Legyen a kádam akkora, mint a zárkám

Négy lépés egyik irányba, három a másikba - negyven éve ennyi a mozgástere Louisiana állam szövetségi börtönében két rabnak. Egy őr meggyilkolásáért ítélték el őket, és noha azóta igyekeznek bizonyítani ártatlanságukat, még a magánzárka elhagyását sem engedélyezték nekik. Küzd értük az Amnesty International, egy művész pedig azzal próbál segíteni, hogy megépíti egyiküknek álmai házát.

Egyszerűen Angolaként emlegetik Louisiana állam börtönét. Nem bajlódtak sokat az elnevezéssel: egykor ültetvény volt a helyén, amit azért hívtak Angolának, mert szinte kizárólag az afrikai országból hozott rabszolgákat dolgoztattak rajta. A név túlélte a rabszolgaság eltörlését, az ültetvény felszámolását és a börtön felépítését is. Sőt múzeuma honlapján lehet venni bögrét, pólót, rajta a felirat: Angola Lakópark (Angola: A gated community).

Ma ez az Egyesült Államok legnagyobb szigorúan őrzött fegyintézete, a déli Alcatraz, ahol 73 (San Marino területénél tizenkettővel több) négyzetkilométeren 1800 őr felügyeli ötezer rab életét és munkáját. Köztük Herman Wallace-ét és Albert Woodfoxét, az Angola két, talán leghíresebb élő foglyáét.

Forrás: angola3.org

Wallace és Woodfox a börtönökben elkövetett kegyetlenkedések jelképévé vált

Április 17-én ketyegett le ugyanis kereken negyven év az óta, hogy 1972-ben magánzárkába kerültek, és onnan azóta sem jutottak ki. Ezzel pedig jogvédők szerint akaratlanul is jelképei lettek az Egyesült Államok büntetés-végrehajtásában mindmáig fellelhető igazságtalanságoknak.

Lázadás és gyilkosság

Wallace és Woodfox a hatvanas évek végén (külön-külön elkövetett) fegyveres rablásért került az Angolába, amelynél kegyetlenebb börtön nem létezett akkoriban az Egyesült Államokban - írja a brit Guardian című napilap. A börtönben mindennapos volt a feketék kiközösítése, üldözése, az ötezer rab között és az őrök részéről is állandó volt az erőszak és a kegyetlenkedés, virágzott a szexuális rabszolgatartás. Wallace, Woodfox és harmadik társuk, Robert King ez ellen hozta létre az erőszakmentességet elvető, az afroamerikaiak önvédelmét megszervezni próbáló Fekete Párducok Mozgalmat az Angolában. Azt mondják, megpróbálták összefogni a börtönben lévő feketéket, hogy fellépjenek az ellenük irányuló brutalitás ellen.

A Wallace és Woodfox védelmében létrehozott honlap azt állítja, békés akciókat találtak ki: nem vették fel a munkát a börtön földjein, éhségsztrájkba kezdtek. A sajtó és a helyi hatóságok azonban felfigyeltek ezekre az ügyekre, ezt pedig a börtön vezetése nem tűrte, megkezdődött a bajkeverőknek tartott foglyok büntetése. Wallace, Woodfox és King képviselői állítják, az igazi csapás akkor következett be, amikor 1972. április 17-én a börtönben holtan találtak egy Brent Miller nevű őrt. Harmincöt késszúrással végeztek vele. A gyilkossággal azonnal a három szervezkedő rabot gyanúsították meg, és még aznap magánzárkába kerültek. Kingnek végül 2001-ben sikerült bebizonyítania ártatlanságát, és kiszabadult, Wallace és Woodfox azonban annak dacára magánzárkában maradt, hogy védőjük szerint az eljárásban sosem tudták tárgyi bizonyítékokkal igazolni bűnösségüket. Hiába állították, hogy a perben ellenük valló rab jutalmat kapott a vallomásáért, a bíróság nem fogadta el az érvelésüket.

Az értük küzdő aktivisták szintén furcsa módon eltűnt bizonyítékokról, gyanús vallomásokról beszélnek, és az áldozat, Brent Miller özvegyét idézik, akit állítólag szintén nem győztek meg a felsorakoztatott érvek, és az igazi gyilkos kézre kerítését követeli. Sőt egy louisianai bíróság 2008-ban fel is mentette Albert Woodfoxot az 1972-es gyilkosság vádja alól, egy fellebbviteli szövetségi bíró azonban felülbírálta a döntést.

Kétszer három méter az élet

"Négy lépésből érek át egyik végéből a másikba. Ha megfordulok, nekiütközöm valaminek" - írta le a kétszer három méteres magánzárkáját Herman Wallace. A zárkában egy vécécsésze van, az egyik falnál egy priccs, rajta matrac és ágynemű, a másik falra pedig padot erősítettek. Ablak nincs. Itt töltenek 23 órát minden 24-ből. Naponta hatvan percre kiviszik őket, zuhanyozhatnak, járkálhatnak valamennyit zárt helyen, hetente háromszor pedig edzhetnek egy lebetonozott udvaron. A külvilággal való kapcsolatot ezenkívül az alkalmanként engedélyezett telefonálások, illetve azok a levelek jelentik nekik, amelyeket kézbesítés előtt az őrök mindig felbontanak és elolvasnak.

Könyveket viszont kaphatnak, Wallace szerint ezek nélkül már becsavarodott volna. Azt állítja, memóriája folyamatosan romlik, a legegyszerűbb dolgokra sem emlékszik, olykor még az ábécét is elfelejti. Testvére, a New Orleansban élő Vicky szerint bátyjának pszichológusra lenne szüksége. A nő a BBC-nek arról mesélt, hogy a ritka esetekben, amikor beszélőre megy, testvére rendre elkalandozik. "A hallása sem jó már" - tette hozzá, ami szerinte azt bizonyítja, hogy Wallace-t sokszor verték meg.

Hatvanötezren küzdenek értük

Az Amnesty International szerint az Egyesült Államok alkotmányával és a nemzetközi joggal is ellentétes, hogy a két férfit negyven éve magánzárkában tartják. Hiába a sok elutasító bírósági ítélet, a szervezet nem adja fel: a mostani évfordulóra 65 ezer aláírást gyűjtöttek össze. Az aláírásokat eljuttatták Louisiana kormányzójának, Bobby Jindalnak, akitől azt várják, hogy a rengeteg tiltakozó hatására elrendeli Wallace és Woodfox áthelyezését a magánzárkából.

Nagy kérdés, ki lesz erősebb: a változást követelő 65 ezer aláíró, vagy a magánzárkát helyeslő ellenzőik népes tábora. A BBC nemrég egy közeli város rendőrparancsnokát idézte, aki szerint úgy van minden rendjén, ha a két férfi a magánzárkában marad. "Abszolút nem bánom, hogy valaki, aki elvette más szerettének életét, legfeljebb napi egy órát látja a napvilágot" - mondta Scott Ford, majd hozzátette, a maga részéről még ebből az időből is faragna.

Forrás: angola3.org

Az Angola 73 négyzetkilométeren terül el

Nemcsak a rendőrparancsnok gondolkodik így. Wallace-nak és Woodfoxnak az elmúlt negyven évben összesen 150 meghallgatása volt, ennyiszer kérték különböző bizottságoktól, hogy változtassák meg fogva tartásuk körülményeit. Ám a válasz mindannyiszor elutasítás volt, az indoklás pedig ugyanaz: "az eredeti elzárás okának természete". 2008-ban rövid időre mindkét rabot áthelyezték egy kevésbé szigorú körletbe. A döntés meg is lepett mindenkit, még ügyvédjüket, Nick Trenticostát is, aki akkor a National Public Radio amerikai közszolgálati adónak azt mondta, ez reményt ad arra, hogy valami elkezdődik. Az Angola vezetése azonban azzal indokolta a költöztetést, hogy kellett a hely másnak - és valóban, a két férfit hamarosan ismét visszavitték a magánzárkába.

Zárkányi kád

Wallace életébe egy Jackie Sumell nevű amerikai művész csempészett cseppnyi változatosságot, aki elképzelt szabadulással próbál segíteni a rabnak. Sumell azt találta ki, hogy megdolgoztatja Wallace fantáziáját: képzelje el, milyen házat szeretne, ha szabad lenne, ő pedig megépíti. A művész és a rab kapcsolatáról Angad Bhalla rendező dokumentumfilmet készített, amelyet áprilisban mutatnak be.

"Milyen házról álmodik egy magánzárkában lévő? Nem álmodom semmiféle házról. Elégedett lennék, ha kint volnék az utcákon, akár hajléktalanként is" - mondja a filmben Wallace, aki ennek ellenére válaszolt, rajzolt és írt Sumellnek. "A ház előtt kert lenne, tele gardéniával, szegfűvel, tulipánnal. Ez a legfontosabb, azt szeretném, ha a vendégeim mosolyognának, és nézegethessék egész nap" - kezdte. Lenne úszómedencéje, amelynek aljára a csempékből egy fekete párducot raknának ki. A házban egy falra a lázadó rabszolgák híres vezéreinek, illetve a felszabadításukért harcolók portréit tenné ki. Az emeletre kerülne a hálószoba franciaággyal, afrikai díszítés a falakon, és tükrös plafonnal. A szoba mellé pedig egy fürdőszobát álmodott, benne hatalmas káddal - pontosan akkorával, mint a magánzárkája: kilencszer hat láb.

Pokol vagy csoda?

Nincs az Egyesült Államokban szigorúbb fegyintézet, mint Louisiana állam börtöne, az itt fogva tartott ötezer rab többsége jó eséllyel sosem szabadul már: kivégzés vár rájuk, életfogytiglanra ítélték őket (a foglyok mintegy háromnegyedét), vagy betegségek végeznek velük. Ez az, amiben az Angolának nevezett börtönről szóló írások megegyeznek. Arról azonban, hogy milyen itt az élet, erősen megoszlanak a vélemények az alapján, hogy ki miként ítéli meg a börtönt 1995 óta vezető Burl Cain tevékenységét.

Hívei szerint csodát tett, neki köszönhető, hogy az Angola, ahol néhány éve sokan még a felsőjük alá rejtett fém lemezzel vagy telefonkönyvvel mentek aludni, mert attól tartottak, álmukban leszúrják őket, mostanra az Egyesült Államok legbékésebb börtöne lett. Gyűlölői a diktátort, a zsarnokot látják benne. A férfit, akinek - mint egy volt fogoly fogalmazott - egyik kezében a Biblia, a másikban a kard van. Cain maga sem tagadja, meggyőződése, hogy börtönében csak akkor lehet nyugalom, ha a rabok Istenhez fordulnak. Aki megteszi, jutalmat kap, könnyítéseket. Aki nem, arra - a megtérést megtagadók történetei alapján - a pokol vár.

Kizárólag a számok alapján az Mississippi által három oldalról határolt Angola virágzik. Jóformán önfenntartó: földjei mellett a rabokat a börtön saját konzervgyárában vagy tejfeldolgozójában foglalkoztatják, van kisebb farm, vannak műhelyek, sőt egy malom is. Az Angolában áprilisban és ősszel is rodeót tartanak, ahova ezrek érkeznek. Sokan költenek az itteni golftanfolyamokon (kizárólag olyanoknak, akiknek semmi közük nincs egyik rabhoz sem), és nem utolsósorban a börtönöknél viszonylag ritkának mondható múzeumban és szuvenírboltban.

Burl Cain hitvallása szerint a békéhez az is kell, hogy a rabok egész nap dolgozzanak, mert akkor estére elfáradnak. Az ide kerülő foglyokat először a gyapotföldekre osztják be, és évekbe telik, míg jobb munkához jutnak. Aligha meglepő, hogy volt foglyok úgy vélik, Angola megmaradt annak, ami volt: rabszolgákat foglalkozató ültetvénynek.