különleges alakulatnál volna, annyi taktikai eszköz lóg a szerelésükről, épphogycsak lézerpisztolyuk nincs. "Régebben egyszerűbbek voltak ezek a dolgok, haver. Kimentél, aztán rádlőttek minden nap. Érted, hogy mondom?" - bocsátkozik zavaros filozofálgatásba David Gilkey a National Public Radiotól, miközben egy gombostű méretű kislámpát próbál felcsavarozni a sisakjára.

A kilencedik napon végül mindenki kijut az előretolt helyőrségbe, ahonnan továbbosztják őket a frontalakulatokhoz. Az utolsó helikopterúton szürreális dolog történik. Két holland újságíró száll fel valahol, egy férfi és egy nő. A férfi félúton a táskájába nyúl, elővesz egy pornóújságot és elmélyülten lapozgatni kezdi. Megáll minden oldalon, konkrétan elolvassa a szöveget. Amikor végez, átnyújtja az újságot a mellette ülő nőnek, aki habozás nélkül elveszi és hasonló elmélyültséggel tanulmányozza. Mindenki dermedten néz vagy röhög, de ők észre sem veszik. A következő megállónál leszállnak.

"Ez itt kemény, haver"

A völgy Kandahár városától északnyugatra fekszik és a város ellen induló tálib támadások fő kiindulópontja. Az amerikaiak az év elején vonultak be, hogy megpróbálják kitolni az ellenséget a folyóvölgyből a sivatagba, a várostól távolabb. A zászlóalj-parancsnokság/kormányzói iroda a völgy oldalában fekszik, ferdén néz le a folyót ölelő zöld dzsungelkárpitra, ahonnan időnként lövöldözés és egy-egy robbanás hangzik fel. A magasabban fekvő részeken fából ácsolt fedezékek mögött mászkálnak az emberek, mert tálib mesterlövészek rejtőzködnek a völgyben. Hetente egyszer még rakétát is kapnak, de azok mindig feljebb, a hegyoldalban csapódnak be.

Éjszakai tűzharc - Galériáért kattintson a fotókra!

"Ez itt a kemény, haver" - próbál vagánykodni egy ránézésre húszéves közlegény a sátra előtt, miközben a fogát piszkálja egy nagy késsel, mintha egy Rejtő Jenő-regény főhőse lenne. "Sajnos nekem az alezredesre kell vigyáznom, de már jelentkeztem frontfeladatra". Ekkor óriási dörrenés hallatszik a völgy felől, a katona összerezzen. "Hú, ez elég nagy volt. Valaki alighanem beszopta". Az 1-66-ból hatan haltak meg két hónap alatt, ami elég rossz arány, majdnem heti egy ember elvesztését jelenti.

A zászlóaljparancsnok, Rodger Lemons alezredes optimista előadást tart a két érkező újságírónak. A képet némileg árnyalja, hogy az odavezető úton egy helyen megcélozták a konvojunkat aknavetővel, az afgán katonák szárnyakat kapva rohantak az óvóhelyre, az amerikaiak meg ugráltak be a páncélozott terepjárókba. "Csukd be az ajtót, csukd be az ajtót!" - kiabálta a sofőr, miközben a közelben becsapodó lövedékből felszálló lőporszag lepett be mindent.

Lemons azért nem beszél teljesen a levegőbe: tavaly még a kormányzói iroda ajtajánál volt a front és nem volt kormányzó se, most meg több tucat ember jár be minden nap az ügyes-bajos problémáival, és a járási kormányzó szervezkedik. A biztonsági helyzet persze még mindig szörnyű, de a völgyet most kis amerikai és afgán bázisok egész láncolata veszi körül, a katonák rendszeresen járőröznek, és sok helyi vezető, aki nem szereti a tálibokat, kiváncsian várja, mi fog történni.

Elektromos zuhany

Az egyik hely, ami kicsit jobb, az Alpha századé. Itt úgy látszik, összejönnek a dolgot: három nagyobb településcsoport van a területen, és a falvak vezetői együtt akarnak működni a katonákkal. A kooperáció mintha már most szülne eredményeket, bár a nyár erőszakos volt. Egy falu, Nagahan, saját milíciával rendelkezik, amit a helyiek hoztak létre és amit egy amerikai különleges műveleti csoport pátyolgat. Oda már egyáltalán nem mennek a tálibok. Tabin-e Szuflának a kellős közepére raktak egy rendőrségi ellenőrzőpontot. A harmadik falu, Kuhak vezetője hozza az információkat a gyanús idegenekről. Egy ideje mindkét helyen nyugodtabb a helyzet, a tálibok értenek az erőből.

A helyiek meg a pénzből. Az összes falusi vezető, aki együttműködne, nem egyszerűen csak a tálibokkal akar kiszúrni, de alapvetően pénzt és beruházásokat akar az amerikaiaktól a biztonságért cserébe. Hadzsi Birdad, Kuhak tulajdonképpen vezetője egy mecsetet és egy iskolát akar. Az amerikaiak gyakorlatilag megveszik ezeknek az embereknek a barátságát, pontosan úgy, ahogy Irakban lefizették a szunnita milíciákat, hogy forduljanak az al-Kaida ellen. Ehhez persze itt is, ott is kellett egy valami: hogy a helyieknek egyébként is elege legyen a lázadókból.

A katonák közé zárva képtelenség felmérni, hogy ez mennyire igaz Afganisztánban. De vannak arra utaló jelek, hogy még itt, a tálib ellenállás szívében is sok ember van, aki nem kér belőlük. A hírszerző tiszt ugyan készséggel elismeri, hogy nagyon frusztráló az afgánokkal tárgyalni, mert borzasztóan meg vannak ijedve, de valahogy mindig van egy-egy, aki hoz információt erről-arról, például elrejtett bombákról. A tálibokra sokan panaszkodnak, hogy erőszakosak, kijárási tilalmat tartanak fent, bejárnak az emberek házába, vagy megverik vagy megölik azokat, akik akár csak szóbaállnak a kormány képviselőivel. Egy vállalkozót, aki utat próbált építeni egy faluban, felakasztottak, de előtte jól megverték.

A pici amerikai-afgán helyőrség otthonos. A sátrakban van légkondi, éjjel meg fűtenek, az étel elfogadható, van internet. A zuhanyt viszont elzárták, mert belement a vízbe az áram és megrázott valakit.

"Nem akarsz tolni párat?"

A Bravo századnál kevésbé lelkesítő a helyzet. A völgy délkeleti része olyan, mint a filmekben. A helyőrség alig 2-3 kilométerre van az Alpha viszonylag békés műveleti területéről, és bár a tálibok egyáltalán nem bocsátkoznak tűzharcba, minden alá van aknázva. A gyalogjárőrök majdhogynem négykézláb vonszolják át magukat a négyzetméternyi marihuánaparcellák, vályog válaszfalak, öntözőcsatornák bonyolult hálózatán. Az aknaveszély miatt órákig tart megtenni egy kilométert.

Mindenki milliméter pontossággal próbál az előtte lévő lába nyomába lépni. Így is tizedelik őket rendesen. A század 28 aknasérülést szenvedett el két hónap alatt, ami még akkor is rémületes szám, ha halott valahogy sose volt. Együttműködésről meg barátságos helyiekről itt szó nincs, a falvak egy része eleve teljesen elhagyatott, a többiben lakók pedig csúnyán meg vannak ijedve.

A napi járőrözés rémisztő kilátásai ellenére meglepően jó a táborban a hangulat, bár egyik-másik katona kissé hisztérikus. Éjszaka óriási lelkesedéssel aknavetőzik meg a völgyet, és mindenki be akar szállni a buliba. "Hé, riporter! Nem akarsz tolni párat?! Haha! Ahahaha!" - kiált oda az egyik tüzér a mennydörgés közepette. Sértődöttnek tűnik, amikor a fejem rázom.

Van olyan hely is, ahol még csak nem is arról van szó, hogy meg volnának ijedve a helyiek. Az 1-320. zászlóalj területén, kicsivel északabbra, egyáltalán nem működik az amerikai alapvetés, hogy az emberek nagy része nem kér a tálibokból, és ezért ha sikerül a helyieket megvédeni, megsegítgetni, akkor nem lesz gond. Az Észak-Argandabban, úgy tűnik, a helyiek a lázadók. Nem néhányan, hanem mind. Itt nem megy a divatos harcmodor, a járőrözés, a diplomácia, a lefizetés, a szép szó. Itt háború van az ellenséges falvakkal és kész. A helyőrséget minden nap támadják, az egyik katonát az őrtoronyból lövi ki egy mesterlövész.

Fizetni a hallgatásért

Az eredmények tehát vegyesek. Az amerikai stratégia - elárasztani egy területet katonákkal, állandóan járőrözni, megvenni a helyiek támogatását pénzzel és fejlesztésekkel - nem tűnik eleve reménytelennek. Van, ahol nem világos, hogyan működhetne, annyira nincsen kivel együttműködni. De van, ahol jól látható eredményeket produkál. A Kandaháron keresztülhaladó főút sokkal biztonságosabb, mint korábban. Az eddig nem létező járási kormányzatba kezd visszatérni az élet, bár még mindig nagyon nehéz alkalmas közalkalmazottakat találni. Sokan akarják, hogy az afgán kormány, a segélyszervezetek jöjjenek és építsenek nekik utakat, iskolákat, klinikákat, nem akarnak teljesen elzárva élni. Szeptember végére az erőszak az augusztusinak a harmadára esett vissza az 1-66 területén. Ez persze valószínűleg annak is betudható, hogy a nyár végével mindig lanyhul a harc, mert éjszaka már túl hideg van ahhoz, hogy a lázadók kint aludjanak a földeken.

A stratégia legbizonytalanabb pontja az, hogy mi lesz hosszútávon. Az amerikai elvileg jövőre meg akarják kezdeni a kivonulást. Ha a következő egy évben sikerrel járnak is, az eredményeiket az afgán katonáknak és az afgán kormánynak fenn kell tudnia tartani. Az afgán hadsereg nem is próbál úgy tenni, mintha egyedül képes volna ezt elvégezni, bár a völgy északkeleti részében nem sokkal korábban teljesen egyedül lefolytatnak egy sikerként számontartott műveletet. Igazából ők is egy külföldi hadsereg itt lent, délen: a legtöbb katona tádzsik etnikumú afgán az ország északi részéről, még a helyi nyelvet, a pastut sem beszélik rendesen. A kormányzat megjelenésének pedig nem mindenki örül: az alacsony hatékonyság a kisebbik baj, a korrupció a nagyobb. Az itteni kormányzó, Hadzsi Mohammed, állítólag tisztességes, de sok helyen még azért is fizetni kell, hogy meghallgassák az embert.

Szlankó Bálint, Kandahár

Szlankó Bálint könyve a magyar katonák afganisztáni háborújáról 2011 elején jelenik meg az Athenaeum kiadónál